2015.03.03. 06:50 Módosítva: 2015-03-03 07:04:04

Kerek tizenöt órán át ültünk a 150 lóerős, dízel Mazda 6-osban, mire kiomlottunk belőle, mint kehelyből a puding a Genfi Autószalon 49-es parkolójában. A csaknem 1400 kilométer alatt fix társunkká szegődött a víz, amely hol szemerkélő eső, hol özönvízszerű zuhatag, hol hókása formájában tette próbára véreres szemeinket. Tankolni és kajálni álltunk meg párszor és mindez csak azt a névtelen embert dicséri, aki ilyenné tervezte a Mazda üléseit, nagy vagy, ember, akárhol is légy.

Az ülés pazar, a motor elképesztően csendes és bár tegnap délutánra valami miatt elhagyta magát az akksija, azért a bikázás óta hasít, mint az állat, bár 190 fölött már komótosan gyorsul, cserébe egy-egy német autópályás menet után sem megy a fogyasztás 6,8 liter fölé. A hatodik fokozat olyan hosszú, hogy 3200-as fordulatszám mellett már bőven 170 felett döngetünk. Egyszóval oké, ezzel volt a legkisebb gond.

Kivételesen az osztrák-svájci határon nem vegzáltak, pedig eddig minden évben átnéztek mindent, de csak amolyan tessék-lássék, hiszen tavaly még a félliteres pálinkásüveget és a stampedlis poharakat sem találták meg, pedig égetett szeszért morgás jár vagy tarkónlövés, nem tudom, melyik a kettő közül. Ezúttal azonban csak intettek, majd – ahogy mindenki abban az országban – szépen, angolul útbaigazítottak a legközelebbi bankfiók felé, ahol pénzt váltottunk egy automatában. Bedugod az eurót és lehúzás nélkül kiköpi a frankot, kész, viszlát. Csodás dolog és csak azért csodálkoztam rá, mert odahaza még nem láttam ilyet.

Valahol Lausanne környékén egy pillanatra kisütött a nap és azonnal megálltunk, mert napsütés nélkül elpusztulunk, olyan volt éjjel egykor ébredt testünknek, mint a balzsam (na oké, amikor meglett a Little Richard válogatás, az azért feldobott). Épp konstatáltuk Dáviddal, hogy érdekes módon valahogy még egy Teslát sem láttunk, mire rátettem, hogy ami még érdekesebb, hogy töltőállomást sem. Aztán megfordultunk és ott volt mögöttünk hat. Tesla-logós töltőoszlop. De nem ám ilyen satnya nyolcórás-kettőhúsz, amivel csak tompaszemű politikusok pózolnak otthon, hanem rendes gyorstöltő, ami harminc perc alatt 80 százalékra tolja fel az akkumulátorokat. Az épp egy ebédnyi a közeli étteremben és huss, mehetünk is tovább. Hiába na, csóróság van és temérdek Bentley és Jaguar. Kicsit magamba fordultam a szép, új jövőtől, de már visszatért a jókedvem, hiszen legalább három kívánatos dolgot láttam már ma és egyik sem villannyal ment, hanem büdös benzinnel, pfejj...

Mivel ilyenkor még nincs busz, ezért az esőben gyalogoltunk egy jót a 49-es parkolótól a csarnokig, ami nem esett kifejezetten rosszul, de közben persze felemlegettük Csikóst, amint éppen lazacos krutont szúr a villájára, miközben borítékok lepik el az asztalt és sorban állnak a PR-osok, hogy megcsókolják a gyűrűjét. Egy kis elégtétel volt, hogy a Kopasz elvesztette a fogadást (csakúgy, mint tavaly) és Bandival eltaláltuk, hogy idén a Passat lesz a győztes, nem a Twingo. Ez kompenzálta a tényt, hogy átfújt rajtunk a szél és miközben a Quandt-család biznisz-jetje halkan betont fogott a közeli reptéren, addig mi a káeurópai high-life jegyében vettünk két jeges teát 14 frankért a szomjan halás küszöbén (a parkolóban, mert ott olcsóbb).

