Mi az? Villanymotor hajtja, tárcsafékes, műanyag karosszériás és minden utasa folyamatosan sikít? Nem, nem a Tesla Roadster, az cseppet sem félelmetes, meg igazából, az talán nincs is, ki látott olyat? Emezt úgy hívják, T-Rex. Testületileg ünnepeltünk TC-szülinapot, nagyjából így.
Azt hiszem, így alakult a legjobban. Driftelni nem mindenki szeret, hiszen a gumi sokba kerül, rendőrkanyar-képes autó is kevés van a szerkesztőségben, mert Robby Cougarjéhez benzinkút kell, Pista Polskija még bakon áll, az én kombi Mercim csak jégen tud driftelni, Bende Tibby mindig épp cserél valamit az 518-asán, Bandi BMW-je – hát azt nem tudom, de talán nem lett volna jó ötlet elpusztítani a nagy ünneplésben. A versenypálya Angélát, Tomot nem hatotta volna meg, egy jóízű, össznépi buherálásra Karesznál Viszen, V-Max Zsoltinál Ferihegyen, vagy Sabcnál Érden pedig végképp kevés lett volna a jelentkező.
Az ám, de a Vidámpark! Pláne így, hogy kaptunk előtte egy össznépi meghívást.
Persze ehhez hozzá tartozik, hogy én – mint a gyermekei korából fakadóan legilletékesebb Vidámpark-aspiráns – még sose vittem el a családomat erre a szent helyre. Ha valaki felrótta ezt, nekem mindig egy méregdrága, lepukkadt óriásvurstliban eltöltött nap jutott eszembe, aminél sokkal értelmesebb lenne az Állatkertbe, a Csodák Palotájába menni, esetleg biciklizni egy jót a Belvárosban. Amióta az egész ott biciklistaparadicsom lett, jó az is. Vurstliba meg úgyis megyünk mindig Balatonon, hova hát a nagy izgalom…
Tehát mondjuk úgy, hogy a Vidámpark imidzse nem volt valami jó az utóbbi időben. Nem csak nálam, de úgy általában is.
De ingyé'? Mikor úgyis szülinapoznunk kéne? Megbeszéltük a parki vezetőséggel, hogy a hétfői, félnapos TC-értekezletet már ott, a helyszínen tartjuk, délután pedig rárontunk a gépállományra. És ha kapunk kísérőt is, aki bevisz a színfalak mögé, még írni is tudunk az egészről valami értelmeset. Mert ha nem is autó, de nem is motor, akkor is olyan gépek működnek itt, amelyek forognak, mozognak, zajonganak, karbantartást, olajcserét igényelnek, a használatuk pedig igazi öröm. Majdnem autós terep tehát – ezért szemhunyorítva úgy ítéltük meg: a TC profiljába szépen beleillik egy vidámparki mulatság.
A tárgyalóterem, mondjuk, nem okozott csalódást, ez pontosan olyan volt, mint amilyennek a Vidámparkot elképzeltem. Szedett-vedett székek, bagószag, asztal nincs, csak egy düledező, pici tákolmány, viszont kaptunk kávét, vizet, az jó volt. Összesen kábé ennyi maradt meg negatív élményként, de hát a hétfői értekezlet amúgy sem tinilányálom. Utána aztán át kellett rendeznünk a fejünkben a képet erről a szocialista nagyvállalatnak hitt intézményről.
Mert a Vidámpark jó. Még úgy is jó, hogy nem vagyunk már gyerekek, s azért jól látszott, hogy kor függvényében egyre nehezebben lendültek neki a kollégák a játéknak. De amikor végre igen, olyanok lettünk, mint a Könnyűipari Szakközép harmadik évfolyama egy nyári kiránduláson az első sutyiban bevágott Unicum-kör után. Pedig mi még csak nem is ittunk.
A racionalitás talaján maradva még egy percre: már a séta első méterein meglepődtünk azon, hogy a sétányok ápoltak, tiszták, a vécék modernek, szintén jól takarítottak, a kajáldákban nem az „egyszer jötté' bae, úgyse látunk megint”-fajta borzalmat adják, hanem finomat, sokat. Kulturált a hely, európai a színvonal.
