Itt egy pillanatra meginogtam. Ismeretlen és villámgyors versenyautó alig ismerős pályán – még egy Kispolszki is ijesztő lenne ilyen körülmények között, ez meg egy 490 lovas, versenyzésre használt Ferrari. Ráadásul akadt még egy akadály: vezetni csak erre való cipőben engedtek, viszont ebből 43-as volt a legnagyobb, ami épp két számmal kisebb a szükségesnél. Itt azonban már nem futamodhattam meg: felhúztam a csukát – járni persze alig tudtam benne, de pedált nyomkodni talán jó lesz – és elindultam az autó felé. Tibor beleegyezett, hogy eljön velem, és egy kicsit instruál menet közben. A beszállás már flottul ment az előzőhöz képest, felkerült a versenyzőkesztyű is – itt már nem volt visszaút, menni kellett.
Az F430 vezetve teljesen más arcát mutatta, mint amikor utas voltam. Nem az maradt meg, hogy mennyire erős – persze brutálisan gyorsít, zokszó nélkül forog 8500-ig –, hanem hogy mennyire precízen, könnyedén, kiszámíthatóan viselkedik. Pontosan az történt, pontosan akkor és pontosan úgy, ahogy számítottam rá, a legkisebb késlekedés nélkül.
A kormány visszajelzésén érezni az aszfalt minden kis kitüremkedését, a szekvenciális váltó pedig a másodperc törtrésze alatt, lényegében késés nélkül reagál. A kormány mögötti fülek meghúzására vált, jobboldalt fel, baloldalt vissza: a kuplung hiánya miatt majdnem olyan a 430-ast terelgetni, mint szimulátorral menni, azzal a különbséggel, hogy itt érezni a gyorsulást, ami minden féktávon és kanyarban igyekszik megszüntetni a fizikai kapcsolatot a fejem és a törzsem között.
A Ferrariban van blokkolásgátló, sőt, egy egyszerű kipörgésgátló is, amit versenyen nem lehet használni, de a kedvemért bekapcsolták, vagyis csak úgy dobhattam volna el a gépet, ha túl gyorsan kezdem a kanyarok valamelyikét. A határokat persze így sem próbáltam megközelíteni, inkább ötven méterrel korábban fékeztem, mint lehetett volna, és csak az egyenesekben adtam nagy gázt – mondhatni nagypapásan óvatoskodtam végig a pályán –, de a második kör végére úgy éreztem, szívesen eltöltenék ezzel a géppel még néhány tesztnapot, hogy kiderüljön, mennyire lehetnék gyors, ha összeszoknánk.
Sajnos itt véget is ért a kaland, begurultunk a boxutcába és kezdhettem kikászálódni, de annyira épp elég volt a két kör, hogy vágyat ébresszen. Azt hiszem, ez is a Ferrari lényege: annyira ügyes, jól kitalált, mégis – bármilyen furán hangozzék – megkapóan egyszerű és kezes az F430 Challenge, hogy pillanatok műve megkívánni. Ahhoz persze túl nagy anyagi teher volna, hogy a lakhelyem felszámolása és egyes nélkülözhető szerveim eladása nélkül hozzájuthatnék egyhez, de ezt a két kört minden rendes benzinvérű férfiembernek kötelezővé kéne tenni – azonnal megváltozna a jó autóról alkotott fogalmuk.
Levezetésképpen még beszélgettünk egy keveset Válint Tibivel, aki az autón kívül kedves, csendes ember benyomását kelti. Nem professzionális versenyző, van civil állása, amellett szorít időt a ferrarizásra, és mint kiderül, különösebb előzmények nélkül, alig négy éve, egy véletlen folytán szippantotta be az autósportnak ez az ága. Elmesélte a kezdeti csetlés-botlást, és hogy a versenytársak tanácsai, illetve a fedélzeti kamerák és a telemetria éjszakába nyúló elemzése milyen sokat segített a hibák kiszűrésében, az alapvető trükkök elsajátításában. Azt mondta, az egyetlen akadály, hogy a válságban kevés a szponzor, így nem tudnak eleget tesztelni – ehhez képest szép eredmény, hogy az utolsó versenyhétvége előtt vezet a bajnokságban, így a hátralevő két futamon elég kétszer az első négyben végeznie, hogy az élen zárja a bajnokságot.
Egyelőre úgy tűnt, mindenki a november végi futamokra figyel, így a jövő évről leginkább feltételes módban beszéltek. Pedig 2011 alaposan feldúlja a Ferrari Challenge-et: jön az új 458-as, ami vagy 80 lóerővel erősebb. Még a Warmupnál sem biztosak benne, hogy azonnal átnyergelnek-e az új autóra – bár állítólag rendeltek egyet –, hiszen egy évig még használhatók a régi gépek, igaz, kevés győzelmi eséllyel. A csapat pedig csak akkor fektet az új technikába, ha már látják, hogy van az ülésre megfelelő szponzori hátterű jelentkező.
Miután elköszöntem, és Mogyoródról Fót felé gurultam a saját autómmal, tudatosult bennem, hogy mennyire más dimenzióból jövök, és ez mennyit változtatott a viselkedésemen, ha csak átmenetileg is. A szerkesztőségig tartó úton nem volt bennem semmi sietség – elvégre megvolt a mai, életre szóló élmény. Amire a 430-as a célegyenesben képes sebességben és gyorsulásban, azt nem tudnám megközelíteni, de nem is akarnám, még ha egy másik Ferrariban ülnék, akkor sem. A felfokozott idegállapot utáni nyugalom szerencsét hozott – legalább két rendőrségi mérőkocsi mellett mentem el, szabályos sebességgel. Jó nap volt, és ez még csak a kezdet: úgy néz ki, hamarosan egy nagyobb és kényelmesebb, utcai Ferrari kerül a mancsom közé.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
