Vogelsinger Sándor gyorsulási bajnok és autója

Míg beszélgettünk, a motor is bemelegedett, ideje volt, hogy valahogy bemásszak hátra és megtaláljam a helyem. Szó szerint a vason ültem, a bukócsőbe kapaszkodtam. Sanyi mondta, hogy ami most jön, az rossz lesz, konkrétan úgy fogalmazott: meg fog ölni. Mondtam, hogy ültem én már együléses pályaautóban is utasként, de Sanyi biztosított róla, hogy ez rosszabb lesz. Elhittem neki. A kipufogó eközben mély, rekedt hangon hörgött és néha krákogott is.

Miután megtaláltam azt a pozíciót, amiben stabilan tudom tartani magam és a kamerát, és a fejemet sem verem be sehová, elindultunk. Amíg oda nem értünk ahhoz az egyenes részhez, ahol volt rá hely, hogy Sanyi megmutassa, mit tud a gép, nyugisan mentünk, de már ekkor tudtam, hogy tényleg durva lesz.

A Low Eleven csörög, zörög, krákog és szörcsög, éppen hogy csak nem köp. És ráz. Nagyon ráz. És akkor Sanyi megállt és megkérdezte, hogy rendben vagyok-e, kapaszkodok-e rendesen. Mondtam, hogy oké, és elszabadult a pokol. Soha életemben nem éltem át még ilyet, pedig ültem már sok gyors autóban, nagyon gyorsakban is, mint mondjuk a Radical SR3 vagy az Ariel Atom, de ez más volt.

A kis Civic olyan nyers, olyan mosdatlanul brutális, hogy egyszerűen nem lehet összehasonlítani az utcai kocsikkal, még azokkal sem, melyeket valójában versenypályára terveztek. Csengett a fülem, úgy üvöltött a motor, gumi- és még ki tudja, milyen füst keringett a kabinban, mi pedig száguldottunk, de valami eszement módon, mindenképpen nézzék meg a videót, sokat visszaad az élményből.

Miután magamhoz tértem, Sanyi csinált még egy burnoutot (amikor a kocsi füstölő kerekekkel indul el – a szerk.). Az élmény így, kívülről nézve is ijesztő volt, ráadásul majd' belefulladtam a gumifüstbe, pedig vagy 50 méterre álltam a rajttól. Olajos kézzel, gumifüstszagúan, kicsit remegő lábbal, de elégedetten zártam a napot. Borzalmas volt, mégis nagyon élveztem. A menetpróba után a King Of Europe versenyről kérdeztem Sanyit.

Gyv.: – Mik a kritériumok ezen a versenyen?

Sanyi: – Csak annyi, hogy utcai autóval állhatsz rajthoz, tehát kell, hogy legyen a kocsidnak rendes papírja, lámpái, indexe satöbbi. Hogy hogyan húzod fel, az nem számít.

Gyv.: – Hány induló van?

Sanyi: – Általában 50–80 közötti a teljes létszám, de a mezőnyt kategóriákra osztják. Én a kategóriámat megnyertem, összetettben pedig második lettem idén.

Gyv.: – Ki vert meg?

Sanyi: – Egy összkerekes, nagyjából ezer lóerős Corvette. A rajtom jobban sikerült, de az a kocsi brutális, még így is nagyon elment. 9,6-ot futott a lengyel srác, de az a kocsi 9 alatti időt is tud, az enyém pedig sosem ment 10.00 alá, szóval nem is számítottunk másra.

Gyv.: – Ez volt a negyedik KOE győzelmed. Lesz ötödik is?

Sanyi: – Nem tudom. Nagyon szeretem a versenyzést, de sajnos viszi a pénzt, szóval lehet, hogy lassacskán abbahagyom. Kisebb versenyeken még biztosan elindulgatok, de sok pénzt már nem szeretnék beleölni ebbe, az nem jó, ha az ember csak arra keres, hogy versenyezzen.

Miután kezet ráztunk, visszaültem az Integrába. Olyan volt, mint egy szívó dízel a versenyautó után, viszont legalább csöndesnek és kényelmesnek tetszett, pedig korán reggel, kialvatlanul az M0-son még bosszantóan hangosnak tűnt a 3500-as fordulaton pörgő motor. Visszafelé azon gondolkodtam, hogy nekem is kéne egy csiga a kocsimba. Talán. Egyszer, majd sokára. Addig meg majd kimegyek a Sanyihoz, ha nagyon nem bírok magammal.