Itthon azonban akkoriban nemigen akadtak alkatrészboltok. Volt már a Lippai-Hajnal Kft., esetleg a többi nagy is, de internet és rendes hirdetések híján esetleges volt megtalálni őket. Az Üllői úton lévő lámpaboltot már ismertem, de ott elvétve fordult elő Ibiza-lámpa. A Seatnál is csak hetekkel későbbre tudták volna szállítani a mennyiséget. De kaptunk tőlük egy bécsi térképet, rajta az ottani Seat-kereskedések helyével.
Irány Nyugat, ahol minden van. Zolival nekiindultunk egy péntek este, úgy rémlik, hogy végig Scorpionst hallgattunk, a "Still Loving You"-ról ma is az az út jut az eszembe. Megaludtunk Móváron (évekig nem volt még arra autópálya, emlékeznek?), reggel nyakunkba vettük Bécset. Ha jól emlékszem, valami hét helyen voltunk. Összeszedtünk egy jobb és tizenhárom bal fényszórót. Vagy fordítva, de az arány a fontos. Végig abban reménykedtünk, hogy megtaláljuk a balosok párját, de nem, a szalonok zárása után (csaknem) üres jobb kézzel tértünk haza. Sebaj, rá egy hétre valami felfoghatatlan szerencse folytán itthon lett még pár jobbos lámpa, elkezdődhetett a munka.
Elkészült talán hat-hét Topaz, úgy néztek ki azokkal a csálé fényszórókkal, mint ma az ötvenezerért mért, törött Fiat Argenták a használtautó-hirdetésekben. Szóvá is tettem a jelenséget, de Bandi bácsi makacsul nem akart tudomást venni arról, hogy a szerencsétlen Topazokon - amelyekkel már a tervezőasztalon csúful elbántak a konstruktőrök – micsoda további esztétikai erőszaktétel esett. A szalonban azért mindegyiket az eredeti fényszórókkal állítottuk ki, a vevők a későbbiekben egyébként mind meg is kapták az amerikás lámpákat, visszaépítés céljából.
Egyébként épp a múlt héten láttam egy Ibiza-fényszórós Topazt, meg is lepődtem rajta, azt hittem, hogy ilyen autó már nincs forgalomban, és ha igen, visszatették bele a saját szemét. Jegyzem meg, akkori nagy riválisunk (mert kisebb több is volt), a konkrét gengszterbanda Unique-Trade (Borhegyi-per, rémlik?) is Ibiza-fényszórókkal árulta a Topazokat, tehát az a szerencsétlen, megmaradt példány talán nem is az én bűnöm.
Az összes autóért tréler jött a Sz. utcába, mert csak Miskolcon volt spannunk, aki át is engedte őket a honosítós műszaki vizsgán. Közben a Zolitól megtudtam, hogy nem csak a fényszórókat, de a hátsó lámpákat, a kürtöt, meg még kábé ezer más, E-jelet nélkülöző alkatrészt ki kellett volna cserélni ilyen nagy forgalomnál, amire mi a Topazét belőttük.
Eljött a nagy nap, talán augusztus 1-je, össze lett trombitálva a szaksajtó, meg a még nemtomkik, a (fél)szalon szép lett, kicsit kölcsönkértük az Autótechnikától a másik felét, hogy jobban mutasson a fényképeken, felgyújtottuk az összes lámpát (később mindig fél világítással üzemeltünk).
Bandi bácsi elegánsan, Virág, a titkárnő, mint egy hamvas virág, rajtam valami barna gönc, akkor még nem teljesen gáz répanadrággal, a lila zakót szerencsére meghagytam másoknak égni, én sose vágytam rá. Normálisan az alapkészlet olyan négy-öt autóból állt, jobb szélen egy Ford Festiva (Mazda 121 háromajtós, összesen, ha három darabunk volt belőle), azt követően egy Ford Escort kombi (talán, ha hatot, hetet eladtunk, nem is volt több), majd egy 2,3-as, és egy vagy két 3,0-s Topaz következett. Azon a napon azonban hat kocsi állt bent, s a nagy fényben, a terem végében levő tükör miatt dupla akkorának látszottunk Elegánsak voltunk, mint Hugyos Pista Jézus neve napján.
