Amerikai steak, európai fűszerekkel

Mark IV (a második)

A III-ast 1972-ben váltotta a Mark IV, ami lágyabb vonalakból építkező dizájnt kapott, még hosszabbra nőtt pár hüvelykkel, és drágult úgy 2000 dollárral. A Mark IV egyik összetéveszthetetlen jellegzetessége az úgynevezett operaablak volt: egy ellipszis alakú kis ablak a széles és természetesen vinillel borított B-oszlopon. Ezzel a kis ötlettel nagy divatot csinált a Lincoln: az operaablakok sorra jelentek meg más márkák autóin is. A Mark IV is rekordokat döntött kategóriáján belül – annak ellenére, hogy eléggé hasonlított a jóval olcsóbb aktuális T-Bird modellhez, különösen ami a belteret illeti.

Állítólag még a gyárban is összetévesztették őket: előfordult, hogy Ford-embléma került a Lincolnokra és Lincoln-embléma a Fordokra, a kereskedők meg csak csodálkoztak, hogy most akkor mi van. 1973-ban kisebb, de fájdalmas módosítást kellett végrehajtani a dizájnon: a balesetvédelmi előírások miatt át kellett alakítani az autó orrát, kiegyenesítve a barokkos front vonalait követő lökhárítót. 1975-től a Lincoln különféle hangzatos nevű stíluscsomagokat is kínált a vevőknek. Volt például Rúzs Csomag, Fehér Csomag, Kék Gyémánt Luxuscsomag, majd 1976-tól neves divattervezőket kértek fel a „csomagolásra” – így születtek a Cartier, Givenchy, Emilio Pucci és Bill Bass kivitelek. Az operaablakokat a tervezők aláírása díszítette.

Mark V (a második)

1977-ben debütált a piacon a Lincoln Mark V, ami a lényeget tekintve egy szögletesre átrajzolt Mark IV volt, illeszkedve a legújabb autóipari formatrendekhez, és a Lincoln egyre sarkosabb stílusához. A modell egyik jellegzetessége az első kerekek mögötti hármas kopoltyú. A kocsi elődjéhez képest nőtt pár centit, az olajválság és a szigorodó környezetvédelmi előírások hatására viszont a motorját kisebbre cserélték: V8 volt ez is természetesen, a 400 köbinches erőforrás 179 lóerőt teljesített. 12 ezer dollárt meghaladó ára ellenére a Mark V újabb eladási rekordokat hozott a Lincolnnak, ami részben érthető is, hiszen addigra már a Markok a gazdag és a (persze úgy amerikai módra) kifinomult ízlés jelképévé váltak.

Mark VI

A Mark V karosszériája még megúszta a zsugorítást, 1980-ra azonban a kényszerű kicsinyítés a Lincoln exkluzív sorozatát is elérte. A Mark VI megőrizte az előd formai karakterét, ám cseppet összement a mosásban, egészen pontosan 36 centit. Nagyobb baj, hogy a formai egységesítés is elérte a modellt, ami nagyon hasonlított a többi Lincolnra, és nemcsak két-, de négyajtós változat is készült belőle. A kicsinyítés egyedül az árat nem érintette, az rendületlenül kúszott felfelé: a Mark VI-ért már 15 424 dollárt kértek, a spéci stílusváltozatokért pedig még többet, a kétajtós Signature kivitel 20 940 kemény dolcsiba került. A magas ár ellenére a Mark VI-tal a Lincoln ismét megverte a Cadillacet az eladási versenyben. Egy idő után azonban a márkát elérte az öregedés: a fiatal yuppie-k inkább Mercivel, BMW-vel, Porschéval jártak, a Lincoln az idősdő patrióták identitásjelző jószága lett. A tendenciát érzékelve a Lincolnnál időben észbe kaptak, és egy újabb vonzó modellt dobtak piacra: a Mark VII-est.

Mark VII

1984-ben jelent meg az utakon a Mark VII, sokak szerint az egyik legizgalmasabb Lincoln. Ha hunyorítva nézzük, mintha egy páncéllemezekkel körbehegesztett 6-os BMW-t látnánk – és a Lincoln nem is titkolta, hogy az USA-ban nagyon népszerű bajor luxuskupé versenytársának szánja az új modellt. A Mark VII-tel a cég megint visszatért a Mark II és Mark III (a második, az igazi) által fémjelzett koncepcióhoz: attraktív forma, csúcsfelszereltség és sportos menetteljesítmények. Az alapváltozatot 140 lóerős 5 literes V8-as motor hajtotta, az LSC névre hallgató csúcsváltozatban pedig egy 225 lóerős V8-as dolgozott. Kínálták az autót egy 2,4-es, sorhatos, BMW-tervezésű és Steyr-gyártású, ZF váltós turbódízel motorral is, amit azonban kerepelő hangja, gyenge menetteljesítménye és olajbűze miatt a kényes vevők ignoráltak.

