Az első, ami feltűnt, egy MG-féle Mini volt. Vagy hat méter hosszan terült el a tájban, kék vinyl-teteje egy Kusturica-film menyegzőjén szerepelhetett volna ünnepi asztalként. Na ja, Miniből nem nehéz limót készíteni, hiszen a mechanika eleje és a hátulja külön segédkereten van, közte csak némi pléhlemezt kell betoldani. Meg adni neki némi erősítést. De azért látni egy ilyet, meg gondolatban elkészíteni egész más.
Aztán ott volt az 1963-as Cox. Fogtak egy Mini első és hátsó segédvázat, benne a komplett mechanikával, tuningoltak rajta kicsit, majd egy saját gyártású acélvázba beépítették. A karosszéria persze műanyag – ha innen nézzük, kicsit Corvette, ha onnan, akár Trabant is lehetne, persze csak az anyag miatt, mert különben zsír.
No és itt egy Unipower GT. Sárga, lapos, az egyik legsportosabb Mini-derivatíva. A legtöbben ezres Mini-motor volt, párat készítettek 1275-össel is. A kocsinak két trükkje volt, nem véletlenül szerepelt sikerrel a korabeli versenyeken – egyrészt hátra tették bele a motort, másrészt ragasztott térváz adta az alapját. Igazi speciálgép, úgy nézzenek rá.
És mint közelebbi inspekcióra kiderült: a sárga, Piko-holdjárművekhez hasonló izé is Mini, úgy hívják: TiCi. 1972-ben készítettek belőle negyven darabot, a gyártásában valahogy Stirling Moss is benne volt. No, nem hinném, hogy a futószalagon. Persze azt se, hogy ehhez lett volna futószalag egyáltalán. Mindenesetre 225 centi hosszú. Ekkor esett le a tantusz, hogy azok a pici, kretén izék, amin valamennyin tízcolos kerék van – mind valamilyen Mini. Legalább egy óra végigjárni, inkább léptem, hívott a pálya.
Este, amikor az aznapi utolsó futamot is végighüledeztük, mehettünk haza. Azaz mehettünk volna. De mikor máskor legyen az a Mini-átvizsgálás? Másnap, amikor Ferrari GTO-kat kell nézni? Ugye? Tehát az alkonyatban vettük fel újra az elejtett szálat, immár ketten. Ott volt például az aranyszínű, forró, 1967-es Cooper-féle Traveller kombi, meg a csónaktestű, 1975-ös Trimini (ugyanez a Tony Anchors, aki csinálta, később készített egy nádfedeles házikó-Minit is).
Meg persze az Outspan-Mini is felbukkant. Ez a narancshoz hasonlító gömb is Mini-alapú, de a padlólemezt megrövidítették. Hajtását egy automata váltós Miniből vett egység végzi, aljában tőkesúly van, nehogy felboruljon. A konkrét példány a beaulieu-i (bjúlíi) közlekedési múzeumból származik. A kocsi természetesen promóeszköz volt fénykorában, 1972-ben készült.
Aztán meg láttuk azt a szörnyeteget, amit a neves Motor című angol szaklap az évtized legszórakoztatóbb autójának választott 1971-ben. A karosszéria fa, a mechanika kiömlik az utcára, és rettentő csúnya.
Naná, hogy volt Mini Moke terepjáró is, bár egy ekkora szabású rendezvényen, egy ennyire kerek évfordulóra valami mániákus igazán elkészíthette volna az eredeti, kétmotoros, 4x4-es Moke-nak legalább a replikáját. Na mindegy, jobb híján a bocifoltos, elöl kaparós is megtette.
Aztán láttunk Dartot is, az áramvonalas Minit, amelyet egy Dizzy Addicott nevű ember épített 1963-ban egy rommá tört, öt fontért megvett Mini Travellerre (azaz kombira). Szépnek nem szép, de egyedi, és van benne olajhűtő is, látszik, mert maszk az nincs.
Meg persze felbukkant egy Wildgoose, azaz „Vadliba”, a szintén Mini Travellerre épített lakóautó. Túraszervezés „sok jó ember kis helyen is elfér”-alapon. Nagyjából ötven darab készült belőle 1965-ben.
És, naná, akadt Mini Marcos GT is, amelyet a Dart mintájára készítettek, és 1260 darab készült belőle 1972 után. Akár hiszik, akár nem, még neves versenyeket is nyertek ezzel a kis görccsel.
Aztán szpottoltunk egyet a legdrágább speciálminik egyikéből is, a metálbordó, ikerlámpás Ogle SX1000-esből is. Bár a kályhaezüsttel lefújt lökhárító levont valamennyit az autó eleganciájából, azért, ha beleképzelem a hatvanas évek Londonjába, egészen vagesz lehetett.
