Hosszúnyelű kalapács és szuvas uszadékfa. Mi van?

Borzasztó nagy a felhajtás az XC60 körül a szalonon, nem csoda, hiszen ez Genf öt-hat kiemelkedő újdonsága közül az egyik. A szokásos Volvo-városba ágyazták a bemutatót, amelyből délelőtt még csak egy féltucat ezüstbevonatú savanyú cukrot láttunk. Úgy hevertek ott, mint terráriumban a kikelésre váró cserebogár-lárvák.

Aztán feldördül a négyezer decibeles zene, amitől itt már mindenkinek kezd szétrepedni a feje, a színpadra úszott Thomas Ingenlath, aki most a Volvo főnöke, és felmutatott egy szuvas fadarabot. „Ez, ez a Volvo új irányzata” - jelentette be vészjóslóan optimista hangon, s miközben én jellemző földhözragadtságommal porhanyósra rohadt hossztartókat, málló beltéri betéteket és porladó kábelkötegeket vizionáltam, ő már tisztázta is a helyzetet - „mert nézzék, milyen gyönyörű ez az uszadékfa!”

Nem gondoltam, hogy fotóművészeti előadás lesz, hiszen autószalonon vagyunk, mert én eddig úgy tudtam, az ilyen fura természeti képződmények általában természetfotó-pályázatokon szokták nívós díjakhoz juttatni a művészeket, de el kellett ismernem, az uszadékfa, mint tárgy, bizonyos szempontból tényleg szép. De mi köze az autóhoz? Aztán jött az átkötés az igazán természetes designhoz, amit a Volvo az XC90 óta tol, a harmonikus anyaghasználathoz, és lehet, hogy csak a dög erős kávé hatására, amit itt mérnek, de kicsit én is érezni kezdtem a dolog mögött húzódó rendszert.

Engem azonban egyvalami sokkal jobban érdekelt, az előző XC60 ugyanis jópofa autó volt ugyan, de akadt vele egy nagy bibi. Hátul használhatatlan volt. Ám a Volvo-standot mint hangyák, úgy lepték el a mindenféle firkászok, komoly, merkuros Zsiguli-kiutalásokat felidéző sorban állás, majd masszív könyöklés kellett ahhoz, hogy az egyik autó hátuljába be tudjak végre úgy ülni, hogy mellettem ne legyen senki. Hoppá, itt el lehet férni, van rendesen hely a lábamnak, van a fejem fölött is még vagy három-négyujjnyi hely, pedig éppen egy üvegtetős kocsiban ülök. Nagyon más világ ez, mint a régi. Így, szalonon beülős kivitelben nem is tűnt rossznak az ülés, nem kellett a padlóra huppanni benne, a támla dőlésszöge is okés.

Az első ülésekért folytatott, zúzódásokhoz vezető csata eredményeképpen azt is tudom már, hogy elöl pont olyan, mint az XC90, csak az ajtókon a hangszórórács kisebb – legalábbis így elsőre. Bowers & Wilkins itt is a hifi, tehát baromi jól szól majd, ezt borítékolhatom, az ülés zseniális, a hely pedig inkább csak széltében érezhetően kevesebb, mint a nagyobb SUV-ban, bár nyilván felfelé is lefarag a kisebb kaszni néhány centit.

Ugyanaz az információs-szórakoztató rendszer lakik a középkonzolon, a függőleges, tabletszerű, ujjal húzogatható menüs dolog, mint a többi új Volvóban, és mielőtt a képek láttán fogni kezdené valaki a fejét, hogy ebben már nem lesz csiszolt üvegkristályos, Orrefors-váltógomb – ezt az extrát is megkapja, aki csenget.

Igazából nem is nagyon látni nagy különbséget az XC90-hez képest kívülről. Itt most a BMW-t szabadon koppintva behúzták a Thor kalapácsa-nappali fényt a hűtőmaszkig – ezzel talán már tényleg pöröly lett? -, a hátfal pedig egy kicsit jobban homorít a V90-es stílusában. Szerintem csinosabb is. Az egész autónak valahogy épp jó a mérete, ezzel az XC60-nal tehát végre itt a Volvo-SUV annak, aki feltűnőnek érzi, hogy hegyomlás belében közlekedjen. Ugyanúgy lesz benne fél-önvezető rendszer 130 km/h-ig, mint ami az S90-ben olyan nagy újdonság, szintén négyhengeresek a motorok, de hiszen a tényeket már olvashatták a hírekben.

Uszadékfa, kalapács, bőr és stílus – az XC60 pontosan az, aminek jósolni lehetett, ez esetben pedig e kijelentésnek kizárólag pozitív kicsengése van.