Magyarok a Shell Eco-marathonon

A gép felemelkedik, én pedig bekapcsolom a fülbezenélőmet, hogy ne unatkozzak a következő másfél órában. És melyik szám szólal meg először? Chris Rea: Road to Hell. Nem egy jó ómen ez egy repülőút elején, ki is javítom gyorsan a címet Road to Shellre. Úgyis hozzájuk igyekszem, egészen pontosan a Drezda közelében található EuroSpeedway versenypályára, ahol huszonkét ország fiataljai ébredeznek, amíg én a híg légikávét kortyolgatom. Újabb edzésnap vár rájuk a Shell Eco-marathonon, planétánk egyik legnagyobb alternatívjármű-versenyén.

Engem meg egy taxis vár a Tegelen, hogy elvigyen hozzájuk, megnézni, hogyan is szerepel a három magyar csapat az erős nemzetközi mezőnyben. Az út Berlintől a pályáig nem hosszú, de nem is rövid, így kellemesen elbeszélgetünk a sofőrrel. Időnk van bőven, mert 110-nél gyorsabban nemigen megyünk, és ami érdekes, hogy mások se nagyon. Ahá! – mondtam magamban –, a depressziós keletnémetek lám, hogy vánszorognak! Olvastam, hogy el vannak szomorodva, mert csalódtak a rendszerváltásban, így aztán marokszám hányják magukba a dilibogyókat és gyanús kis pártokra szavazgatnak. Néztem a tájat: telepített erdők végestelen-végig az út mellett, tökéletes tisztaság, a fák fölött szélmotorok pörögnek. Az autópályán EGYETLENEGY huplit sem találni 130 kilométeren keresztül. Mi fáj? Gyere, mesélj!

Stefan mesél is szívesen: gyorsan kiderül, hogy ő speciel nem depis, sőt, talán Buddha lehetett ilyen kiegyensúlyozott, miután megvilágosodott, és rájött, hogy van ugyan szenvedés a Földön, de véget lehet vetni neki.

– Mi a hobbid? – kérdezem Stefant, aki azt mondja: beül az autójába minden hétvégén, végiglátogatja a barátokat, esznek, isznak, beszélgetnek, örülnek egymásnak.

– Értem, értem, de mi a hobbid? – próbálkozok újra.

– Hát ez, a barátok. Nincs ennél fontosabb – néz rám csodálkozva.

Hanem aztán csak kiderül, hogy mégiscsak van egy hobbija az én sofőrömnek: az összeesküvés-elméletek. Pár perc alatt felgöngyölítjük, hogy a világ energiaproblémái a következő ötszáz évre gyakorlatilag meg vannak oldva, csak a találmányokat megvették, megszerezték a gonosz multik és a még gonoszabb kormányok, és a legmélyebb páncélterem leghátsó sarkában rejtegetik mindaddig, amíg ki nem fogy az olaj. A nép meg még évtizedeken át szívni fog, mert a készletek csökkenésére hivatkozva egyre feljebb srófolják az árakat.

– Te, Stefan! Tudod, mit? Begurulunk a rendezvényre, kipattanunk a Touranból, gyorsan lefejeljük az összes shellest, utána meg elmegyünk egy jó kiskocsmába és egyik sört isszuk a másik után – mondom neki, de a forradalom elmarad, mert mennie kell tanulni, én meg egyedül mégse szállhatok szembe az olajipar hétfejű sárkányával.

Nehéz is lenne zord arcot vágni, amikor egy gyönyörű magyar hölgy fogad, aki segít a regisztrációban – természetesen Shell-alkalmazott Magyarországon, és kalandvágyból jelentkezett a rendezők közé, sok-sok európai kollégájához hasonlóan. Első utam a gigantikus főtribün tetejére vezet, ahonnan áttekintem a helyszínt. A Klettwitz kisváros melletti EuroSpeedway Lausitz a kontinens egyik legmodernebb versenypályája, a 3,2 kilométer hosszú főpálya által határolt területen további utak futnak trükkös kanyarkombinációkkal, így versenytől függően többféle vonalvezetést is ki lehet dolgozni. DTM-futamokat és motorversenyeket rendeznek itt, na meg, immár másodszor, az Eco-marathont. A bejáratnál mozdonyok, amelyek nem azt jelképezik, hogy mozdonyversenyek is szerepelnek a programban (pedig milyen érdekes lenne), hanem a múltra emlékeztetnek. Korábban óriási külszíni barnaszénbánya üzemelt itt, a holdbéli tájból németes alapossággal népszórakoztató centrumot recikláltak, amit szintén körbepalántáztak erdővel meg szélturbinákkal.