Meg utána a simán a tető hátsó részének átalakításával kapott, de alaposan megforrósított Mini jött, a Broadspeed-féle. A fehérnél talán lehetett volna jobb színt is találni az 1965-ös autónak, de azt azért nem szabad elfeledni, hogy ilyenekkel nem egy rangos versenyt megnyertek.
Másnap reggel, belépés után megint csak a Minikkel folytattuk, bizonyítva ezzel, hogy a Mini élt, él és élni fog. Ott ácsorgott a murván Paddy Hopkirk és Henry Liddon verseny-Mini Coopere, meg egy iszonyatosan durva kinézetű Clubman (a szögletes orrú, modernizált Mini) rendes, kardános összkerékhajtással. Reggeli kávénak is jó kezdés.
Meg egy kétmotoros borzalom, a Twini, hátsó szélvédő nélkül – Angliában egyébként időről-időre valaki mindig alkot egy Minit két motorral, csak ki kell várni. A legérdekesebb azonban a Maya GT volt. Hat ilyen autó készült, de ez az egyetlen, amelyik az eredeti tervek szerint, az övvonal alatt hordja a lámpáját. Irgalmatlan erős váz, műanyag külső héj, végletekig tuningolt, 1275-ös Cooper-motor – éveken át mindenféle hegyiversenyek sztárja volt. Igazi különlegessége, hogy a futóműve nem klasszikus, Mini-tömbgumis, hanem a finom, folyadékos Hydrolastic rendszer van benne. Azért alkották ilyenre, hogy különféle csapok kinyitásával, illetve elzárásával különféle pályákhoz lehessen hangolni a rugózást. Ezért odaadnám a Bianchimat, az biztos. Sajnos a másik oldalról kicsit rosszabbnak néz ki az ajánlat, nem is próbálkoztam hát.
Inkább nem sorolom, volt még egy csomó féle szép, gyors, kevésbé szép, kevésbé gyors, de mindenképpen vicces, vagy legalábbis érdekes Mini. Ezeket menet közben a késő délelőtti felvonuláson lehetett látni, aminek a sztárja Mr. Bean volt, a tetőről vezetett Minijével.
Ez volt állítólag Rowan Atkinson első nyilvános fellépése Mr. Beanként. Mindenesetre tartogatott egy finom benyögést Goodwoodnak is, amikor Lord Peter Mandelson, az első államtitkár váratlan látogatásra érkezett a versenyre. Ah, miniszterelnök úr, jegyezte meg Atkinson, mire Mandelson – nem, még nem, szóval vette a lapot, de hát látta, hogy Beannel kell kezet fognia.
Ám ahogy Atkinson tényleg a tetőről, kötéllel vezette-e híres zöld-fekete, riglivel lezárt ajtajú Minijét... Eléggé tele volt mindenféle konyhai izével a hátsó ülés, de nagyban nézve a képet én úgy látom, hogy tényleg valahogy a kötél volt körbehurkolva a kormányon. Gondolom az autó maga automata váltós, a partvisnyél pedig előre a gázt, hátra a féket működteti. Atkinsontól kitelik, hiszen civilben veteránautó-versenyző is, amellett, hogy gyűjtő.
Egy órával később pedig jött a Mini-futam, azaz a St. Mary's Trophy, amelyen kivétel nélkül 1966 előtti, 1275-ös Cooperek indultak, összesen harminc darab. Bár egy Mini talán nem túl érdekes, amikor az ember előtte Lotus-Climax és BRM versenyautókat, utána pedig Ferrari GTO-kat és short-nose Jaguarokat lát dühből nyomulni, de harminc Mini küzdelménél kevés izgalmasabb dolog létezik, még Goodwoodban is. Volt, hogy négy autó hajszálpontosan azonos szögben sodródott a kanyar előtt, a kifékezések, kilökések teljesen általánosak voltak, egy csomó autó sérülten fejezte be a versenyt. Dörzsölték is a tenyerüket a díszléc-utángyártók...
Igazából nem is kellett volna ide cikk, csak egy nagy, büdös képgaléria, de nem bírtam ki írás nélkül, elnézést, akinek elraboltam az idejét. Basszus, akárhányszor megnyomja valaki a fejemben a Goodwood-gombot, szó-diarrhoeám lesz... Az a hely a Nirvána. De a Minik is jók voltak, naná. Mindenesetre lapozgassák szorgosan a galériát, olyan dolgokat látnak majd, amikről álmukban sem gondolták volna, hogy közük lehet Sir Alec Issigonis művéhez.
