Szerencsére abban a helyzetben vagyok, hogy végigolvashattam már szinte az összes, külföldön megjelent beszámolót, így össze tudom vetni azzal, amit ott tapasztaltam. Homlokegyenest eltérő volt a valóság.
Először is, ami könnyed, újságírós-autós bulinak nézett ki, az a szembemosolygós felszín mögött presztízsharc volt a javából. Harminc autó, az összes európai ország képviseltette magát. A britek két csapattal, a németek hárommal jöttek és nagyon-nagyon komolyan vette mindenki. Bárhová néztem, mindenütt összedugott fejeket, táblázatok és időeredmények fölé görnyedő alakokat, szerelőket környékező csapatfőnököket és izgatottan gesztikuláló embereket láttam.
Először mire gondol hazánkfia? Bizony arra, hogy hű, a britek biztosan nagyon menők lesznek. A Top Gearen kívül minden ottani lapban van legalább egy olyan ember, aki ha feleolyan jól vezet, mint a cikkei sugallják, akkor esélytelenek vagyunk.
Vagy ott vannak a németek, a DSF, VOX és RTL2-es autós műsorvezetőikkel, Nürburgringen felnőtt gyerekekkel (Jani ismert is egyet-kettőt közülük), akik a műsorban mindig koppkeresztben zuhannak be a kanyarokba, mesterien fűzik egyik ívet a másik után, csodásabbnál csodásabb vasakkal autóznak nagyokat.
És akkor még nem beszéltünk a franciákról, olaszokról, spanyolokról. Nem mondom, megfordult a fejünkben, hogy talán nem mi leszünk a legjobbak, de a második szabadedzést követően száznyolcvan fokot fordult a világ, megingott a Famous Car Journalist-okba vetett hitem.
Ez az autót összetörő, csetlő-botló bagázs lenne a híres brit büntetőkommandó? Azzal az egyetlen épkézláb emberrel, aki be tudta őket hozni a rajtrács hatodik helyére (Matt Prior az Autocartól)? És a másik brit csapat? Büntit kaptak az összetört autó miatt, nem teljesítették az előírt – versenyzőnkénti – öt kört. Valahol a végén vannak. Pedig arrafelé esik ám az eső sűrűn, na meg olyan jól le tudják írni, milyen az, amikor egy kavicsot érintve sedrintik a Murciélagót kanyarba a kedvenc mellékútjukon és mennyire mennyei érzés ugratni egyet a negyedik, Man-szigeti dobbantón (a kocsma mögött, a második balosban).
Franciák? A hazai olaszok? Nem tudom. A németek bejöttek ugyan az első helyre, de Jani úgy lett negyedik a mért körén, hogy bevallottan rontott egy kanyart. Furamód, valahogy a hangos és magabiztos fiúk nem tűntek fel az első két sorban. A Germany 1 csapat mellől az oroszok - hangjuk sem hallatszott -, a belgák (akik a szabadedzésen - és a versenyben - lényegében csúnyán szarrá vertek mindenkit), és mi, magyarok indultunk. A rajt után a németek gyorsan és mélyen visszaestek, egy 4 órás versenyen a jó rajtpozíció csak azért előnyös, hogy ne törje össze magát az ember az első kanyarban.
A verseny végére aztán semmi tisztelet nem maradt bennem az addig istenített külföldi kollégák iránt. Persze biztos akadnak köztük olyanok, akik laposra vernek, gyorsabbak és messze többet letettek az asztalra, mint én. És? Igazi punk-patkány vagyok, nem érdekel, mit csináltak előtte, mit fognak utána: ott és akkor, a vizes flaszteron megkapták az esélyt, hogy bebizonyítsák a brit-német autós újságokon felnőtt nekem, mit tudnak. Elkúrták, ennyi.