A széles pályatesten aprócska hangyák araszolnak: a verseny résztvevői edzenek szorgalmasan, ott kell lenni köztük a magyaroknak is, úgyhogy irány az epicentrum, a boxutca. Még a lelátón összefutok a honfitársakkal, akik elkalauzolnak a mieink boxaihoz. Mint korábban megírtuk, három gárda kapcsolódott idén a versenybe, két rutinos és egy újonc. A győri SZEnergy Team harmadszor teszi próbára magát és napelemes járművét, akárcsak az Óbudai Egyetem JFSZ Racing Teamje, akik benzines versenygéppel indulnak. A kecskeméti GAMF-osok először próbálkoznak, szintén a benzines kategóriában. Mielőtt elmélyednénk a mieink hősi küzdelmének taglalásában, tekintsük át az Eco-marathon legfontosabb tudnivalóit.

A hősi küzdelemnek szerdán gyakorlatilag én vagyok az egyetlen újságíró szemtanúja, a többiek ugyanis – több százan – csak csütörtökön jönnek. Laza téblábolásra számítok, álmos szerelgetésre, próbakörökre, de a természet közbeszól. Másnapra csúnya esőt jósolnak a meteorológusok, ezért a rendezők, akik igen jól szervezett csapat benyomását keltik, egy huszárvágással megoldják a sötét fellegek képében tornyosuló problémát: előrehozzák a versenyt. Mindhárom magyar műhelyben serény munka folyik, meg kell ragadni a váratlan esélyt és kijutni a pályára, méghozzá bevetésre alkalmas géppel. A mért körök ilyen bizonytalan helyzetben aranyat érnek. A kecskemétiek és az óbudaiak a pálya mellé épített boxokban kaptak helyet, a győriek a sátorsoron táboroznak, ahol gyengébb az infrastruktúra, viszont sokkal színesebb az élet.

Amelyik csapat harcra késznek érzi magát, besorol járművével a kordonok között kígyózó sorba és türelmesen várja, hogy elrajtolhasson. A türelem mindenki számára meghozza a maga gyümölcseit. A legnagyobb almát a kecskemétiek szakítják a mindentudás fájáról. Gyönyörű formájú, igényesen kivitelezett, saját tervezésű és építésű motorral hajtott gépükkel 1035 km/literes eredményt érnek el, átlépve a maguk elé tűzött, 1000 km/literes álomhatárt. Egy órával korábban még feszülten, de eltökélt arccal szereltek, mert az egyik kerékcsapágy a céltól nem messzire megadta magát, kétségessé téve a folytatást. A sikeres futam után a csapat teljes joggal esik eufóriába: zöldfülűektől ez az eredmény kiválónak számít.

Kijut a pályára és hivatalos eredményt produkál az óbudaiak gépe, a BANKI 04 is. A kis költségvetésből dolgozó csapat tavaly óta finomított az 50 köbcentis, négyszelepes, injektoros Honda robogómotor vezérlőelektronikáján, és a fejlesztést a számok is visszaigazolják. A 2009-es 282 km/literes eredmény után az idén 333 km/literes fogyasztást produkál a kék csoda.

A szerda nem a napelemes járművek napja: egyiknek sem sikerül elérnie, hogy több energiával az akkumulátorában érjen célba, mint amennyivel elindult – márpedig 2010-től ez az eredményesség alapkritériuma. A mieink az első helyen végeznek, de sokat nem érnek vele, ha egyszer a léc alatt maradtak.

Míg a versenyzők a pályán köröznek, a boxutcában élénk társadalmi élet zajlik: sok csapat különféle módokon promótálja iskoláját és hazáját. Van, ahol kvíz kitöltésére biztatnak, máshol környezetvédő jelképekkel teli csempéket árulnak, megint másutt sajtból, palacsintából, pástétomból, olajbogyóból kínálnak kóstolót. Az egyik francia csapat vattacukrot készít, a sorban állás folyamatos. Ismerkedni lehet, sőt, elkerülhetetlen, már csak a legális ipari kémkedés miatt is: a boxok nyitottak, a többség szívesen megosztja konstrukciós megoldásait, ötleteit az érdeklődőkkel. De játszik egy másik faktor is: a macsó mérnökpalánták soraiba filigrán lányok épültek be. Sok csapatnál ők a pilóták, hiszen kicsik és könnyűek, márpedig az Eco-marathonon minden centi és gramm számít.