Persze, nem Disneyland ez, nincs (már) fejreállós hullámvasút, meg egyéb üvöltő halálfélelmet keltő eszköz, Babylove pelenka után kiáltó szellemkastély, de minden igényes, karbantartott. Félni, üvölteni, ízesen káromkodni, rossz játékkombinációt választva a reggelit viszontlátni itt is simán lehet, méghozzá ezernyi kombinációban, hiszen harmincöt nagy játékból meg egy rakás kicsiből lehet válogatni. Előbb fáradunk el, rekedünk be, dobja be a gyomrunk a törülközőt, mint hogy a végére érnénk mindennek. Jóval előbb. A Vidámpark tényleg az, aminek hívják, 2010-es szemmel is. Tízszer jobb, mint amire készültünk.
És a vicc az, hogy olcsó. A balatoni nyaralás végén a fiaim általában öt játékra ülhetnek fel a széplaki vurstliban (ami a hasonszőrűek között egy igen jól berendezett cucc), persze mi is velük megyünk a játékokon, tehát simán elkölt a család egy tízest, de még többet is. A Vidámparkban a családos jegy 13 600-ra jön ki. És ezerszer színesebb, profibb, amit kapunk cserébe.
Szóval cefetül jól éreztük magunkat, tízévesek lettünk egy délutánra, akár a Totalcar. És jó volt belelátni a parkot működtető emberek mindennapjaiba, akik szemmel láthatóan szeretetből járnak ide. Amikor a minket legtovább kísérő vidámparkost, Bősze Sándor karbantartási o.v-t megkérdeztem, hogy fel szokott-e ülni a játékokra, kicsit meghökkent, majd rávágta – „persze, rendszeresen, nekem kötelező is”. Látták volna azt a mosolyt a szája szegletében, amikor ezt mondta…
De meséljenek inkább a kollégák.
Stump András, 3/b, szövészet szakos tanuló dolgozata
Befeszültem, mint Han Solo a szemétprésben
Öledbe hullik az ólomsúlyú teddyhenger, de olyan erővel, mint amikor egy kisebb figyelmeztető gyomrost kapsz. Jól össze kell fogni a cső végét, nehogy még a műsor előtt baj történjen. Aztán lecsukódik a rács, összeszorul a gyomrod, és már várod, hogy eresszenek le a ketrecben a cápák közé, de nem ez következik. Sziszegnek a munkahengerek, egy-két szelep élesen csattan, majd vészjósló amperhangú búgással komótosan elkezdi lengetni a karjait a kétkarú bandita.
Nem vagyok beszari, bízom a technikában, de nem biztos, hogy jó ötlet volt a Sky Flyerrel kezdeni a vidámparkos túrát. Ártalmatlannak tűnik a delikvenseket parittyaként lengető, tányérpörgető, polipkarú látványgépekhez képest, de alattomosságával, olcsó trükkjeivel legalább annyira megcibálja az ember idegszálait. Míg a legtöbb modernebb gép pörgetve, ügyesen lendítve rángatja a tehetetlen testet a legszokatlanabb irányokba, ez a ladik a gravitációra bízza a munka nagy részét.
Persze lehet, hogy csak a bemelegítés hiányzott. Pista a megmondhatója (ő videózott), befeszítettem magam, mint Han Solo a szemétprésben. Nem véletlenül van szivacspárna az ember feje fölött – a Föld vonzereje sokkal nagyobbnak tűnik, ha lábunk az ég felé kalimpál. Maga a mozgás, amit a villamoshangú elektromotor létrehoz a toronydarunyi karjaival, nem annyira dinamikus, hogy számottevő erőhatást gyakoroljon, viszont a gravitációt olyan ügyesen használja ki, hogy nem igazán hiányzik a hosszirányú gyorsulás, sőt.
A legaljasabb, amikor vontatott lassúsággal megáll az előrefelé mozgás, miközben fejjel lefelé lógsz. Rekedt, gonosz, fölényes kacagással dőlhetett hátra a vezérlés programozója, amikor ezt a műsorelemet kitalálta. Olyasmi érzés, mintha szuperlassításban játszanák le azt a pillanatot, amikor a szék hátsó lábain hintázva elveszítjük az egyensúlyunkat. Az ijedtséget szétnyújtja a gép, mint a kalács tésztáját, és így már nem is a meghökkenésé a főszerep, hanem a vészjelző központ erőteljes masszírozása következik az agyunkban. Kellemes, nagyon kellemes, langyos adrenalinzuhany – mondhatjuk utólag, amikor már kiszálltunk a ketrecből. De amíg bent vagyunk, azért van némi szorongás az összeszorított gyomorban. Igaz, ezért jöttünk a Vidámparkba, nem igaz?