Olvasgatom az összefoglalóikat, nézem a versenyről készült, profi videókat. Mindenhonnan az sugárzik, hogy hű, de jó móka volt, jól szórakoztunk, lazák voltunk. Ugyan, nem is nyerni mentünk oda. Különben is nagyon csúszott, az autót sem tudtuk jól beállítani (lol), valami baja volt a gépnek, engedtük a többieket, blablabla... Mese habbal.
Ami külön furcsaság, hogy ilyesmiket írnak (ezt pl. az írek): ...we could not keep up with the Belgian team which won the race, followed by the larger nations and their less than amateur drivers...
Na, egyszerre larger nation lettünk? A brit lapok közül egyedül a Car Magazine-ben tűnünk fel. A többi hallgat, mint a sír. Legyen nekik, teszünk rá. Szégyellném magam én is.
Bezzeg a belgák, le a kalappal! Nem ismertük őket, de volt köztük egy fiatal, hórihorgas, tán 50 kilós, vörös srác, aki kitörölte az orrát az egész mezőnnyel, két-három másodpercet vert mindenkire. Na róla is terjengett mindenféle pletyka: Forma-1-tesztpilóta, F3000-es versenyző... Mindegy, az egész csapatuk nagyon gyors volt.
Garázsunkban jól összebarátkoztunk a svédekkel, remek arcok voltak, messze nem olyan feszesek, mint a németek, mégis ott voltak mögöttünk, sőt, meg is előztek minket, de nem aggódtunk. Tudtuk, hogy Jani röhögve lenyomja a másfél óráját, ezzel rengeteg időt nyer nekünk. Úgy is volt. De legalább annyit nyertünk a tankolásoknál is. Egy-másfél perccel voltunk gyorsabbak az északiaknál, akikkel nagy harcban álltunk a harmadik helyért.
Jani ideje letelt, pár deci benzinnel a tankban csorgott be a tankolózónába, én következtem. Maga a benzinbetöltés legalább egy perc volt, ezalatt gyorsan elmondta, mi a helyzet a pályán. Az eső még mindig szemerkélt, a rövid egyenesben ugyanúgy felúszik harmadik trepnin az autó, mint tegnap, a második féktávon vízátfolyás és sár, a rázót kerüljem.
Ekkorra az idegesség már teljesen lehullott rólam, a szervezet egy ideig hajszolja magát, túlpörög az agy, de nem bírja örökké. Mikor autóba ültem és lassan kigurultam a tankolózónából (10 kilométer/óra volt a megengedett), már eldöntöttem, hogy én leszek a legaljasabb szemétláda a pályán. Jópofizás? Illedelmes lehúzódás? Aki szimulátorozott ellenem, tudja, hogy amíg én vagyok elöl és nem lekörözésről van szó, addig ott is maradok. Miért? Mert ez nem lovagi torna, nincs itt semmi finomkodás, az eligazításon emlegetett be gentle és take care of the others úgy elillant, mint fing a gőzfürdőben. Mindenki tolta, nyomta le a másikat, pörögtek-forogtak, koccantak, lökdösték egymást.
Én meg most hajtok be közéjük, csókolom. Nem én leszek a dagadt, ellenszenves güzü az osztályban, akit szekálnak a többiek, az már biztos. Mondták ugyan, hogy csak óvatosan, fő, hogy ne törd össze és hasonlók, de ott, akkor csak a pálya, az autó és a többi versenyző létezett. Akinek közben az jár a fejében, hogy szorítja a cipő, vagy mi van otthon a macskával, nem odavaló volt.
A boxutca kijárata tökéletesen rossz helyen van: még a féktáv előtt, a célegyenes leggyorsabb részén szinte. Ezért különösen figyelni kellett minden körben, és persze kihajtáskor is. Nem szerencsés egy 160-170-nel tépő kolléga elé kihajtani, főleg úgy nem, hogy a felfestett, fehér vonal is csúszik, mint a fene.
Óvatosan kezdtem az első kört. A 2. pont utáni egyenesben ért utol a belga-orosz páros, simán lehúzódtam, menjenek csak, lendületben vannak és gyorsabbak is nálam. Na de a mögöttük sunnyogó, már lekörözött görög azért nehogymár megelőzzön, hoppá!
