Hetesi Zsolttal a fosszilis energia utáni világról

– Milyen folyamatok támasztják alá, hogy közeleg az energiabőség vége?

– A rendelkezésre álló olajmezők hozama az elmúlt öt–nyolc évben stagnált, illetve csökkenni kezdett. Kevés az esély arra, hogy a Földön valahol még hatalmas kiterjedésű, könnyen kitermelhető készleteket találnak. És itt a kitermelhetőségen nagy hangsúly van. Nincs például értelme annak, hogy olyan folyamat révén állítsunk elő energiát, amibe többet kell befektetni, mint amennyit kinyerünk belőle. Ez egész egyszerűen értelmetlen. Nagy készletek találhatók még mélytengeri lelőhelyeken, olajhomokban, olajpalában, ám ezek kinyerése jóval drágább, és csak stabilan száz dollár fölötti hordónkénti olajár mellett éri meg. Továbbá egy részük alig ad energiatöbbletet a kitermelés során befektetetthez képest, valamint nem lehet belőlük tetszőleges mennyiséget bányászni egy nap alatt – nem tudunk annyit kinyerni ezekből a készletekből, amennyit jelenleg a könnyen hozzáférhető olajból még ki lehet szedni. Ami azt jelenti, hogy lesz még egy ideig fosszilis energia, csak tendenciáját tekintve egyre drágábban és egyre kisebb mennyiségben. Elképzelhető például, hogy egyre kevesebb ember tudja majd finanszírozni az egyéni közlekedését. Földgázból még elég nagy készletek vannak, de az nem helyettesíti minden téren a kőolajat, ráadásul a tengeri szállításához szintén olajra van szükség. De talán szemléletesebb, ha egy ország példáján mutatom be a helyzetet. Kína az 1980-as évekig olajexportőr volt – ma Indiával együtt ez a hatalmas ország gerjeszti a leginkább a keresletet. Feketeszénkészletei még vannak, ám a növekvő kitermelés mellett ezek egyre gyorsabban fogynak, olyannyira, hogy Kína elkezdett szenet vásárolni. Ez egyelőre még csak arra kell, hogy a tartalék készleteit a megfelelő mértékben növelje. De mi lesz akkor, ha a kőszénkitermelése tetőzik, majd csökkenni kezd? Nos, akkor lesz csak igazán nagy felvásárló… Persze az import is csak addig működik, amíg találunk olyan országot, amelyik el akar adni. Ahogy a készletek csökkennek, eljön az a pillanat, amikor a kitermelés már csak az adott ország saját igényeit fedezi, és importra nem jut; azután már azokat sem fedezi. Ismét egy kínai példa: az ország már korlátozza számos iparág, így a híradástechnika és a komputeripar számára nélkülözhetetlen ritka földfémek kivitelét. Felmérték és megértették ugyanis, hogy ezekre a saját iparuk ellátására lesz szükségük.

– Ha tudjuk, hogy korszakváltás előtt állunk, miért nem készülünk erre erőteljesebben? Miért nem igyekszünk biztosítani a körülményekhez képest optimális átmenet feltételeit?

– A modern világot nagyrészt a fogyasztás lendíti előre, erre épül az egész rendszer. A fejlett társadalmakban az emberek megszokták, hogy egyre többet és többet fogyasztanak, hogy jó körülmények között, demokráciában élnek, és erről nem is akarnak lemondani. A politikusokat a rövid távú szavazói érdekek kielégítése motiválja, ezért is meg a világ megosztottsága miatt is kevés az esély arra, hogy globálisan összehangolt, hosszú távú, hatékonyan kivitelezett program születik. Csak nézzük meg, hogy mi történik, pontosabban mi nem történik a nemzetközi fórumokon klíma ügyben.

– Nos, ha nem mondja ki ön, kimondom én: elég nagy esély van rá, hogy a feje tetejére áll a világ, alapos átrendeződésnek nézünk elébe, és a sok emberáldozattal járó konfliktusok sem zárhatók ki. Milyen forgatókönyvek képzelhetők el?

– Nézze, én nem jövőkutató vagyok, hanem fizikus, már csak ezért sem tudok és nem is akarok a jövendőmondó szerepében tetszelegni. De azért józan paraszti ésszel is levonhatjuk a következtetést, hogy ha helytálló mindaz, amiről eddig beszéltünk, vagyis az emberiséget fenyegető energiahiány, akkor jelentősen át fognak alakulni az emberiség létét meghatározó körülmények. A lehetséges jövők skálája a viszonylag kis veszteséggel lebonyolított, jól menedzselt átmenettől a nagy pusztulást okozó teljes összeomlásig, az éhínséget, járványokat, erőszakot hozó Mad Max-világig terjed. Az előbbire nem sok esélyt látok, de remélem, hogy az utóbbit sikerül elkerülni. Sajnos, ha csak valami hatalmas csoda nem történik, mindenképpen számíthatunk néhány nagyon kellemetlen hatásra. Ilyen a közlekedés összeomlása, egyes iparágak, végső soron az egész ipar termelésének visszaesése. Ezekről az eshetőségekről is beszámolt a német hadsereg egy nemrég kiszivárgott, az olajhozamcsúcs kapcsán készített kutatási anyaga. Mit fenyeget még a fosszilis források szűkös hozzáférhetősége? Elég csak arra utalni, hogy a kőolaj a vegyipar egyik legfontosabb alapanyaga. Az üzemanyag a műtrágya, a növényvédő szerek, mind-mind fosszilis forrásból készülnek, és ezek nélkül töredékére csökkenne a mezőgazdaság teljesítménye. A szükséges erőforrások és a megfelelő szervezettség híján visszaesne a tudomány teljesítménye, csökkenne az egészségügy és az oktatás színvonala. Ezek mind ijesztő következmények a mai rendezett, kényelmes világunkból nézve. Ugyanakkor nem tudom, hogy ez-e a legrosszabb, ami történhet velünk, vagy az, hogy valaki mégiscsak elővarázsol valamilyen csoda energiaforrást, és az emberiség féktelenül pusztítja tovább a saját bolygóját, ami hosszú távon még nagyobb kataklizmához vezethet.

