Emberünk örvendezett, hogy ennyi állás után is simán beröffen a gép, és hogy csak két perccel késtük le az első hidegindítást. Eltekertük a kulcsot, és a hat hengerből az a három, ami beindult, az tényleg pöccre. Néha négy, aztán megint csak három. Kicsit járatva öt, majd megint csak négy, nagyritkán mind a hat, de gázfröccsre legalább két, de inkább három hengerből rendre eltévedt a szikra. Vagy az üzemanyag. Akkor még nem tudtuk. Csak azt, hogy az autó nagyjából két éve áll, és hogy van benne vagy nyolc liter benzin, ami nyilván minimum két éves. Kezdett túl sok lenni a bizonytalansági faktor. Mert lehet, hogy el tudod intézni egy teletankkal, itt-ott megpucolod, és kész. Vagy gyújtáselosztó csere? Esetleg valami egészen más? Ezeket vagy bevállalja az ember, és akkor ordenáré nagyot tud bukni, vagy a legnagyobb költségű, de reálisan a hibát okozó javítást próbálja meg belealkudni a vételárba. Hacsak azt nem mondja az eladó, hogy pont az ismert hiba miatt adja ilyen olcsón. Így visszaemlékezve, ha itt azt mondja, hogy hétszázezer, mivel a hengerek fele nem jár, sarkon fordulunk, az fix. De ez nem volt minden. Zörgött valami a motortér bal első részében – nem vészesen, csak pont annyira, hogy az ember lelki szemei előtt tízezresek zuhanjanak bele a mercedes-pompejikusz nevű feneketlen vödörbe. A hengerleállásoknak megfelelően össze-visszamászkált az alapjárat, teljesítmény semmi; de az autót amúgy sem lehetett kipróbálni, mert a felnik pereme gyakorlatilag a betonon állt. Meg nem volt benne benzin, csak az a nyolc liter, amiből még 2007 szilveszterén párolgott el a vitamin.
Viszont sehol egy rozsda folt. Alánéztünk, ott se. A kerékjárati ívekben itt-ott kicsit csipázott, de nem láttunk atombombát ketyegni, ami fél év múlva molekuláira szedné a kasznit. Bende felszedte a csomagtartókárpitot, alánézett: makulátlan. Még ő is hitetlenkedett, pedig jó pár ilyen autót látott az elmúlt években. Meg volt neki 124-ese, több is.
Aztán jött a csoda, a bele. Nem tudni, a napfénytető mióta engedte be a kutyaszartól ázott levegőt, de belül bőrillat, tisztaság és rend. A vezető ülésen sehol egy kopás vagy foszlás, a kormány nem volt szétmorzsolva, nem lógott a tetőkárpit, a fabetétek nem repedeztek be, a hátsó ülések mintha nem láttak volna feneket. Lehúzogattuk az elektromos ablakokat: ha kicsit szorulva is, de mindegyik megindult.
Tibi ott sertepertélt körülöttem. Nem rossz, hidd el Gabikám, nem rossz ez. A motorral lesz egy kis munka, viszont nézd ezt a belet. Nézd csak meg, ülj csak bele. Te is látod, mennyire gyönyörű? Az órának ne higgy. Ugye tudod, melyik országban élsz? Itthon nincs olyan Merci, amiben ne tekerték volna felére vissza a futásteljesítményt. Viszont ez még a félmillió kilométeren belül lehet. Próbálj megegyezni valami értelmes árban, és lesz egy jó kis kupéd.
Na ja. Itt még nem tudtuk, hogy az autó legnagyobb, már-már perdöntő hibája ott röhög valahol a messziségben, ahol a madár se látja, talán azért, mert nincs is: a forgalmi engedély. Muhaha. Törzskönyv? Az sincs meg. Tudják, úgy van az, ha sokat költözik az ember, akkor az iratait általában elhagyja, de az autóét mindenképp. Én ezt nem tudhatom, nem költözöm sokat, viszont Bende ennél a résznél akkorát nézett, hogy a szemei kigurultak a helyükről. A mellközépig érő kocsányokról aztán felém fordult a két kis golyó, és Tibor fennhangon az arcomba röhögött. Aztán az eladóéba. Aztán megint az enyémbe, aztán az ég felé fordult, és úgy. Megkérdezte a tulajdonost, hogy mégis hogy akarja eladni. Mert szólhatunk itt a két sarki cigánynak, akik hoznak még három ilyen mercit, ugyanilyen papírokkal – nem lenne könnyebb bizonyítani a tulajdonjogot az övénél sem.