Ez a kör 2 perc körüli volt, a görög jött mögöttem, de előzni nem tudott. Egyrészt csak egy használható, lassan száradó nyomvonalon jöhetett, másrészt ha mögém sorolt, kapta a vízpermetet az arcába, na meg nem is engedtem. Tudtam, hol próbál meg beszúrni féktávon: a 2. és 3. pontnál. De tudtam azt is, amit megtanítottak gyerekkoromban: az a tiéd, fiam, ami a kezedben van. Bocsika, Hellasz Racer, de ezt most bebukod.
Jött is, a következő körben, jobbról úszott be mellém, megörült, mikor látta, milyen rosszul fékezem és mélyen engedem a kanyarba az autót. Mikorra ő elfordult (fehér), én még csak éppen gyorsítottam (zöld). Láttam, hogy ide-oda csúszkál alatta az MX-5-ös, ahogy próbál minél durvább gázpedálállás mellett kigyorsítani, de esélytelen volt. A kormányszöget finoman nyitva, a gázt még óvatosabban padlóig nyomva az egyenes felében elléptem mellőle. Finoman jobbra helyezkedtem, ő pedig rághatta a kefét, vagy besorol, vagy kivezetem a fűre. Az első verziót választotta.
Ekkorra már sikerült felgyorsulnom, így nagyjából azonos időt tudtunk, sőt, a 4. kanyarban – amit egyedüliként lehetett ideális íven venni – meg is léptem kicsit, de tudtam, hogy valamit kitalál megint a 2-3. pont körül.
Pályaversenyen – főleg ha ennyire egyforma autókból áll a mezőny – féktávon lehet a legnagyobbat hozni az ellenfélen. Erre a legjobb módszer, ha azt figyeljük, mikor, melyik ponton villan fel a féklámpája. Ha nekünk sikerül ez után a pont után fékeznünk és jól elfordulnunk, akkor hoztunk rajta. Ha nem, bukta.
Ez a kezdetleges módszer mindaddig működik is, amíg önök előtt nem egy olyan sunyi szemétláda autózik, mint én. A görög kollégával a visszafordítóban újra eljátszottuk azt, amit az előző körben, de ezúttal az egyenesben nem tartottam jobbra, ott jött végig mellettem, autója orra az én hátsó kerekem vonalában. Kiforgatott hármasban, vagy négy elejében érkeztünk a csiki-csukihoz.
Tudtam, hogy későn kezdek fékezni és elrontom a kanyart, de nagyon. Szinte állóra lassultam a jobbos előtt, de jól tettem. Az én féklámpámat figyelő görög ugyanis 10 centire zúgott át előttem, álló kerekekkel, keresztül a füvön, majd át a pályán és a bukótérbe, öröm volt nézni. Elfordultam, és éppen akkor értem oda, mikor visszakecmergett a flaszterra. Messze lemaradt, nem törődtem vele, ezt benyelte.
A kör persze nem lett valami fényes, azt hiszem 1:57 körüli, de most végre tiszta volt előttem-utánam a pálya, ami csodaszámba ment, hiszen 30 autót ilyen kis helyre bezsúfolni elég merész dolog volt. Közben a svéd áthámozta magát a görögön, jött mögöttem, de még nem lőtávolban. Sikerült egy tiszta kört mennem, 1:50-re tornázva le az időt. Abban a pillanatban, ahogy ez felvillant a kijelzőn, egy mikroszekundummal az előtt, hogy örülni kezdtem volna neki, hirtelen három autó vágott ki elém a boxutcából. Ej, pedig lehetett volna jobb is...
Hűha, azonnal elkezdték egymást előzni, és ebbe a tumultusba érkeztem meg én, mögöttem a vérszemet kapott svéddel. Öt autó fordult egy 14 méter széles kanyarban egyszerre. Nem volt mindegy, nagyon nem volt mindegy. Valahogy áthámoztam magam kettőn, előttem az egyik Union Jack-es MX-5-ös maradt.
