Furmányhajtányok fergetes futamai

Ütvefúrógépekkel járművet hajtani – ez annyira értelmetlen gondolat, hogy már gyönyörű. A szürrealizmus egyik atyja, Lautreamont, a francia költő biztosan bukna rá, ha még élne. Az ő agyából pattant ki a programalkotó mondat, amellyel kitágította a művészi szépség fogalmát: „Szép, mint az esernyő és a varrógép találkozása a boncasztalon.” És tényleg, egy ilyen elektromobil is épp így szép, bőséges képgaléiránkban bárki meggyőződhet róla. A magyar nép ráadásul fogékony a technikai szürrealizmusra, a múlt szombati miskolci Elektromobil Versenyre legalábbis több ezren látogattak ki, és szemlátomást remekül szórakoztak azon, hogyan (nem) mennek ezek a kísérleti hajtányok. Naná, kérem szépen, a szürrealizmus ebben az országban kábé a honfoglalás óta életforma, igazság szerint nemcsak a sumérok, az egyiptomiak és az inkák származnak a magyaroktól, de teljesen nyilvánvaló, hogy belőlünk hajtott ki az összes modern művészeti irányzat is, a dadaizmustól a naturalizmuson át az inkriminált szürrealizmusig.

Persze már egy közepesen okos újságíró is gyanítja, hogy ha efféle őrült ötlet egy multinacionális cég agytrösztjéből pattan ki, akkor amögött jól átgondolt, racionális rendszernek kell lenni. És tényleg: a miskolci székhelyű Robert Bosch Power Tool Kft. munkatársa, a főszervező Zemlényi Tamás kemény és logikus észérveket sorol annak indokául, miért költenek egy kalap pénzt ilyen, látszólag öncélú népszórakoztatásra. Imidzsépítés és munkaerő-toborzás a két pillér, amire az Elektromobil Verseny konstrukciója épül. A miskolci vállaltnál nemcsak gyártják, de fejlesztik is az elektromos kéziszerszámokat. A fejlesztőmunkához jól képzett, kreatív mérnökök kellenek, a legjobb végzősöket kell tehát megszerezni az egyetemekről. Egy ilyen fúrógépes hajtány ötlete elég vad ahhoz, hogy a legeszálltabb és legelszántabb hallgatók figyelmét felkeltse. A versenybe bekapcsolódnak évente mondjuk négyszázan – ha közülük négyen-öten a Bosch-t választják, már megérte. De van egy hosszabb távú hatás is: a cég reményei szerint némi friss vért tudnak így pumpálni a képzés keringésébe, is, ami el van kissé öregedve, le van kicsit lassulva, és Tamás ugyan nem mondja, de én igenis leírom, hogy nem egészen felel meg a kor követelményeinek és a vállalatok igényeinek.

– A Bosch egri vállalatától jött az eredeti ötlet: ők pneumatikai elemeket gyártanak, és erre a termékskálára alapozva hirdették meg három éve a Pneumobil Versenyt, amelyen léghajtású járművekkel versenyeznek a mérnökhallgatók. Ezt az ötletet adaptáltuk a mi körülményeinkre. Mi adjuk a fúrógépeket, amikből a motort építik a versenyzők, továbbá meghatározzuk a főbb műszaki paramétereket. Az egyetemeken, főiskolákon csapatok szerveződnek, egy-egy tanár vezetésével terveznek és építenek, majd pedig a versenyen döntik el, kinek a járgányai gyorsabbak. Tavaly, az első versenyen 38 csapat indult, az idén már több mint nyolcvanan jelentkeztek, és 71-en kaptak végül rajtengedélyt. A létszámot úgy sikerült megduplázni, hogy egyrészt híre ment, milyen jó móka ez, másrészt időt és energiát nem kímélve végigjártuk a hazai és a szomszédos országokbeli felsőoktatási intézményeket, és igyekeztünk felkelteni a diákok érdeklődését. Sikerült, jobban, mint gondoltuk, hat országból érkeztek a nevezések – mondja Tamás, majd elnézést kér, és elsiet, mert érkeznek a szépségkirálynő-jelöltek.