Bandi bácsi elemében volt, látszott, hogy erre készül ötven éve. Magyarázott fennhangon, hirtelen alig törte az anyanyelvét, bár csak úgy röpködtek a "minden autónkban van éerkondi" és "az ejjbíessz szériatartozék" – jellegű mondatok. Utóbbi pecsételte meg sorsunkat végleg.
Ugyanis utálom a hazudozást. Eleve nem is lett volna szabad autószalonba mennem dolgozni, hiszen minden autón akad elhallgatni való, még a legjobbon is, pláne, ha az ember ért hozzá. Én meg nem bírom nézni, hogy a vevőt átcseszik a palánkon. Csak ezt akkor nem tudtam még. A súrlódás oka: a Topazokban nem volt "ejjbíessz". Csak bekapásgátló, ami egészen más. Egyik a XXI. századi biztonságtechnikának kövezte az utat, a másik egy kőkorszaki műszaki megoldás, gyártási pontatlanságainak orvosolására kitalált berhelés.
A silány dobfékeknél – márpedig a Topaz, meg sok más, akkori amerikai autó hátsó kerekén ilyen volt – az a baj, hogy a progresszív (tehát a menetirányba befeszülő) pofa nedves időben hajlamos bekapni. Paco barátom agyonhasznált, nagykerekű púpos Wartburgja például rendszeresen meglépte ezt bal hátul, igaz, azt tizenkétezer forintért vette, máskülönben pedig szuper kocsi volt. Meg a Barkasok is tudták ezt a mutatványt. Mintha a Volgákkal is lett volna efféle probléma. De azért egy közepesen pontosan megmunkált dobfék nem csinál ilyet, soha, egyetlen más autómmal nem fordult ilyen elő, pedig volt köztük bőven pocsék állapotban levő, négydobos is.
Detroit azonban leszavazta a precíz megmunkálást, helyette inkább trükkös, mechanikus elven működő szerkezetet épített be, az említett bekapásgátlót. Amikor a progresszív fékpofa hirtelen befeszült, az alsó feltámasztás el tudta engedni kicsit (ha jól emlékszem még erre a putriszagot árasztó megoldásra). De nem volt ott semmiféle forgásjeladó, elektronikus vezérlőegység, visszapumpáló szervomotor – az ABS drága muri volt akkoriban. Én pedig éppen blokkolásgátlókból írtam a szakdolgozatomat pár hónappal korábban, tehát akkor még úgy-ahogy értettem is hozzá, még a Lucas-, a Bosch-, és a Honda-féle rendszerek közötti különbségeket is elég jól vázolni tudtam.
Bandi bácsi egy hétig szinte folyamatosan velünk volt – hivatalosan ugyanis ketten vittük a szalont Virág kolléganőmmel – a szerencséssel –, aki csak a megnyitó előtt egy-két héttel csatlakozott hozzánk. Voltak már önök összezárva olyan emberrel, aki dervisként pörög a mániájában? Bandi bácsi és a szalon esete nagyjából ilyen volt. Jött egy vevő, levegőt sem tudott venni, Bandi bá már a nyakában lihegett, ejjbíessz, éerkondi, automata, ejjbíessz... – skandálta, mint valami végtelen ciklusba került Microsoft-program. Tényleg, a Microsoft is amerikai, nahát.
Ja, és állandóan nyomkodta azt a borzalmas, nyolcszólamos riasztót, amit a kocsikba szereltünk, arra volt nagyon büszke, hogy nyolc hang, még amerikai rendőrautó-sziréna is volt a készletben. Állandóan nyomkodta, később, amikor vevőkkel beszélgetett, néha még a vevő mondatának a közepébe is, dal volt ez a fülének, az meg nem igazán érdekelte, mit mond a vevő, akit úgyse értett semmit ezekhez a fájin kocsikhoz. Kellett volna neki vennem néhány kínai játékot, biztos élvezte volna, sajnos akkor még ez a műfaj korántsem honosodott meg annyira nálunk, Kínában ugyanis rizst termeltek, nem chipeket. Még ma is hallok néha olyan riasztót, úgy rándul össze erre a gyomrom, mint amikor behívtak szigorlatozni villanytanból.