A pályabírók résen voltak, azonnal beintették a kék zászlót neki. Elkezdett lehúzódni jobbra, lassan, hiszen a vizes részre került. Nyomtam a gázt, hogy elmenjek balról, de hátulról jött a svéd is, elment mellettünk. A brit azt hihette, hogy már lekörözték és szépen visszahúzta az autót elém.
A következő másfél percben valószínűleg megdöntöttem a bukósisakba káromkodás hosszú távú világrekordját, temérdek új szóösszetétellel mélyítve a brit-magyar barátságot. Épp elmorzsoltam az utolsó tiportfejű sánta marhát, mikor végre megelőztem. A svédnek már egy kanyarnyi előnye volt, utánaeredtem, közben régi jó, görög ismerősöm is feltűnt a tükörben.
Még egy kör és már bemutatták a PIT IN-táblát. Míg körbeértem, végig azon gondolkodtam, vajon miért hívnak ki? Lóg a bele a Mazdának? Valaki árulkodott? Nem. Egyszerűen letelt az időm, ennyi volt. Ki a tankolózónába, sikerült gyorsan cserélnünk, minden rendben, jó volt ez. Utolsó infók a váltásnak: már szárad, néha megcsikordul a gumi, egyre gyorsabb lesz, sok szerencsét!
A boxutcában vertük meg a svédeket. Súlyos másfél percet kaptak, gratuláltak is, szép küzdelem volt, cseppnyi irigységet sem éreztünk irányukból, őszintén örültek annak, hogy mindkét csapat szép helyezést ért el.
Tíz perccel a verseny vége előtt már kerestek. Egy óra múlva indul a gép, ahogy jöttem, úgy mentem: rohanva-sietve, fáradtan. Azzal a különbséggel, hogy a telefon a fülemhez ragadt.
Sofőr a helyére, én hátra ültem a Premacyban, a jobb egyben egy csinos, fiatal barna csaj ült, sosem láttam, de nyilvánvaló volt, hogy ő is egy korai hazainduló. Mikor megtudtam, hogy harmadikok lettünk, vertem a háttámlát és ujjongtam, nagyon jó érzés volt tudni, hogy részem volt ebben és mindent megtettem ezért, csakúgy, mint a többiek.
A kislány az első ülésen gratulált és elmesélte magáról (képzelhetik, mennyire érdekelt), hogy siet haza, Görögországba, mert forgatása van, különben pedig egy S2000-es Peugeot-val ralizik. Kérdeztem, na és, hogyan sikerült a verseny?
- It was OK, but one of your teammate just pissed me off, he was so sly with me on the track. (Okés volt minden, de az egyik csapattársa felhúzott, mert sunyin viselkedett velem a pályán.)
- Oh, really? Was it around 14.30? (Ó, tényleg? Nem 14.30 körül történt mindez?)
- Yes, I think... (De, azt hiszem...)
- Take it easy, sweetheart, that was me. And that was a race, not a scout-jamboree. (Lazíts, szívem, én voltam az. Versenyben voltunk, nem cserkészdzsemborin.)
Furamód, a gépen nem ült mellém, Rómában pedig el sem köszönt. Na, ilyen sértődékenyek a görög csajok?!
A dobogón azonban ott voltunk, ez a fontos. Harminc csapat közül a harmadik legjobbak úgy, hogy tisztán versenyeztünk, nem trükköztünk. Futam után derült ki, hogy a belgák is csavargattak mindent a futóművön, de panaszt nem emelt senki, mindenki fellélegzett, hogy vége van.
Ja, egyetlen dolog bánt nagyon: hogy ezt a becsövezett, sportfutóműves-sperres, félig versenykész, lekönnyített MX-5-öst nem árulja majd a Mazda. Kár, nagyon jó kis élménygép lehet, rendes gumikon.
Köszönöm a figyelmet.
Konstruktív vita? Vélemény? A blogposztban.