Ahol a jó csajok megjelennek, az a rendezvény menő. Ha elfogadjuk ezt a kitételt, akkor a fúrógépes gyöszökkel történő versengést menőnek kell tekintenünk, hiszen szervezett és spontán forrásokból egyaránt ömlöttek a szép lányok a rendezvényre. Először is, na ki volt a műsorvezető? A legeslegszebb magyar nő, Görög Zita! Aki, ugye, már önmagában ütvefúr. Azután hivatalos oldalról ott voltak a pompon-lányok, meg az esernyőpörgető pit-görlök, és a csapatokhoz beosztott pirosdzsekis segítők, a gyári kollektívából verbuvált rendezők. Továbbá félhivatalos jelleggel a csapattagok barátnői, és nem utolsósorban a nézőközönségből kitündöklő civil érdeklődők. Mindezt megfejelték még egy szépségversennyel is. Szép dolog a sport, de még szebbek a lányok, akiknek fotóiból jópárat becsempésztünk galériánkba. Itt kérek elnézést ezért azoktól, akik csak a gépekre kíváncsiak, sújtson maximális megvetésük, mea culpa, mea maxima culpa.

És akkor a lényeg: a járművek és a verseny. A meghajtásról tavaly négy PSB 18 Li2 típusú ütvefúrógép gondoskodott – ezt a szerszámot Miskolcon tervezték és gyártják. Az idén már hat darabot kapott minden csapat, hogy erősebb és gyorsabb hajtányok épülhessenek. Versenyzésre az teszi alkalmassá ezeket, hogy nem kell hozzájuk konnektor, az energiát 1,5 amperórás lítium-ion akkumulátorok szolgáltatják. A feladat: olyan járművet építeni, amelyet a fúrógépekkel minél gyorsabb és minél kitartóbb mozgásra lehet bírni. E feltételek nyilvánvalóan akkor teljesülnek, ha a versenyjármű könnyű, és ha az áttételeket jól választják meg. Továbbá az sem árt, ha a mérete nem túl nagy, és a súlypontja alacsony, mert a keskeny pályát elég éles kanyarok díszítik. Ennyire én, a bölcsész is rájöttem magamtól, érdekes, hogy mégis voltak olyan csapatok, akik indokolatlanul széles, vagy hosszú, vagy széles és hosszú gépeket építettek, így rontva le önkezükkel az esélyeiket. A kis sebesség miatt az aerodinamika itt még nem sokat számít, ezért a burkolat szinte felesleges, sőt, plusz súlyt jelent. Azért többen is faragtak valami jelzésszerű karosszériát pillekönnyű anyagokból, hiába, az ember szereti, ha nem csak jó az amit alkot, hanem szép is. Nyilvánvalóan komoly előnyt jelenthetne, ha hatvankilós egyetemista helyett egy háromkilós macska vezetné a furmányhajtányt, de erre a szintre még nem jutott el a másodpercekért folyó küzdelem. Pedig gyanítom, a versenykiírás nem tiltja ezt a megoldást  – mindaddig, amíg meg nem próbálkozik vele valaki.

Kerékpáralkatrészeket szinte minden járgányon felfedezhettünk: kerekek, fogaskerekek, tárcsafékek, villák, sebességváltók, sőt, még kormányok is érkeztek ebből a szegmensből. De láthattunk különutas próbálkozásokat is, gokart-fazont kis átmérőjű, de széles slickgumikkal, vagy quadra hajazó szerkezetet traktormintás abroncsokkal. Az én kedvencem egy ázsiai riksára emlékeztető, napvédő tetővel felszerelt háromkerekű volt, amelyet egy fekete ruhába és fekete bukósisakba öltözött Stig terelgetett. Esztétikai vonalon nálam a németek járgánya nyert: egy csodás vázat alkottak, amelynek a funkcionalitása és a kivitel precizitása adta a szépségét. Ráadásul ez volt az egyetlen elsőkerék-hajtású és hátsókerék-kormányzású szerkezet, így műszakilag is egyéni irányt képviselt. A közönség viszont a Miskolci Egyetem Gépész-Car csapatának járgányát szépségdíjazta – talán azért is, mert a Zeppelin-orrú hajtányt női pilóta terelgette a pályán.

