Elképzelhetetlen kreténségek

Akkor már nagyjából egy órája bent voltunk Goodwoodban, de lehetett talán másfél is. Megtudtuk, hogy a sajtószoba, az autós és a motoros boxutca, az Earls Court Motor Show épület-reprodukció mind belül van a pályán, és láttunk néhány lelátót is. Hátulról. És bármelyikhez odamentünk, a biztonsági őr ránézett a plakettünkre és elzavart. Egyszerűen nem tudtunk közel jutni az eksönhöz.

Kint üvöltöttek az autók.

Az Europcar előző éjjeli, váratlan bérautó-vákuuma miatt eleve baromi sokat késtünk a rendezvényről, s a parkolón sem tudtunk csak úgy, huss, átsuhanni, hiszen annyi veterán dög hevert ott, amennyit talán életünkben nem láttunk. Elhatározásunk kemény volt, szívünk rideg, de voltak pontok, ahol sikoltva térdre rogytunk. Nehéz ez, nehéz, higgyék el. Viszont most már, ha nehezen is, de bent voltunk. Megnéztük vagy négy különböző háború előtti versenyautó beindítását, bűzlött a ruhánk a versenybenzin-füsttől, nemigen hallottunk már semmit, szuper volt. De menni – autót, gyorsan – azért még nem láttunk. Fokozatosan úrrá lett rajtam a zuhanyzóban mind erősebben szorított szappan érzése. Idejöttünk a világ végéről, már délután volt, és egy nyomorult lángpöffenetet nem láttam még kicsapni egy Aston Martin DBR2-es kipufogójából visszaváltás után.

Pánik. Szakadni kezdett rólam a víz. A szappan olvadt a kezemben.

Elkezdtem vonszolni Bendét az egy szem keskeny alagútba, ami a pálya alatt a külső körhöz vezetett át. Ott lesznek a nekünk, pórnépnek fenntartott lelátók, hát persze. A kevésbé fontos embereket mindig kívülre ültetik, hogy gebasz esetén a férgese hulljon.

Az alagutat úgy kell elképzelni, hogy éppen kétszer két sornyi ember fér át rajta. Öt már nem, ahhoz keskeny. Négy és fél sem. Viszont a pálya széles, tehát az alagút elég hosszú. És ezen a három napon összesen 134 ezer látogató járta meg a Goodwood Revivalt. Amikor pedig elkezdődik egy futam, a látogatók fele azonnal belülre akar menni, hogy megnézze a boxutcát, a másik fele azonnal kifelé akar menni, hogy lássa, hogy mennek. Vagy mittomén, mindenesetre ilyen dugót emberből még nem láttam. Tolongani nem illik, Angliában vagyunk, egyébként is, másnak legalább olyan sürgős átérni, mint nekem.

Tehát türelmesen csoszogtunk, mint Károly bácsi Frakk után, nem lehetett sietni. Átértünk, órák teltek el, fölöttünk dübörögtek az autó-dinoszauruszok. És mi volt rögtön jobbra az alagút szájától? Na mi? Hát a Goodwood Shop. Tibbyn azonnal úrrá lett a konzumidióta (holott ez valójában az én szerepem), üveges szemmel betódult az ajtón, s cserepes ajkát nyaldosva megjegyezte – most veszek egy pólót. Amiből végül pléhbögre lett, mert a goodwoodos póló baromi drága, de ezt én már nem értem meg. A butik túlsó fala ugyanis a pályával volt határos, és remegett az ősmotor-robajtól, még a szag is bejött. Otthagytam a gyengéknek kitalált lépes mézet, hadd rajzzanak rajta a férfiizgalmakra érzéketlen marketinggép-eledelek, kirohantam.

