Autómentés: vontatott rendrakás

A szabad rablás időszaka – akad, aki így jellemzi a hazai autómentés rendszerváltás utáni húsz évét. A vélemény alighanem erősen túlzó, de kétségtelen, hogy az ezredforduló táján mélypontra került a szakma. Gyakoriak voltak a botrányok, szinte nem múlt el hét, hónap, hogy ne lehetett volna durva csalásokról, alaposan átvert úrvezetőkről hallani. Ennek sokak szerint az volt az oka, hogy a sok százmilliós forgalmat generáló piac nem csak a tisztességes vállalkozók érdeklődését keltette fel: a becsületes, régóta dolgozó autómentősök mellett sorra jelentek meg a gyors meggazdagodásra vágyó kóklerek. Könnyedén színre léphettek, hiszen megfelelő szabályozás nem volt, így lényegében csak egy jogosítványra, valamint egy szállítóeszközre volt szükségük, máris munkát vállalhattak, ráadásul felügyeleti szerv híján különösebb ellenőrzéstől sem kellett tartaniuk. A piaci szereplők számának növekedése, a lehúzásra építő hiénák elszaporodása nyomán egyre ádázabb verseny indult a roncsokért, lerobbant kocsikért, különösen a sok munkával kecsegtető, zsúfolt tranzitútvonalakon. Az autómentős cégek küzdelme évről évre durvult, időnként pedig a szó szoros értelmében harcba csapott át.

Ökölharc a roncsért

Ezekről az évekről – vagy ahogy egy vállalkozó szakzsargonban fogalmaz: a „hiénázás, gereblyézés, lehúzás” korszakáról – számtalan alig-alig ellenőrizhető, de magát makacsul tartó legenda, rémtörténet maradt fenn. Hallhattunk több tízezres kerékcseréről és bikázásról, százezerért javított féltengelycsuklóról, ugyanennyiért száz kilométerre szállított autóról. Vagy épp sztrádán összeverekedő autómentő-vállalkozókról, akik egyszerre érkeztek a baleset helyszínére és mivel nem tudták eldönteni, hogy melyiküké a roncs, ökölharcba kezdtek. S ott voltak az autópályákon fel-alá hajtó, leállósávban veszteglő, műszaki hibás kocsikra vadászó, azaz gereblyéző, a bajbajutottakat durván lehúzó hiénák. A korszakot jól jellemzi az is, hogy sokan tudni vélték, az ország több területén komoly föld alatti információs hálózatot alakítottak ki egyes autómentősök. Országutakon dolgozó embereket – mások mellett közútkezelőket, benzinkutasokat, rendőröket – környékeztek meg, s ígértek nekik jutalékot, ha roncsokról, műszaki hibás autókról értesítik őket.

Így fordulhatott elő, hogy bizonyos autómentősök gyanúsan sokszor gereblyéztek jókor, jó helyen, és értek olykor még a rendőröknél is hamarabb egy-egy balesethez. A hírlánc létét szinte mindig, mindenki tagadta, ám néhány éve nyilvánosságra került egy eset, amely felvillantott valamit a titkos hálózatból. Több mint tíz borsodi rendőrt vádoltak meg, hogy autómentős vállalkozásoktól fogadtak el pénzt azért, hogy őket értesítsék baleset esetén. Az ügyben – amelynek során az érintett vállalkozókat is felelősségre vonják – még tart a tárgyalás, nem született ítélet.

Óvatosabb lehúzások

S, hogy mi a helyzet ma az utakon? Mind kevesebb visszaélésről hallani, a szakma megkérdezett képviselői pedig kivétel nélkül állítják, a látszat nem csal, valóban javul a helyzet – abban viszont eltérnek a vélemények, mennyire. A pesszimistábbak közé tartozik Szabó András autómentős vállalkozó, aki évekkel ezelőtt sok kollégáját haragította magára, amikor a nyilvánossághoz fordult a szakmát szerinte átszövő tisztességtelenség, korrupció miatt. Ő úgy véli: valóban ritkábbak a lehúzások és a besúgórendszer is leépülőben van a korábbi lebukások miatt, de azért jócskán akadnak még gondok. A csalók egy része szerinte továbbra sem tűnt el az utakról, csak épp kifinomultabb módszereket választott. Példaként egy ma divatos trükköt említ. A lerobbant autó vezetőjének segítségére siető mentős felajánlja, hogy olcsón elszállítja kocsiját egy közeli szervizbe, ahol gyorsan, precízen elvégzik a javítást. Az autót ez után valóban kedvező áron viszi ismerőse műhelyébe, ám ott a javítás után a kelleténél vastagabban fog a szerelő ceruzája, amikor a számlát írja. A végösszegből persze a mester visszajuttat a tréleresnek a kuncsaftszerzésért, így – az autós kivételével – mindenki jól jár.