Maga a verseny két számból állt: a gyorsasági körversenyből és a gyorsulási futamból. A gyorsasági rész izgalmait egy ügyes húzással fokozták a szervezők: a fúrógépeket a rajtjelzés után kellett felszerelni a járgányokra, így az időeredmény nemcsak a gép gyorsaságától, de a szerelők ügyességétől is függött – na meg az átgondolt konstrukciótól, ami gyors installálást tett lehetővé. A szerelők szerepe kulcsfontosságú volt a depóban is, ahová akkumulátorcserére álltak ki a hétkörös futam közben a versenyzők. Érdekes volt látni, hogy az azonos teljesítményű motorral hajtott járművek mennyire eltérő eredményeket produkálnak: az egyik száguld, mint a vakegér, a másik éppen csak cammog, a harmadik lerobban a pályán, a negyedik meg el sem tud rajtolni. Az előfutamok során kitűnt egy mokány, szép építésű, fürge gép, a tavalyi győztes debreceni Go-Car team járgánya. Szóba elegyedtem a srácokkal, akik igen büszkék voltak a munkájukra. Egymás szavába vágva sorolták, hogy a vázat alumíniumból hegesztették, az áramvonalas burkolat üvegszálból készült, a díszítés nem matrica, hanem airbrush. A Go-Car tagjai nagyon reménykedtek, hogy megvédik az első helyüket, ám az idén a Miskolci Egyetem Csettegők nevű csapata bizonyult a leggyorsabbnak.

Ők és a további győztesek, amellett, hogy nyertek egy nagy rakás barkácsgépet, a nyáron stuttgarti tanulmányúton vesznek részt, ahol biztosan nem fognak unatkozni. A régióban ugyanis több Bosch-gyár működik, továbbá műszaki múzeumok és járműtörténeti kollekciók kínálnak izgalmas látnivalókat.

A végére maradt az örök kérdés, hogy miféle hétköznapi értelme van ennek az alternatív felhajtásnak. Megy-é előrébb a világ az elektromobiloktól? Mit fog ebből profitálni az 1/C-be járó Bandika, ha majd felnő? Az erősen valószínűnek tűnik, hogy nem furmányhajtánnyal jár majd bevásárolni a következő nemzedék, bár nem zárnám ki ezt teljesen, simán lehet el tudok képzelni olyan ütvefúrógépet harminc év múlva, hogy két tiplizés között egy mozdulattal beillesztik egy Smart-méretű városi autóba, aztán gyí! Bandika azt nyeri, hogy aktív korban lesznek azok a mérnökök, akik hasonló projekteken is edzették a képességeiket, akik remélhetőleg megőrzik az alkotó lendületüket, az életkedvüket, és kitalálnak olyat, de olyat, hogy Bandikának leesik az álla, és könnyebb lesz az élete. Mondjuk egy autót, ami elmegy Miskolcról Pestig meg vissza egy vödör konyhai hulladékkal. Vagy olyat, ami egy köbméter madárfüttyel, ötpercnyi gyermeki kacagással egy hétig üzemel.

A fúrógép-motoros hajtány mai állapotában ahhoz, hogy elmehessünk a szomszéd közértbe kenyérért, szükségünk lenne két szerelőre, akik mellettünk kocogva folyton cserélgetik az akkumulátorokat. Szép idő se ártana, hogy ne ázzunk el. Aztán kéne valami csomagtartó-féleség a teszkós szatyroknak, de nagyobb probléma, hogy egy nagyobb bevásárlás után nem bírna a plusz súllyal a járgány. Sok macera, rengeteg kényelmetlenség – de ha pompon-lány, meg esernyős pit-görl is járna a járgányhoz, azt mondanám: egye fene, gyerekek, próbáljuk meg – legfeljebb nem sikerül. Soha kellemesebb kudarcot, igaz-e?