A szocializmusban a cipőboltospicsa-unalmon felcseperedett vevők pedig – illa berek, nádak erek – futásra vették a dolgot ezen eladói agresszió megnyilvánulására, ha bírták is az agresszív nyomulást, a riasztó (minden alkalommal garantált, és a nagy teremben hatásos akusztikai orgiának beváló) megszólaltatása után hanyatt-homlok menekültek.
A magyar vevő akkoriban nagyon nem volt még amerikai vevő, de erről munkaadóm a legcsekélyebb mértékben nem akart tudomást venni. Fokozódott a helyzet köztünk, ugyanis a vevők rohama közötti pauzákban megpróbáltam meggyőzni arról, hogy én akármennyit is nézem a Topaz leírását, akárhogy is fekszem alá, semmiféle ABS-hez köthető tevékenységnek nem látom a nyomát. Ennek ellenére a prospektusunkban kis betűvel azért utaltunk a blokkolásgátló meglétére, szerencsére a kocsik elé kitett lapokon nem. De Bandi bácsi hajthatatlan volt, az ejjbíessz, az ejjbíessz. Próbáltak már meggyőzni bármiről olyan input nélküli egyedeket, akiknek épp az imént hagyta el a hátsó traktusát az univerzum? Nem volt sok esélyem.
Szerencsére Bandi bácsit elszólította a bázisra a kötelesség. Magunk maradtuk a szalonban. Ahhoz képest, hogy mennyire nem volt pénz a magyar gazdaságban (a privatizáción meggazdagodottak nem éppen nálunk költötték el millióikat) nem is volt rossz a pörgés. Olyan negyedóránként garantáltan bejött valaki, óránként komolyabb érdeklődő is akadt, nagyjából három-négy autó lehetett a forgalom hetente, pedig a kocsijaink uszkve annyiba kerültek (bő kétmillió), mint az Audi 80 PoHuéknál. Igaz, a mienkben széria volt az ejjbíessz, meg az éerkondi, meg a TÁVIRÁNYÍTÁSÚ RIASZTÓ csupa nagybetűvel, a 80-asban egyik sem. Az csak egyszerű autó volt, nem egy elavult, csiricsáré trágyahalom.
Vezettem is olykor-olykor a kocsikat, amiket árultam, kivétel nélkül a L. utca-Sz. utca útvonalon. Messze a legjobb a Mazda 121-alapú Festiva volt – agilis, feszes, robbanékony, szerettem. Nem volt olyan szörnyű a Ford Escort sem – az európait azért ezerszer inkább hazavittem volna, vagy akár az amerikai verzió eredetijét, az akkori Mazda 323-ast is, de a maga módján kényelmes, kicsit furcsa ízlésvilágú kocsiként emlékszem rá. Ezt a két típust viszont nem volt szabad árulnom, mert csak mutatóban voltak, Bandi bácsi nemigen tudott szerezni belőlük. A Topazt kellett nyomni, ejjbíesszel és éerkondival. Meg nagybetűs RIASZTÓVAL.
A Topaz pedig egy förmedvény volt. Pontosan annyi futóművet és lengéscsillapítást találtam benne, mint az első Daewoo Racerekben – értsd, semennyit. A pár kilométeres távon megettek egy nyolcad tank benzint, a kormányuk rettenetes helyzetben volt, és amerikai (azaz legolcsóbban kivitelezhető) stílusban csak nyakban lehetett fel-le billenteni. A 2,3-as sok helyzetben gyengébbnek tűnt, mint az 55 lóerős, vénséges-vén, dízel állólámpás Mercim, a V6-os ment annyira, mint valami közepes európai négyhengeres, a hangja sem volt rossz, de a fogyasztása borzalmasnak tűnt. A vállam, a fejem, de még a lábam sem fért el, igaz, a légbefúvóikon dőlt be a jeges "éerkondis" szél, mint valami sarkkör-kutató expedíció. Utáltam.