– Ha a társadalom nehezen mozdul is, mit tehet az egyes ember, hogy amennyire lehet, felkészülten fogadja ezeket a változásokat?

– Azt gondolom, hogy az erőforrások csökkenésével ismét nagyobb szerepet kap majd az önellátás. A helyi és térségi közösségek újjászerveződnek, ez pedig lokális energia-, élelem- és számos esetben lokálisan termelt fogyasztásicikk-ellátást tesz lehetővé. Ugyanakkor az internet és az egyéb kommunikációs technológiák remélhetőleg fennmaradnak, továbbfejlődnek, hiszen hasznuk nagyon nagy; ez tehát egy takarékosabb, lokálisabb, de nem bezárkózó világ lesz. Az egy főre jutó energiafogyasztás korábbi évtizedekben tapasztalt robbanását a fosszilis források tették lehetővé. A jövőben a korlátozottabb, ésszerűbben felhasznált energiafogyasztás felé vezet az út. Az embereknek meg kell találniuk majd a maguk helyét, szerepét ebben az új viszonyrendszerben, ami lehet, hogy kevesebbet nyújt az anyagi javak szintjén, de szinte biztosan többet kínál az emberi kapcsolatok, a közösségépítés terén. Ha csak belegondolunk, mennyi felesleges tárggyal és szolgáltatással vesszük körül magunkat, beláthatjuk, hogy ez még korántsem a világvége lesz – persze ha a kényszerű globális alkalmazkodási folyamatot sikerül nagyjából mederben tartani, amiben nem lehetünk egészen biztosak.

– Hogy visszakanyarodjunk eredeti témánkhoz: milyen közlekedési rendszer képzelhető el az olaj nélküli világban?

– Bontsuk ketté a témát közösségi és egyéni közlekedésre! Ami az előbbit illeti, világszerte megvannak a vasútvonalak, ezeken vissza lehet térni a nagyobb forgalomra. A közösségi közlekedés terén ismét kiemelkedő lehet a vasút szerepe, az IC-k az egyik legtakarékosabb közlekedési eszközök, ha az egy főre jutó fogyasztást nézem km-re vetítve. A szállítás problémája már jelentősebb, hiszen a kamionok, teherhajók, melyeken a globális gazdaság mozgatja áruit, nehezen cserélhetők le más eszközre. Közvetlen villamos hajtás aligha képzelhető el egy kamion esetén, hajókról nem is beszélve… Annyi energia valószínűleg nem lesz, hogy mindenkinek lehessen saját autója, vagy ha mégis, azokat kis teljesítményük és hatótávjuk miatt csak közeli célpontok elérésére használják majd. Tavasztól őszig egyébként villanyrobogókkal is jól el lehet boldogulni helyben, de van egy még jobb eszköz, a bicikli, hogy a saját két lábunkat ne is említsem. Hogy a repüléssel, különösen az interkontinentális járatokkal mi lesz, arra nézvést vannak ötletek, de ilyen tömeges formában valószínűleg csak az olcsó energia korában tudtuk használni őket.

– A remény hal meg utoljára, mondjunk hát a beszélgetésünk végére valami biztatót…

– Az emberiség a történelme során túlélt már sok nehéz helyzetet, megoldott válságos szituációkat, bár a legtöbbször nagy árat fizetett érte. Okosak vagyunk, kreatívak, eltökéltek, és ez segíthet majd ebben a közelítő problémaözönben, amelyhez fogható még soha nem tornyosult előttünk. Ugyanakkor felelőtlenek és szűk látókörűek is vagyunk – különben eleve nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe, és nem viselkednénk a természet ellenségeként, amely nélkül aligha boldogulhatunk. A természethez és a saját, egykor működött közösségi példáinkhoz fűződő viszonyt kell helyreállítanunk – ez az egyetlen esélyünk, és remélem, meg tudjuk ragadni. Sajnálom, ennél biztatóbbat nem tudok mondani. Mindenki tegye meg a maga szintjén, amit tud, és a sok egyéni jóakarat remélhetőleg olyan erővé egyesül, amellyel át tudjuk úgy formálni a világunkat, hogy az utódaink is teljes életet élhessenek.