Egy év felkészülést csapott agyon

Május 14-én írtunk utoljára Antal Krisztiánról. Tudják, a magyar srác, aki meg akarta mászni a hegyet Coloradóban, aki egyetlen magyarként részt akart venni a Felhők Versenyén, a Pikes Peak International Hill Climb-on. Akkor még gőzerővel reszelték a motort, gyártották az okos féket, hogy a saját építésű Toyota Celica végre odacsaphasson. A verseny rajtja június 27-én volt. Önök szerint elkészült az autó? El. Odaértek a versenyre? Oda. Akkor miért nem volt magyar név az eredménytáblán?

Krisztián pontosan tudta, mennyi mindennek kell összeállnia ahhoz, hogy a Pikes Peak-en részt vehessen. Lassan húsz éve van az autósportban, indult már rengeteg hasonló versenyen, látott már egyet s mást, szóval a hegyi felfutásról, mint műfajról elég árnyalt kép alakult ki a fejében. Csakhogy azok európai versenyek voltak. A Pikes Peak pedig A Verseny. A legnagyobb, az utolérhetetlen, a legkeményebb, ahol még akkor is csak vért izzadva jutsz be az első ötbe bő egy perces hátránnyal, ha neved Marcus Grönholm. De hát tudta ezt Antal Krisztián, időben el is kezdte szervezni a dolgot.

Úgy saccolta, nagyjából egy évnek elégnek kell lennie felkészülésre. Eredetileg nem a Celicával akartak indul, de végül idő és pénz hiányában mégis a Toyotát kezdték el átépíteni. Bár májusban a motor még egyáltalán nem volt kész, a terveknek megfelelően sikerült időben kihajóztatni a verseny autót Európából. Volt egy tüchtig kis terv, egy jól kitalált koreográfia, és itt még sínen ment minden.

Azt tudni kell, hogy egy ilyen felfutó versenynél nem elég odaérni a rajtra. Ha az ember komolyan akarja csinálni, akkor már hetekkel a tényleges futam előtt a helyszínen kell lenni, autózni a majdani pályán, elemezni, megfigyelni, memorizálni, akklimatizálódni. Tehát egy kicsit be kell költözni a versenypályára. Aki a hivatalos edzésből akarja megtanulni a kanyarkombinációkat, annak minimum zseninek kell lennie, mivel az autózások száma eléggé korlátozott: jelen esetben egy, azaz egy darab.

Persze van plusz tréning, sok pénzért, az is hivatalos, június 5-én. Az is egy, azaz egy darab. Csakhogy ahhoz bő fél hónappal a rajt előtt ki kellett volna érni. Ez azt jelenti, hogy biztonságos ráhagyással valamikor áprilisban kellett volna elindítani az autót. Az lassan negyed éves távollétet és munkából való kiesést jelentett volna Antalnak, amit már nem tudott bevállalni. Így a plusz edzés, ami a mezőny felének megvolt, neki kimaradt.

Tehát a Toyota Celica hajózott Amerikába, és ahogy kellett, június 12-én le is vették a tengerjáróról Miami kikötőjében. Nyert ügyük volt, hiszen még volt két hetük, hogy kényelmesen odaguruljanak a hegyhez. Na, és itt csúszott félre minden.

Hiszen hiába volt fizikailag ott, tőlük karnyújtásnyira az autó – akár  tíz cirkuszi elefánt is lehetett volna a konténerben, azzal sem tudtak volna rosszabb időt menni a Pikes Peak-en, mint egy vámkezeletlen Toyota Celica versenyautóval. Márpedig a vámkezelés, ami nagyjából két napig szokott tartani, ezúttal el sem akart kezdődni.

Ráadásul a Celica, amit Antalék megépítettek, eredetileg egy amerikai autó volt. Amerikai tulajdonlappal, amerikai rendszámmal, érvényes, amerikai forgalmi engedéllyel. A vámolási procedúra a legszigorúbb körülmények között is egy alvázszám egyeztetés lett volna. Leolvasni tizenhét karaktert, ami az épülettől tíz méterre álló konténer belsejében fekvő autóba van belevésve, ez a leglazább munkatempóban is negyedórás meló. A Toyota persze két hétig úgy állt a kikötőben, hogy a tároló ajtaját egyszer sem nyitották ki.

Antal folyamatosan ott volt a helyszínen: könyörgött, kiabált, csalódott, hajat tépett, majd újra könyörgött, és újra csalódott. Ez ment tizennégy napon keresztül, és amikor a hivatalos edzés már javában zajlott Coloradóban, ők még mindig Miamiban ültek, és várták, hogy a maga kis negyedórás munkáját végre valaki elvégezze. Egy évnyi felkészülés néhány percnyi adminisztráció ellenében. Vicces, nem?

Antal itt már nagyjából sejtette, hogy a verseny elment. Igaz, még volt egy B terv: a szabályzat kivételes esetekben, a versenybírók beleegyezésével kiadhat rajtengedélyt olyan pilótáknak is, akik valamiért nem tudtak a hivatalos edzésen elindulni – és annyi idejük még pont maradt Krisztiánéknak, hogy odaérjenek a rajthoz. Biztonsági okokból azonban Antalék nem kapták meg ezt az indulási jogot: a Pikes Peak-en nem ritka a halálos baleset, két évvel ezelőtt is elkaszáltak egy pályabírót; nem vállalták a felelősséget egy olyan emberért, aki papíron még nem is látta a nyomvonalat. Ezzel a kör bezárult.

Antal Krisztián mérhetetlenül csalódott, de mégsem hagyja el keserű szájízzel Coloradót. Soha nem érzett még ennyi támogatást, soha nem figyelte még ennyi ember. A verseny után még pár napig ott maradt Amerikában, és bár mérsékelt tempóval, de néhányszor megmászta a hegyet. Az autó egyébként brutális lett szerinte, és jövőre mindenképpen el fog indulni. Feltéve, hogy az idei kissé kapkodós felkészülésnél jobban sikerül végrehajtani a tervet. Ha tényleg komoly próbálkozásnak szánta a csapat az indulást, hihetetlen apróságokon úszott el a sikersztori.