És rohantam, rohantam, persze csak úgy, mintha tűnődve sétálnék, mintegy véletlenül éppen azon az úton bóklászva, hiszen próbáltam elvegyülni az angolok között, nem adhattam elő a kiéheztetett balkánit. De a hangok vonzereje borzalmas volt, az izgalomtól úgy verejtékeztem, hogy léptem nyomán dagonyává vált a poros talaj, a kitágult orrcimpáim által beszívott levegő vákuumában sorra haltak a kifejletlen, korhű ruhába öltözött brit szüzek.

Képzeljék el azt az erőt, ami ebben a száguldásban fel tudott tartóztatni. Nagy volt-e? Hát persze.

Tudják, a 2009-es évet még úgy kezdtem, hogy mérhetetlenül lelkesedtem a Minikért. Pont úgy, mint a Citroen CX-ért, meg a Volvo 480-asért, meg a VW Bogárért – ha másé, és ha vezethetem, pláne ha kölcsönadják egy-két hétre, imádtam. De pénzt nem adtam volna érte. A Miniért például azért nem, mert sokkal-sokkal többet szereltem életemben, mint vezettem. És az, amit mókoltam, egy jó állapotú példány volt, milyenek lehetnek a rosszak? Persze lehet, hogy azért voltak bajok, mert én nyúltam hozzá, de volt már autó, ami elviselte ezt.

Ám amikor vezethettem, fürödtem az eufóriában, kevés autó van, amelyik ennyire gyorsan tud ilyen lassan menni. A harmincas tempó a Miniben kétszáz, teszem hozzá: egy igazán élvezetes Porsche-kétszáz. Csodaautó, nem véletlen, hogy akkora a rajongótábora. És az sem véletlen, hogy ilyen indítás után én írtam meg a TC-re az ötvenedik éves születésnapját még valamikor tavasszal.

Azóta azonban a csapból is ötvenéves Minik folynak, bevallom, nyárra már kicsit unni kezdtem, mint általában mindent, amit töményen agyonsztárolnak. Persze én könnyebb áldozat voltam a Mini-marketinggépezetnek, hiszen elég sok angol újságot olvasok. Szeptemberre nagyjából ott tartottam, hogy semmi nem izgatott fel, ami Mini, és úgy véltem, ebben az állapotban maradok még legalább két-három évig, amíg el nem múlik az oltóanyag hatása. Goodwoodban viszont pont a Miniknél cövekeltem le, holott éppen egy Kékestetőről lefelé tartó, fékjét vesztett farmotoros Ikarus feltartóztathatatlanságával robogtam az ősautó-moraj forrása felé, hogy végre kilássak a pályára.

Sajnos itt olyan, de olyan Minik voltak, amiknek nemhogy a létezéséről nem tudtam, de el se tudtam képzelni, hogy bárki valaha ilyen jellegű izéket csinált volna. Meg akadt még egy csomó olyan Mini is, amelyiket ugyan ismertem, de nem hittem volna, hogy valaha láthatom élőben. Nem tudtam továbbmenni, a harmincas évekbeli ERA-versenyautók sikoltozása közepette, a koszos murván térdelve hatvanas évekbeli befőttesgumi-motoros kis autópacákat fotóztam.

Már a bejáratnál feltűnt a gyári Mini Pickupra fixen rögzített Mini Marcos-kaszni, meg tudtam is, hogy lesz valami Mini 50-ünneplés, de azért ez több volt a soknál. Több volt a sokknál. Mire a fő kollekcióhoz értem, a Marcost-cipelek-a-hátamon Minit elfelejtettem, ezért elég váratlanul ért a hatás.

Kezdhettem volna persze gyanakodni, hiszen elcaplattam egy rakás Union Jackes (a brit zászló) Mini mellett, amelyek a tökéletes Swingin' Sixties stílusában előadott táncos show díszletét adták. Üveggyöngy a barbároknak – gondoltam, csattintottam kettőt, aztán tovább. Nekem, kultúrembernek az ERA-versenygépek ordítottak. Tibby meg éppen pléhbögrét vásárolt valahol egy levegőtlen trafik mélyén, de ez most mellékszál.

Aztán beindult a Mini-gőzhenger.