Hozzunk neki nyolc ezer forintot, kiváltja a forgalmit, és akkor látni fogjuk, miről beszél – zárta rövidre a vitát a tulaj. És hozzunk bele benzint, ha ki akarjuk próbálni. Meg ilyenek. Mert ő most megszorult, és nem vásárolna potyára öt liter naftát, nem akar a csőd szélére sodródni.
Zörgött a rendszámtábla-keret, ahogy hazafelé röhögtünk a kocsiban. A parázs morzézott a cigarettavégen: Bende légútjaiban oszcillált a levegőoszlop, mint a váltóáram – hahaha, hehehe. Hogy akarhat így autót eladni, fuldokoltam. Beszarok, komolyan, ilyet még nem hallottam. Kár érte, pedig menthető lenne.
A végére kialakult kép nagyjából úgy festett, hogy volt egy Mercedes, amire vigyáztak, tisztán tartották, becsülték, szerették. Aztán pont akkor jött elő egy-két, feltehetően orvosolható nyűgje, amikor megborult a vállalkozás. Nem volt pénz megjavítani, de mivel vigyáztak rá, becsülték, szerették, sajnálták volna szétbombázni. És letették. Ez így összességében nagyon hasonlít az eladó előadására, azzal kiegészítve, hogy nem a benzinpénz hibázott a végén, hanem a tankolási és javítási költségek együtt. Nem ugyanaz.
Adtam neki még másnap egy esélyt, egy szívességet megérhet a dolog. Lekérdeztettem, ki szerepel az autó forgalmi engedélyében, mint tulajdonos. Még aznap jött válasz, jó is, meg rossz is: az ember igazat beszélt, övé az autó, de van egy üzembentartó. Hoppá. Igaz, az átíratást le lehet zongorázni az üzembentartó engedélye és aláírása nélkül is. De szeretnék én a városban késő este félve leparkolni, lesni, hogy szalad-e húszcentis penge a hátamba sötét alakok által? Ugye, hogy nem. Nem vágytam csatára semmiféle felszarvazott üzembentartóval, akitől kijátszották autóját. Különösen akkor nem, ha ez az autó egy metál fekete Mercedes kupé.
Másnap megkörnyékeztem Csikóst. Ő nem merné. Gyáva lenne ehhez. És lehet, pont ezért nem kötött még soha pofátlanul jó üzletet. Talán a Katija 190-esét, de az más volt, és sokat kellett vele szívni. De döntsem el én, ő nem venne 124-est. Viszont egy rohadásmentes kupé kaszni, ami papíros, bél és motor nélkül is megér ötszázezret, szerinte. Bende azt mondta, hívjam fel egy három kilós ajánlattal, és magyarázzam meg, hogy ezzel milyen jól járna. A szerkesztőségi levelezőrendszerből rövid idő alatt bugyogott kifele a CE ügyével kapcsolatos szaktanácsadás. Közben Csikós rendszeresített egy nagy üstöt a TC bejáratához, ráfújta sprével, hogy W124. Bejelentkezéses rendszerben, egyenként fogadta összes öregmercis haverját, egy kiadós közös okádásra. Aztán a tartalmat minden este teleportálta nekem, elektronikusan, vegyek belőle kóstolót, és ízlelgessem, kell-e nekem W124 Mercedes kupé. Nekem meg kellett.
Csak szükség volt egy tervre. Ami véd: ha szopásilag nem is, de anyagilag igen. Ennek végterméke lett egy szerződés, mely kimondja, hogy foglaló gyanánt kiváltom a forgalmit, törzskönyvet, és ha ezekkel minden rendben van, kifizetem a vételárat. Melynek összegét természetesen jó előre, pofátlanul lealkudok, és amit ebben a szerződésben rögzítünk. Aztán Gyuri, aki a nevelőapám, és autószerelő, még tett egy kis lábjegyzetet a feltételek közé. Mégpedig csak akkor fizetünk, ha a mobil eredetvizsgáló áment mond a kocsira. Nem akartunk lukra futni, semmiképp.