Láncon húzott bevásárlókocsi
Zsírszaga van. Mint minden rendes öreg gépnek. 1925-ben épült, de ugyanolyan széles mosollyal sikít benne minden kölyök, mint egy világháborúval és néhány válsággal ezelőtt a mai ükapák tették. Igazán megérdemelne egy tisztességes restaurálást, mert esztétikai állapota hagy némi kívánnivalót maga után, bár műszakilag rendületlenül teljesíti a szolgálatát már 85 éve.
Bevallom, a Kanyargó a kedvencem a Vidámparkban. Szétlapított V alakú, hullámlemezzel borított retró tetőszerkezetén már a tipográfia is mosolyra fakasztja a zörgő-csattogó szerkezethez közelítő látogatót. Azért zseniális, mert végtelenül egyszerű. Lényegében egy láncon bevásárlókocsikat húzgál végig egy lóversenypályán, és furfangos rugós szerkezettel az ovál két végén jókorát lendít. Békebeli vasgörgői persze korántsem Toyota Priusként suhannak el mellettünk, miközben a színes kerítés mögött várjuk a bebocsátást – a drámai aláfestést megadó hanghatás körülbelül olyan, mintha egy óriási konzervdobozban rázogatnánk egy marék csavart.
Jó, nem akkora flash, mint a Spinning Coaster, de miután Tommal behuppantunk a kocsiba, hogy mozgásban fotózzam Angélát és Árpádot, egyből megértettem, miért vigyorognak benne kajánul a srácok, akik a második randin a Vidámparkba hurcolták a félénk csajt. Itt nincs fröccsöntött Recaro, mozgást gátló biztonsági szerkezet: ez egy buján kígyózó kétszemélyes kanapé. Minden kanyarban kivédhetetlenül egymáshoz préselődik benne a két test, és még csak fel sem lehet róni az arcátlanságot a hódítónak. Egy a baj: továbbmenet nincs, ahogy a Neoluxszal pingált tábla büszkén hirdeti középen.
Cukorkaszínű Formula–1
Hát ez a vacak savanyúcukor-színű babajáték? Érdemes egyáltalán felülni rá? Nagyot tévedtem. Mondjuk én biztosan nem türkiz-narancsra festettem volna a Spinning Coastert, inkább fekete-vörösre. Mert letépi a fejed. Ez a menet szakította át nálam a gátat: még többet akartam, még nagyobb gyorsulásokat, még gyorsabb pörgést. Úgy szálltam ki belőle, hogy ha azt mondják utána, most üljek át egy becsövezett Zsiguliba, amivel hatos szaltót csinálunk, majd a falnak csapjuk, azt mondtam volna, menjünk!
Pedig az sem egyszerű, amit a pörgő kocsijú hullámvasúton élünk át. Térdünk között ott a kapaszkodó, úgy markoljuk, mint egy tizenöt centis gokart-kormányt: talán ezért autós a fíling. Nem is szabad hadonászni benne, különben a pár centire a vállunk mellett elsuhanó türkiz oszlop menthetetlenül lekaszálja a karunkat. De nem is ez a bódító benne, hanem a gyorsulások, amiket, ha autóban élünk át, már nagy baj van. Az infantilisan felcicomázott kocsi minden irányból kapaszkodik a csőből hegesztett sínbe, leesni róla nem tud: ezért olyan kanyarvételeket produkál, amire talán Vettel Red Bullja sem lenne képes. Ráadásul kiszámíthatatlan, hogy milyen helyzetben érkezünk a fordulókba – van, hogy háttal megyünk be, de arccal jövünk ki. Szédületes, a szó eredeti értelmében.
Asztalos Angéla, 3/b, bőrdíszműves tanuló dolgozata
Ehhez képest az ejtőernyőzés nyugdíjas sport
Utoljára 12 éves koromban voltam a Vidámparkban. Már akkor is az a gép tetszett a legjobban, ami a leghajmeresztőbb figurákat csinálta, ami a legmagasabbra ment, és amin a legjobban lehetett sikítani. Akkoriban ez az öreg hullámvasút volt. Most is ezt vártam a legjobban, de valahogy nem volt ugyanaz az élmény, talán az időközben eltelt tizenöt év miatt. Amikor beültünk a legelső kocsiba és elindultunk, pont ugyanolyan érzésem volt, mint amikor felnőtt fejjel visszamentem az általános iskolámba: mintha minden összement volna, mintha órás lennék a törpék világában. Vártam, hogy jöjjenek a hatalmas hullámok, elkapjon ugyanaz a félelmetes izgalom, amikor önkéntelenül is sikítasz. De a hullámok nem voltak óriásiak, mint az emlékeimben, és cseppet sem volt félelmetes. Viszont így is szuper érzés volt nosztalgiázni.