A fricska ezúttal az amerikaiaktól jött. Nem kellett túl közel sem érni a pavilonhoz, máris világos volt, hogy a Ford-standon nem a Focus RS, hanem az európai premierjét most letudó GT lesz a sztár, azzal van tele minden második szabad falfelület. Kék autó, felette a felirat: LaFord. Együtt röhögtünk fel Dáviddal, először azért, mert jó poén odaszólni a legbénább nevű Ferrarinak, másodsorban azért, mert tudjuk, hogy valójában a Ferrari mindig is verseny- és sportautókat gyártott, ellentétben a Forddal, harmadsorban azért, mert ezzel végre kiáshatnák a hatvanas években eltemetett csatabárdot és semmit nem szeretnénk jobban, mint ismét egy Ford GT-Ferrari csatát mondjuk, Le Mans-ban.

Az akkreditáció a szokásosnál simábban ment, érdemes volt korán ideérni, mert így be tudtunk slisszolni a kiállítási területre, ahol emelőkosaras daruk, Manitou-k és az összes, kerekeken guruló indián istenség ott zakatolt-füstölt, a melósok még ragasztották a szőnyeget, vagy küzdöttek a rámpákkal, sok helyen még védőfólia borította a műmárvány-lapokat és egyáltalán: mindenhol verejtékes, lázas munka folyt még. Egészen elképesztő, hogy mindez ma reggel (mire ezt olvassák) egy tökéletesen kiglancolt, puccba vágott, por- és csíramentes közeggé válik. De most még nem volt az és ez lehetőséget adott nekünk arra, hogy – ha csak telefonosan is, mert egyáltalán nem terveztük, hogy itt kötünk ki – de körbefussunk gyorsan a két fő csarnokon.

Vicces volt látni a holnap makulátlan öltönyben és ezerdolláros mosolyban feszítő fejeseket, ahogy izzadó homlokkal gyakorolják a mondanivalót, memorizálják a mozdulatsorokat, ahogy lerántanak egy-egy leplet (persze a valóságban vékony damillal húzzák meg hátulról) vagy éppen beállnak toka szempontjából előnyösebb szögbe. Nem mondom, hogy mindenütt felhőtlenül örültek annak, hogy fotózunk, de így jártak: szabad volt bemenni, akkor meg?

Gyorsan végigfutva csak pár dolog, ami feltűnt:

Nincs túl sok premier és új modell, ez tény, van viszont annál több érdekes, apró dolog. A kisebb gyártók- és dizájnstúdiók kitettek magukért, pedig titokban már fentem a fogam a Bentley otromba és ótvar SUV-jára. Valószínűleg csak Kínában merik megmutatni, bár egy szabad hely még akadt a standjukon.

A Toyotánál még a falra szerelték éppen az Aygót, de a tekintetet sajnos az az autó ragadja meg, amely lehet, hogy egészen elképesztően korszakalkotó és telis-tele van modern technológiával, de élőben olyan, mintha Zámbó Jimmy arcát keresztezték volna Louis Armstrong hangjával és Brezsnyev összevont szemöldökével: a Mirai.

Valamit érezhettek ők is, hiszen nagyon közel hozzá viszont valami egészen szép és arányosan elegáns dolog aranylott: a Lexus LF-C2-tanulmány, amely előrevetíti a következő Lexus-kabriót.

Kicsivel arrébb a Renault éppen a leleplezést gyakorolta. Érthetetlen módon nem a szaglászó krumplibogárra emlékeztető Koleost váltották le a Kadjar-típussal, hanem mellé hozták a Renault-féle Nissan Qashqai-t. Nyilván elmondják majd, hogy nem, ez nem az, mert nagyobb a csomagtartója és olcsóbb, bár én nem tagadnám, elvégre a Qashqai egy jó alap, holnap beülünk, aztán majd jól megnézzük magunknak.

Egy saroknyira onnan a Honda és az NSX, valamint a Type-R ponyva alatt, na ezekre folyik a nyálam, csakúgy, mint az MX-5-ösre pár méterrel arrébb, ideje beülnöm, mert nem akarom elhinni a szóbeszédet, hogy nagyon kicsi és nem európai embernek való.

