Az 1969-ben bemutatott versenygéppel tarolt a Porsche először a hosszú távú versenyek csúcskategóriáiban, és több mint tíz évig a világ leggyorsabb versenyautójának számított.
Pedig a 917-es karrierje rosszul indult: az első változat gyors volt ugyan, de szinte vezethetetlen: nagyobb sebességnél az áramvonalas karosszérián jelentős fejhajtóerő keletkezett, így hiába volt egyenesben gyors, a szezon során csupán egyetlen győzelmet szerzett. A karosszéria átalakítása után azonban megállíthatatlannak bizonyult: 1970-ben és 1971-ben győzött Le Mans-ban, a hírhedt 24 órás versenyen, a következő négy évben pedig az amerikai Can Am sorozatban dominált, gyakorlatilag ellenfél nélkül.
A sikeres versenygép mai szemel igazán szokatlan műszaki megoldásokat vonultatott fel. Léghűtéses, 12 hengeres bokszermotor hajtotta, és könnyű, de nem túl merev csővázszerkezetre épült. Az eredeti, 4,5 literes motor 520 lóerős volt, de az utolsó években használt, nyitott karosszériás Porsche-Audi 917-es ikerturbós, 5,4 literes motorja korábban elképzelhetetlennek tűnő, 1580 lóerős csúcsteljesítményt nyújtott edzéseken, és a hosszabb versenyeken is 1100 lóerő állt a pilóta rendelkezésére. Ez a változat 10,9 másodperc alatt gyorsulhatott 300 km/h-ra, az elméleti végsebessége pedig elérte a 414 km/h-t. 1975-ben 355,923 km/h-val oválpályás átlagsebességi rekordot állítottak fel a típussal, amelyet csak 1986-ban sikerült megdönteni. A típus utoljára 1981-ben versenyzett, és még ekkor is méltó ellenfélnek bizonyult a korszerűbb versenygépekkel szemben, bár a régi alkatrészek ekkorra megbízhatatlanná tették.
A 917-esből összesen 65 példány készült, ezek közül 44 zárt kupé, kettő Spyder, 19 pedig az amerikai versenyeken használt Interseries Spyder. Az autók egy jelentős része ma már a múzeumok és gyűjtők féltett kincse - többek közt a nemrégiben megnyitott új Porsche múzeumban is kiállították az összes fontosabb változatot, köztük egy különleges, 16 hengeres változatot is.