Az eladások álmosan indultak, de azután a dinamikus és pénzes fiatalság ráharapott a modellre, amit immár 21 707 dolláros alapáron szerezhetett be. Méltatói szerint a légrugós Mark VII egy Cadillac kényelmével és egy Mustang GT dinamikájával rendelkezett, és mivel 1985-től szériában ABS-szel árulták, nemcsak gyors, de biztonságos autónak is számított. 1986-ban az LSC változat motorját 200 lóerősre piszkálták fel, és ezzel egy időre a Mark VII lett az amerikai autók nyájának alfahímje. És a Lincoln tervezői közben már a következő nagy dobáson törték a buksijukat.

Mark VIII

Az európai és ázsiai gyártók egyre nagyobb szeletet hasítottak ki az amerikai autópiacból, így a következő és mindeddig utolsó Lincoln Mark-nak, a VIII-nak elődjéhez képest több ellenféllel kellett megküzdenie, a Lexus SC400-tól kezdve az Acura Legend Coupén át a Mercedesekig. Bele is pakolták a gyárban, ami csak a kezük ügyébe esett, hogy minél jobban elkápráztassák és vásárlásra bírják a nagyérdeműt. Még felsorolni is hosszú lenne a korábbi szögletességgel szakító, gömbölyded UFO-stílusban megalkotott modell extráit. Volt benne ABS és elektronikus menetstabilizátor, változtatható karakterisztikájú lengéscsillapítók, magasságállítás, sebességfüggő szervokormány, motoros bőrülések, fedélzeti számítógép, automata klíma, telefon-kihangosító, számkódos ajtózárak, légzsákok. A gazdag felszereltség mellé négyéves garancia járt, ami nagy bátorság volt egy amerikai autógyár részéről 1993-ban. A motor természetesen V8, 4,6 liter lökettérfogattal, 32 szeleppel, 280 lóerővel és hátsókerék-hajtással. Hosszú távon azonban már mindez az igyekezet is kevésnek bizonyult a konkurenciával szemben – a felmérések szerint a Mark VIII minden formai frissessége ellenére is a megállapodott középkorúak és a tehetős idősek autója lett. A Lincoln öt éven át tartotta a piacon, majd 1998-ban beszüntette a gyártását.

A Mark-hívők immár tizenegy éve várnak a folytatásra – jelenleg úgy tűnik, egyre kevesebb eséllyel. Készültek ugyan vonzó formájú koncepcióautók Mark IX és Mark X típusjelzéssel, ki is vitték őket a naplementébe hatásos fotókat készíteni, de sorozatgyártásuk komolyan nem került szóba. Jelenleg a nagy amerikai gyártók, köztük a Ford is, a túlélésért harcolnak. Úgy tűnik, a Fordon belül a Lincoln szerepe a hagyományos luxusigények és az autókban megtestesített patriotizmus kielégítése lesz, böhöm nagy SUV-k és különféle méretű limuzinok révén, és a gazdasági válság kellős közepén a sportos vonal egyelőre el van felejtve.

Így ha a Kedves Olvasó egy luxusban fetrengő, mérsékelten sportos Lincoln Markra vágyik, kénytelen megelégedni a korábbi modellek valamelyikével. Személyes javaslatom a Mark III és a Mark IV, de a fiatalabb évjáratok kedvelői megpróbálkozhatnak a Mark VII-tel és a Mark VIII-cal is. Ezekből szinte mindig van egy-két eladó példány a magyar használt autós oldalakon, de olyan cégeket is könnyű találni az interneten, akik felhajtják és behozzák Amerikából a kívánságainknak és pénztárcánknak legjobban megfelelő modellt.

Általában is, a Winkler Cougarjával történtek fényében pedig konkrétan is azt javaslom, hogy alaposan vizsgáltassák-vizsgálják át a kiválasztott példányt vásárlás előtt – és legyenek tudatában, hogy még ez sem jelent garanciát semmire. Húsz-negyven éves autókról van szó, amelyek megalkotásánál már használták a tervezett avultatás szép filozófiáját és eszközrendszerét, így ezek a gépek tulajdonképpen túlélték a saját halálukat. Hobbiautóként, muzeális kedvencként még évtizedekig pátyolgathatjuk és szeretgélhetjük őket, de a napi használat eszünkbe se jusson.