Ha azt halljuk: hibrid, a hátunkon felborzolódik a szőr és fintorogva elfordulunk. Amennyire hívószó volt ez tíz évvel ezelőtt, annyira taszítja manapság az embereket. Pedig éppenhogy fordítva kellene lennie, hiszen a technológia mára olyan szintre fejlődött, hogy a hibridhajtás már nem langyos dinamikát és buta futóművön imbolygó, ólomnehéz vackokat jelent.
Hanem akár ilyen, ötszáz lóerős összteljesítményre képes, futurisztikus GT-t, mint az LF-LC. Már a sajtófotókon is eszméletlen high-tech-nek tűnt, de élőben pár percre odaszögezi az embert a földhöz. Nagyon lapos, nagyon gonosz és annyira magával rántja a tekintetet, hogy még a hosztesz kislány görbe lábai sem tűnnek fel elsőre. Végül is teljesen mindegy, ki álldogál mellette, akár Csikós is lehetne talpig tüllben, az autó vonzza a tekintetet.
Nem árultak el sokat, de annyit tudni lehet, hogy a benzinmotor (Toyota-szokáshoz hűen) Atkinson-ciklusú, ezt támogatja meg egy bivalyerős villanymotor és az LFA-ból már ismert villámgyors váltó. A beltérben valódi fa, fém és két – 12,3 colos – érintőképernyő, egy a középkonzol tetején, a másik maga a műszeregység.
Egészen pontosan - csak érinthető felületeket találunk mindenütt, a néhai váltókar helyén is ilyennel kezeljük az autó összes rendszerét. Hogy nem áll távol a sorozatgyártástól, azt jelzi a tény, hogy semmi olyan technológiát vagy kísérleti jellegű berendezést nem tartalmaz, amit manapság ne tudnának megbízhatóan beépíteni az autóba.
Az, hogy minden mikronnyi pontossággal van kidolgozva, és a bőr, valamint a többi anyag minősége csodás, magától értetődő. Ami igazán tetszett, az a pedálkonzol és maguk az alumíniumból mart pedálok. Ilyen csodálatosan egyszerű, mégis masszív formát ritkán látni. Egyedül az autó orrán éktelenkedő, óriási nyílás tűnhet furcsának, de elhihetik: élőben egyáltalán nem ciki, valahogy illik hozzá és így kerek a történet.
Hogy milyen lesz, amikor végre elkészül?