További súlyos gondokat lát Szabó András az autómentő-partnereket kereső társaságok pályáztatási rendszerében. Szerinte a kiírások sokszor éppen a tisztességes, piaci áron, kifogástalan gépekkel, felkészült emberekkel dolgozó cégeket hozzák hátrányba. Emellett továbbra is komoly problémának tartja, hogy ma is lényegében bárki lehet autómentős, akinek van egy öreg kombi Passatja meg hozzá utánfutója. Úgy véli, minél előbb hivatalos szakmává kellene tenni a mentést, s elő kellene írni bizonyos felszerelések, gépek meglétét. Ezek hiánya ugyanis komoly kockázatot jelent a megbízók számára, különösen ha az adott cégnek nincs biztosítása. Ha a szállítás során a tréleres dilettantizmusa vagy ócska felszerelése miatt megsérül a kocsi, s a cégnek nincs biztosítása, a tulajdonos csak polgári peres úton érvényesítheti kárigényét. Ez pedig többéves pereskedést jelenthet, ráadásul még kedvező ítélet esetén is kétséges, be lehet-e hajtani az adott cégtől a bíróság által megítélt összeget.

Bizakodó érdekképviselet

Jóval derűlátóbb Werner Jenő, aki évtizedek óta ebben a szakmában dolgozik, és az autómentős vállalkozások érdekképviseletét is ellátó FUVOSZ tagozatvezetője. Mindenekelőtt megjegyzi: nem vitatja, voltak időszakok, amikor a hazai utakon gyakoriak voltak az autómentősök által elkövetett csalások, ám szerinte akkoriban is a tisztességes szereplők voltak többségben, csak épp a vitás eseteket kapta fel a sajtó, így hamis kép alakult ki a szakmáról.

Ezzel együtt szerinte is szükség volt a „megtisztulásra”, s a folyamat, ha lassan is, de elindult. Azt mondja: jelenleg stagnál, 250-re tehető a hazai aktív autómentő vállalkozások száma, s ezeknek a társaságoknak már legalább hatvan százaléka komoly gépparkkal rendelkező, megfelelő szaktudású embereket foglalkoztató cég. Ami azt is jelenti: lassan-lassan a szakma kiveti magából azokat, akik csak kaszálni akarnak. Ezt a folyamatot Werner Jenő szerint több tényező is gyorsítja, erősíti. Az például, hogy az assistance szolgáltatók megjelenése nyomán az eddiginél kontrolláltabbá vált a piac. Ezek a szolgáltatók, ha szakmailag nem is mindig kifogástalanul, de legalább pályáztatással keresnek autómentős társaságokat partnernek. Az esetek túlnyomó részében pedig csak azok a cégek maradnak versenyben, amelyek tisztességgel dolgoznak s áldoznak gépparkjuk, szaktudásuk fejlesztésére.

Az assistance más módon is segített a szakma megtisztításában: jókora szerepe volt abban, hogy a hiénák, gereblyézők egyre kevesebb munkához jutnak. Az ugyanis, akinek van assistance szerződése, baj esetén biztosan nem a „véletlenül” felbukkanó trélerest bízza meg, hanem megvárja a szolgáltató által küldött ingyenes mentőt. Werner Jenő megemlíti azt is: maguk is sürgetik, hogy hivatalosan elismert, tanfolyamon oktatható szakmává váljon az autómentés, és támogatnák a kamarai rendszer felállítását, hiszen így végképp rendet tudnának tenni. Erre azonban szerinte még jó ideig várni kell, mert a piac szereplői megosztottak a kérdésben, ráadásul eddig a kormányzat sem volt partner a helyzet rendezésében.