Bandi bácsi valahogy megneszelte, hogy nem támogatom teljes szívvel a csodás Topazt és Detroit fényességes előretörését, sőt, egyenesen meg akarom vonni Amerika életnívó-növelő, jeges fuvallatát a magyar néptől. Megint elkezdett bejárni a szalonba (ahol autótechnikás konstans eltűnése miatt néhány komplett Aleko, Wartburg-alváz és irmscheres Wartburg-alufelni útját is volt szerencsém egyengetni). Jött Bandi bá a legváratlanabb helyzetekben, és lépten-nyomon belém kötött. Nem vagyok eléggé agresszív, mondta. Meg nem képviselem kellően az éerkondit, ami a fő selling pointunk. És persze említést sem teszek az "ejjbíeszről", ami mostanában nagyon fontos extra. Soha, egy pillanatra fel sem merült benne, hogy az okádék autóiban nincs "ejjbíessz", tényleg csak egy zavaró piszok voltam a CCD-jén. Ja, és a borzalmas riasztó gombját sem voltam hajlandó nyomkodni.
Bandi bácsi becsületére legyen mondva, hogy korlátoltsága ugyan nem ismert határokat, de azért a saját felfogóképessége falain belül üzletileg tisztességes igyekezett maradni. Például görcsösen próbálta tartani az egyéves garancia szentségét, ami az autók minőségét tekintve emberfeletti erőfeszítés (és hathatós profitnullázó eszköz) lehetett. És tényleg azon volt, hogy korrekt alkatrész-utánpótlás, szerelőbázis is legyen a förmedvényekhez – az egyik nissanos szerelőt be is fizette egy kanadai útra, hogy kiképezzék a gyárban.
De mielőtt elmorzsolnánk egy könnycseppet e derék autóipari harcos emlékére, azért egy később kapott adalékinformáció ide kívánkozik. A szállítás Amerikából akkoriban arányaiban drágább volt, mint ma. Autót honosítani onnan akkor sem volt olcsó. Kevés kocsit adtunk el, sokat bontottunk szét, jócskán folyt ki a cég zsebéből pénz mindenféle javításokra. Bármilyen számítás szerint az ócska Topaznak drágának kellett volna lennie, mert pocsék volt az egész terv. Mégsem lett az. Volt ugyanis egy trükk.
Ezek a kocsik többségükben selejtesek voltak, Akadt köztük lemattult (fél évet állt mozdulatlanul a tengerparti kikötőben, viharos szél, homok, értik), volt, amelyikben még szemre is ferde volt a műszerfal, a hézagokat ne is firtassuk, aztán akadt hullámos tetejű, meg bőven voltak mechanikai-elktronikai hibás járgányok. Bandi bácsi ugyanis a kanadai MEO által kiszórt autók készletéből csipegetett, azokat vette meg jó olcsón. Én valamikor szeptember végén, óriási ordítások közepette (kitalálhatják, az "ejjbíessz" volt a tályogos góc) felmondtam, a cég utána még vagy egy bő évet működött. Távozásom szerencsére nem döntötte romba a vállalatot, nem akartam én rosszat az öregnek, csak nem bírtam ezt az ameriko-balkáni stílusú borzalmat. Inkább elmentem két hónapra főállású fordítónak, tolmácsnak, és degeszre kerestem magamat, de az egy másik sztori.
Nem volt itt rosszindulat, csak dilettantizmus, hibás küldetéstudat, és némi inputcsatorna-elzáródás, és az is csak az autós szempontjából. Ettől még, úgy tudom, Bandibá sikeres cégeket alapított később. 1992-ben még el lehetett vinni efféle jellemhibákkal egy autókereskedős balhét. Talán ma is. Tudnak valamit erről?