Tudtam, hogy adrenalin- és sikításigényem nem marad kielégítetlenül, legfeljebb máshol kapom meg az adagot. Elsőként felültünk a Sky Flyerre. Ez csak egy síkban pörgött, nekem nagyon tetszett, főleg, amikor megállt pár másodpercre a legtetején. Bandival és Tommal végignevettük az egészet.
De ez csak a bemelegítés volt. A Kanyargó után az egész park legdurvább gépe felé vettük az irányt. A T-Rex egy viszonylag új gép. Az egyik kísérőnk már messzire előtte, halálra vált arccal mesélte, hogy ez a legeslegdurvább gép, ebből csak ez az egy van Európában, és hogy ő erre a világ kincséért sem hajlandó felülni. Ez a gép maga az öngyilkosság. De mi elég őrültek vagyunk, szerinte próbáljuk ki egész nyugodtan.
Ahogy odaértünk és megpillantottuk, megértettük, miről beszélt. A T-Rex karjai őrült tempóban pörögtek minden irányba. Egy pillanatra én is elbizonytalanodtam, jó ötlet-e ezt kipróbálni, így ebéd után. Oké, nem vagyok egy hányós típus, de az én gyomrom sem arra van tervezve, hogy jóllakottan egyik pörgő masináról a másikra üljek vele.
Gondoltam, egye fene, egyszer élünk, ki kell próbálni! Gyerekek szállnak ki belőle nevetve, olyan rossz nem lehet…
Persze itt már nem volt akkora tolongás, mint a gokartnál vagy a dodzsemnél. A fiúk közül egyedül Tom csatlakozott hozzám. Puhányok, csak a szájuk nagy. Főleg Pistának. Persze felülni, azt nem mert.
Miután egy iszonyatosan nagy és vastag kalodával rögzítettek minket az ülésben, még integettünk a többieknek, akik röhögve fotóztak és videóztak. Elkezdtünk lassan vízszintesen pörögni előbb lent, majd egyre feljebb. De még csak a T-Rex karja végén és az egész önmaga körül.
– Ez eddig még nem is olyan vészes – mondtam Tomnak.
– Várd ki a végét, mindjárt bedurvul! – válaszolta.
És igaza lett: hamarosan oldották a fékeket, és az ülések elkezdtek himbálózni önmaguk körül is. Fent-lent, jobbra-balra, fejjel lefelé. Sosem tudtuk, hogy a következő pillanatban mi jön. Sikítottam minden egyes alkalommal, amikor fejjel lefelé indultunk a föld felé. A mosolyunk már nem volt mindig őszinte. Ehhez képest az ejtőernyőzés nyugdíjas sport, tudom, mert csinálom. Egyébként a videón visszanézve sokkal rosszabbnak tűnik, mint amilyen belülről volt. Hányingerünk sem lett. Egyedül a végén volt egy intenzív vízszintes pörgés, amiben volt egy pár g-s terhelés. Azt hosszabb ideig elviselni már nem lett volna kellemes, de összességében jó volt. Kár lett volna kihagyni.
A másik gép, amire nagyon kíváncsi voltam, a Torony. Szabadesés harminc méterről. Izgalmasan hangzik. Érdekes, hogy erre már többen is beneveztek a fiúk közül, pedig ez talán félelmetesebb, mint a T-Rex volt. Tíz emelet magasan ülni, láblógatva, a tériszonyosoknak nem a legmegnyugtatóbb dolog. Viszont gyönyörű a panoráma. Igaz, nem sokáig gyönyörködhetünk a budai hegyekben, mert egyszer csak elindul az egész szerkezet lefelé. A sebességet nem lehet érezni, inkább a súlytalansághoz hasonló az élmény. Szorítjuk a vasat, lobog a hajunk, a lábunk. Az alpinisták szokták mondani, hogy a zuhanást nem lehet megszokni. Ha egy nap tízszer esel bele a kötélbe, akkor is mind a tízszer lekarmolod a falat. Itt sem könnyebbülhetünk meg, ahogy leérünk, mert még nincs vége. Jön a következő kör. Újra felfelé. Aztán zuhanás lefelé. Nagyon jó móka. Mindez háromszor vagy négyszer egymás után. A tetején, a holtponton mindig van egy kis negatív terhelés, ami nekem nem esett annyira jól, kicsit felkavarta a gyomrom, de hál' istennek nem több. Ezt sem hagytam volna ki semmi pénzért.
Teljes megőrülésünk a következő oldalon.
