Az SLK-ban konkrétan nem volt navigáció. Persze gombja volt a középkonzolon, és ott virított az opció a menüben is, de mindez csak díszlet. Nem volt navigáció, pedig a 11 630 000 forintos alapárú SLK-t valaki szügyig pakolta közel ötmilló forintnyi extrával. Külsőre meg is tévesztett, ha csak egy pillanatra is. Ha már itt tartunk, azt kell mondjam, harmadikra sikerült az SLK. Egyszerűen gyönyörű, arányos és tökéletesen beleillik a modellpalettába. Boldog-boldogtalan fodrászmergázta az első SLK-t, joggal, míg a második leginkább egy formula- és egy mopedautó pattanásos zabigyereke volt. De 2011-re a hét ujj úgy néz ki, megrázta magát, és sikerült egy kicsi, mégis elegáns, visszafogottan agresszív roadstert összehozni.
A bejelölt extrák alapján a konkrét autó leginkább diszkó felszereltségű volt. Nagyon szép és látványos, 18 colos, csiribiri AMG-felnik az alap 16-osak helyett, piros cérnával varrott, nappabőr hatású váltószoknya, piros biztonsági öv és AMG-szőnyegek üvöltik a világba a sportosságot. Kár, hogy nem sok van mögötte. A gyári adatok szerint hét másodperc alatt van százon, de a valóságban ez nagyjából nyolc és fél. Kell ugyanis másfél másodperc onnantól, hogy a sofőr a lámpánál lefruttizza, míg az autó konkrétan elindul. Kiadós sziesztákat tartott a fokozatok között a váltó.
Igazából ez volt az egyetlen igazán komoly hibája, ugyanis az SLK 200 alapból hatos kéziváltóval jön, a hétsebességes 7G-Tronic automatát kár beikszelni. A négyhengeres, 1,8-as, kompresszoros motor ugyan 184 lóerős, de alacsony fordulaton finoman szólva nyomatékszegény. Ehhez pedig a lusta, lassú váltó nemhogy nem partner, de még sokat el is vesz. A kormány mögötti fülecskékkel sem sikerült igazán rugalmas autózásra bírni. Pedig a futómű igazán kanyarbarát, gyönyörűen veszi az íveket, csodásan semleges. Ha valaki az alapmotorral rendelné, maradjon meg a kéziváltónál, akkor a különbözetből futja majd GPS-re és rendes szélfogóra.
Meg talán Magic Sky Controlra: a Maybachból ismert napfénytető alapból leginkább matt tejüveg, de gombnyomásra feszültség alá kerül és máris átlátszó. Élőben nem láttam, de annyira sok helyen olvasni róla, hogy biztos az egyik selling point lesz. Annyi szükség van rá, mint beduinnak hólapátra, de a luxus már csak ilyen. A megadott fogyasztási érték 7,8, de nekem több száz kilométer autópálya után is 10 körül járt a trip computer szerint. Mondjuk az ECO gombot 5 perc után kikapcsoltam, mivel a Stop/Start rendszer utóbbi lépésével majdnem lebólintottam az előttem álló autót, annyira agresszívan tért magához, miután a fékről leléptem. ECO ki, Sport mód be, de az önfeledt roadsterség még mindig hiányzott. Érdekes módon ugyanez a motor a kabrió E-osztályban valahogy összeszedettebb, kifinomultabb.
De az igazán rugalmas autózást a kupé E-osztály hozta, a 250 CDI-vel. Hat és fél, hét literből olyan megnyugtató erőtartalék állt azonnal rendelkezésre, hogy egyetlen előzéstől sem félt az ember. Az SLK 200-ban a legtöbbet kétszer át kellett gondolni. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a váltó még kétszer átgondolta a kickdownt, a végeredmény az volt, hogy maradtam a kopottpiros bevásárló-Punto mögött. A tempó feszített volt, az időrend szigorú, és GPS nélkül esélyem sem volt meglógni fényképezni. Első nap Salzburgban kezdtünk a Pappas központjában, utána ugye városnézés, majd háromórányi vacsorázás Mozart klasszikusaira. Akad abban valami bizarr, hogy míg egy japán származású hölgy operettet énekel Mozart-korabeli ruhában, mindenféle firkászok vitatkoznak azon, mégis melyik SLK a legkevésbé csúnya. A harmadik, mert az szép.
Ahogy a CLS-is, pedig egy barátom szerint kifejezetten csúnya az is. Teszem hozzá, szerinte a Nissan Juke jól néz ki, amúgy meg Multiplája van. A CLS akkor is szép és nagyon kényelmes, autópályára pedig tökéletes. Az olaszoknak nagyon tetszett, mindenki lehúzódott előle… már amennyire láttam. Mert kilátni belőle nehéz. Ellenben a GPS az extra verziós lehetett, ugyanis még a legutolsó sarki szatócsboltot is jelezte. Ehhez képest az E-osztály navija nagyjából csak az autópályát ismerte. 1 kilométerre voltunk a szállástól, amikor vissza akart vinni a pályára. Idő persze nem lett volna a kitérőre, így is hajnali kettőig fotóztuk a két kabriót a Vezesstől jött Lőrincz kollégával. Jó is, hogy így tettünk, mert a reptérre visszamenet az elle-es újságíróval a volán mögött megtörte az SLK-t egy teherautó. Nem nagyon, csak annyira, hogy se az ajtó, se a tető nem nyílt.
Végezetül pedig nagyon várom, hogy kapjunk egy SLK-t tesztre. Egy 350-est, esetleg 200-ast kézivel. Mert harmadikra sikerült egy kifejezetten jó SLK-t bemutatni, szeretném, ha bizonyítana, tényleg szurkolok neki. Már csak egy váltó kell bele… meg egy navigáció. Ha az meglesz, vállalom a tesztautó-hiéna billogját a következő szerkesztőségi gyűlésen.