Osztottam szoroztam, mennyit ér meg egy 124-es kupé merci, amiről még azt sem tudjuk, megy-e, vagy csak áll. Két éve ott rohad, egyenetlenül jár a motorja. A váltója vált-e egyáltalán? Ki tudja. Meg ha megy is, hogyan? A gyári 220 lóerőből mennyi maradt meg mostanra? Nyúltak-e bele vidéki traktorszerelők, ébresztett-e szomszédokat üveghanggal az a köcsög, aki a rakétaindításra is kiválóan alkalmas sportkéményeket nyalta rá a kipufogórendszer végére? És ha igen, legalább hideg motorral? Ezeket így szépen, komótosan átrágtam magamban. A kérdőjelek és a biztosan feltárt hibák száma kezdett egy olyan kritikus értéket elérni, ami a papírbajossággal együtt megtörhette volna az érzelmeket. Mert racionalitás nem volt az autóban, lassan semmi.
Talán szerdai nap volt, amikor visszacsörögtem az emberre. Elmondtam neki a kis tervet, meg hogy tudok az üzembentartóról. Kiderült, hogy ő csak egy rokon, aki a kötelezőbiztosításra fordított összeg optimalizálásához kellett. Ezt nagy megkönnyebbülésként könyveltem el, erre emlékszem. Aztán pár napra rá elmentünk megint, már Gyurival az oldalamon.
Nem vehetek úgy autót, hogy ne próbáljuk ki, mondtam Gyurinak, miközben robogtunk az M0-on. Ő egyáltalán nem volt elragadtatva a mercis ötlettől. Néha odanyomott a Lancer Evo-nak egy kövéret, beletapadtunk az ülésbe, ami kagyló, és a gyorsulási tehetetlenségtől felnyílt a gégefedőm, félrenyeltem a nyálam. Röhögött, hogy na, a szaros mercid ilyet nem fog tudni, hidd el. Nála itt kezdődik az autó, hogy 160-nál megnyomja a gázpedált, és úgy ugrik fel 180-ra, hogy nekem az anyósülésen nincs időm beszarni. Remek, nyugtáztam.
Újra átnéztük a CE-t, tetőtől-talpig. Vittünk bele vagy húsz liter benzint, hátha megoldja a hengerleállásokat, de Gyuri pár perc járás után tudta, hogy ez nem üzemanyagbaj. Hanem gyújtás. A kerekekbe raktunk levegőt, kigurultunk vele a műútra, amiből sok minden kiderült. Például, hogy remek a váltó, simán kapcsol, ha lepadlózod visszafelé is. Mire visszaértünk, már volt alapjárat. Az alkupozíciót nem rombolandó, csak halkan súgta a fülembe, hogy nyugi, gyönyörű hangja van a motornak. A féktárcsák be voltak rohadva, menthetetlenül, ezt fejben gyorsan le is vontam az összegből, és vészjóslóan közelítettem az általam kigondolt, négyszázezer forintos alkuárhoz.
Az eladó már tűkön ült, nagyon kell a pénz, nagyon nagy bajban van, teregette ki lapjait minden fél órában. Ott volt a szent pillanat, amikor mondanom kellett végre valamit. Bevillant, hogy Gyuri szerint, ha az ő hétszázezres hirdetésére egy magamfajta bőrdzsekis gizdagyerek beajánl négy kilót, slusszkulcsot erőszakolna az orrjáratába, és vérzésig indítózna.
Négyszázezer! - mondtam. Ezért az autóért, jelen pillanatban, a papírhistóriát is figyelembe véve, nem tudok többet adni. De láthatja, hogy nem linkeskedek, elvégre életre keltettük az autóját, utánanéztünk a tulajdonosnak, nem vért szívni jöttünk unalmunkban, hanem komoly vételi szándékom van.
Az eladó tekintete kiüvegesedett. Kellett neki néhány másodperc, mire a Nebből Trinity feltöltött neki egy megfelelő programot, amivel kezelni tudja a helyzetet. Azt mondta, ezen az áron semmiféleképpen sem gondolkodik el. Mert amikor meghirdette, úgy vélte, hatötvenet tuti kap érte. Miután látta, hogy a két év állás mit tett az egykor még fenséges Mercedesszel, lealkudta magában hatkilóra. És az mindenképp kell neki. De azt én borzalmasan sokallottam. Kezdtünk összeszedelőzködni, a benzines kannát a Mitsubishibe visszarakni.