Pár méternyire – a Ford unalomig ismert kékjéből – hirtelen felcsillan egy narancs villanás. Ó, Istenem, de jó, hogy a Fordnak a Focus RS-en és a GT-n kívül nincs mit mutogatnia, így kénytelenek voltak két öreg autóval feltölteni a sort és nem is választhattak volna jobban, ha a motorsport-sikereket akarták volna kidomborítani. A kutyacsont (vigyázat, Csikós torokra megy, ha lepiskótázzák!)  (fordítva Pistám, épp a kutyacsont az, ami újkori jövevény, és azt utálom, mert ezt az autót eredetileg hívták piskóta-Escortnak, mert babapiskóta formájú a rácsa - most már jegyezd meg... - üzenem innen a Ford-reggelizőből, Csikós) Escort Mexico az, amire Stump Bandival titkon vágyunk, suttyomban nézegetjük a brit és skót valamint svéd ralivideókat, összedugva a fejünket, mint a gyerekek, amikor először látnak pinát. Nekünk egy BDA-motoros, kiszélesített, három keréken forduló ős-Escort a minden, az összes létező, valamirevaló raliversenyzőnek van, vagy volt egy mind a mai napig.

Illetve majdnem minden, mert a rali egy dolog, de a pályaversenyzés, amikor az ember huszadmagával próbál elfordulni ugyanabban a kanyarban, amikor a lökhárító sarkával nekitámaszt a másik sárvédőjének, vagy beszúr féktávon a szomszéd galaxisból érkezve, na azt aki próbálta, azóta is emlegeti. Más, mégis legalább olyan drog, mint murván lapjával fordulni.

És ehhez a Sierra RS Cosworth legalább olyan tökéletes célszerszám, mint egy E30 M3. Egy ikon, egy csoda, a pillekönnyű műanyaghéjba és papírból hajtogatott bukócsőbe öltöztetett baromállat. Ebben a színben így, ahogy van olyan birtoklási vágyat ébreszt az emberben, hogy a szomszéd standon álló Mustang is belesárgul. Aki látta már minden idők egyik kötelező verseny-videóját, az tudja, a többieknek ott az Ecoboostsport. Steve Soper és Andy Rouse ült ebben az ülésben, hé!

Elcaplattunk még a hátsó sarokban lévő BMW-ig, de ott is csak gyakorlásba futottunk, a 225i (ha jól értettem) Gran Tourer kapcsán ömlött a hangszórókból a négyliteres átlagfogyasztás és a hétszemélyes lifestyle. Úgyhogy inkább gyorsan megfordultunk és néztük egy darabig, hogyan ügyködnek a Qoros-nál és mivel polírozza a Rollst az ügyeletes takarító, aztán körbefutottunk még a másik csarnokban, de pár gitározó japánon és az Opel Karlon kívül mindent lepel borított, azt meg már megírta Csikós, úgyhogy eljöttük.

A kijárat felé vonszolva magunkat szembejött ez a pici kis Aston-Martin, azaz Harrington, ami csak Astonra (konkrétan a DB-szériára) emlékeztet és Angliában is készül robbanó- vagy villanymotorral. Egészen elképesztőn hű másolat (bár a honlapjukon ezt tagadják és csak stílusalapként hivatkoznak az Astonra, nyilván jogi okokból), az ülés bőre vajpuha, a váltó háromsebességes és még az sem zavart, hogy a fordulatszámmérő felakadt, annyira aranyos, édes és elképesztően menő verda volt. Egyelőre még nem fordult elő az az élethelyzet, hogy háromezer felesleges angol font legyen a zsebemben (ennyi az alapára), de amint lesz, azonnal veszek egy ilyet a fiamnak. Egy Bugatti T35-öt meg magamnak.

Innentől kezdve már csak azt a képet képzeljék el, ahogy vert seregként kihúzzuk a belünket vissza az esőbe, be a meleg és kényelmes Mazda-bélbe, majd alig egy óra dugóban állás után megérkezünk jelenlegi szálláshelyünkre, amelyről nem tudom, hol van, de az biztos, hogy a hirdetés nem hazudik: az ablakunk a medencére néz (ami természetesen üres) és a sporting facilityt egy InterSport üzlet képviseli, közvetlenül mellette. Van viszont pazar konyha, egy nagyon kedves, de a francián kívül a világ semmilyen nyelvén nem beszélő bácsival és nénivel és gipszkarton falak abból a fajtából, tudják, amelyik a fényt nem, ellenben a hangot tökéletesen átereszti. Annyira, hogy ha a szomszédban kufircolnak, a végén mi is rágyújtunk.

Hát így vagyunk mi itt, vidéken. Holnap kiglancoljuk a cipőnket, aztán hajrá, toljuk a tartalmat ezerrel: Csikós, Dávid és Pista lesz az önök szeme és ha kell, a hangja is itt, a Genfi Autószalonon.