Jó, kiszámolta, neki ötszázötvenezer forint kell ahhoz, hogy kijöjjön abból a szarból, amiben torkig áll. De az ennél lejjebbi ajánlatokat kiszelektálja a hallószerve. Oké, akkor hagyjuk, így én. Eljöttünk, pedig szétvetett a vágy, hogy belecsapjak az eladó tenyerébe, a nevét imába foglaljam, hogy Mercedes birtoklási jogot szerezhettem általa.
Ám tudtuk mind a ketten, hogy ez még nincs lefutva. Mint két sértődött tini szerelmes, vártunk egymásra, ki kezdeményez előbb. Felcsörögtem másnap: gondolkodtam, osztottam, szoroztam, utánanéztem az alkatrészáraknak, és kereken ötszázezer forint a legutolsó ajánlatom. De ha most nemet mond, akkor legközelebb februárban hívom fel újra, négyszázezerrel. Megbeszéli az asszonnyal, és visszahív. Két óra múlva abban a boldog tudatban írtuk alá a szerződést, hogy ötszázhuszonötezer forintért az enyém lesz. Melyből a forgalmi és a törzskönyv ügyintézési díját még levonjuk – hiszen a trehányságból eredő kár az eladót terheli.
Boldog voltam. Kis listát készítettem arról, mit kell rajta kicserélni, újat venni, felújítani. A gmail és indexes szervereket megbénítottam: tudatni akartam a világgal, hogy Mercedest vett az egyetemista. Jó idők voltak ezek, még alvás közben is száztízes pulzussal tekert a szívem. Készültem a nagy napra, amikor először lehetek aktív alkatrésze egy 300CE belső terének.
Pár napra rá megjött a forgalmi, még műszaki is volt az autón. Szuper. Másnap a hónunk alá csaptunk egy mobil eredetvizsgálót. Vége volt a vizsgaidőszaknak, nem volt rajtam semmi stressz. Tapintótestecskéimben szinte már éreztem a bőrkormány textúráját, fogni akartam, markolni és tekerni, mint a guggológéppel keményre vasalt női segget. Én voltam a király, a zsírcsávó, a császár, a führer.
Hihetetlen, hogy egy ilyen erős, a kötőszövet-szakadásig fajuló erekciót hogy le tud lombozni egy kopasz eredetvizsgáló. Mindössze két szóval: nem tetszik. Mi az isten, nyögtem. Már láttam, hogy nem simán hullámok csapnak össze a fejem fölött, hanem jön a negyven méter magas, toronyházakat és atombunkereket felforgató cunami.
Az nem tetszik, öcsém, hogy nem eredeti. Az adattáblát soha nem szegecseli a Mercedes, hanem csavarozza, és a gyári gittbe soha nem csúszik bele ilyen finoman a csavarhúzó a motortérben, mint itt. Illetve ebben is csak azon a részen, ahol az a vékony rohadás körbefut az alvázszám körüli panelen. Elindíthatom a vizsgálatot, de akkor lefoglalják az autót, és hónapokat ülnek rajta, mire lesz valami. Vagy felejtsük el az egészet.
Még percekig hezitáltunk, hogy akkor most mi legyen. Szerezzünk-e lefizetett eredetvizsgálót, aki átnyomja. Ez történhetett, amikor a mostani tulaj vette, igaz, azt a mókát az akkori eladó intézte. Hiszen az ember mit sem tudott az egészről, ő is csak nézett ránk merev tekintettel, mint akinek a hét is páros szám. Ha tud a turpisságról, nyilván nem engedi, hogy magunk hozzunk szakembert.
Aztán eljöttünk, vissza se néztünk. Gondolhatják, a tízezer forint foglaló, meg a forgalmi kiváltásának ára már rég elfolyt olyan irányokba, melyekbe a minimális ötszázötvenezer forint kellett volna. Viszont győzött az igazság, az erkölcs: nem kell egy papírbajos autó. Még ha gyönyörű a hangja, és újszerű a bele, akkor sem.
Hazafelé Gyuri párszor belepasszírozott a kagylóülésekbe, de nem lett tőle jobb kedvem. Ilyet a szaros Mercid soha nem tudott volna, röhögött. Rohadna széjjel – így én.
