Látogatórekord után lehúzzák a rolót?

Túl vagyunk a 2011-es Bokori Traktormajálison, nagy valószínűséggel az utolsó ilyenen. Az első években még bő támogatással indult a Majális, óriásszponzorok láttak benne fantáziát, a tulajok megkapták a traktorok Bokorba szállításának ellenértékét, nullszaldósra ki lehetett hozni a rendezvényt. Erre mondják – már csak a hangulatért is megérte. No meg, Bokor, ez a gyönyörű helyen elterülő, ám teljesen ismeretlen és szegény zsákfalu óriási hírnévhez jutott, amit nem lehetett ugyan pénzre váltani, de azért annak a sok szorgos embernek, aki ott lakik, és szinte mind évről-évre részt vett a szervezésben, ez nagy dolog volt.

Aztán fogyatkozni kezdett a szponzoráció, először évenkénti helyett kétévenkénti lett a rendezvény, mostanra pedig összesen egyetlen kicsi támogató, a Ferroflex maradt – onnan jött a rendezés tervezett költségeinek tíz százaléka, az is baráti alapon. A többi? Bokornak, illetve a környező településeknek annyira szívügye lett a Majális, hogy idén mindenki, aki a szervezésben, kiszolgálásban részt vett, társadalmi munkában dolgozott. És páran még így is beletoltak sok százezer forintot saját zsebből. Mert azt mondták – nem lehet, hogy csak úgy ukmukkfukk, vége legyen, és még egy búcsúbuli se maradjon emléknek.

Mint minden évben, most is jó későn érkeztünk oda a családdal, részben, mert családi szállítóeszközeink közül a legstílusosabbat, ám leglassabbat választottuk, az Autobianchit. Ez még nem lett volna akkora baj, azonban a harmadik kútnál sem tudtunk pályamatricát venni, ezért a lassú úton kellett elcsordogálnunk majdnem Hatvanig. És a lassú út a szokásosnál is lassabb lett, mert hozzánk hasonlóan tett sok ezer más polgártársunk is, akik szintén nem kockáztatták a matrica nélküli sztrádakoptatást.

A dugó már a Bokor előtti falu végén, Kutasón elkezdődött. Azt hittem, valami szervezési probléma akadt, néhány percig az úton lassan, amőbaként keresztüldiffundáló juhnyájra gyanakodtam a leállás okaként, de a dugó tombolása nem csitult a veszély elvonulása után sem. Aztán az elosztóknál kiderült: azért a torlódás, mert a parkolókig áll a sor, bizonyám. Rekordmennyiségű volt a látogató, erre tényleg nem készült senki.

Nagy nehezen beverekedtünk magunkat a veteránparkolóig, letámasztottuk a Bianchit. Látják, ilyen a jó rendezvény – ahol nosztalgia van, ott az oldtimereket is illik egybegyűjteni, mert így automatikusan létrejön még egy kiállítás. Csak azt nem értem, hogy a legelső veteránok elé keresztbe parkoló, metálszürke bálna-Corolla gazdájának hogy nem verte ki a szemét, hogy most kivételesen ő itt az ufó. Vagy a Toyota már vakok számára is készít speciálkiviteleket? Máshogy nem tudom magyarázni.

Mi egy csodás, húszas évekbeli Tatra 11 mellé parkoltunk le. Én annyira meglepődtem az autó hihetetlen állapotán, hogy el is felejtettem fotózni, csak álltam előtte, a nyál halk monotóniával csepegett cipőmre a leleffent alsó ajkamról. Szerencsére Bálint fiamnak több esze van – amióta megkapta az én régi Minolta X1 utazógépemet, lelkesen fotóz, és sokszor már egész jó képeket készít. Ő lelőtte az autót a kis géppel, kérem, üdvözöljék a nyolcéves fiam első sajtófotóját. Látják, akinek van protekciója… Lehet rá irigykedni.

Olyan tömeg volt, mint a Moszkva téren reggel, vagy hogy is hívják azt a szerencsétlent mostanában. Csak itt ötször akkora területen. Ahol nem volt traktor, ott emberek tébláboltak, ahol nem voltak emberek, ott stabilgépek pöfögtek, ahol még maradt egy kis hely, oda beraktak egy kombájnt, amerikai tűzoltóautót, valamit. Zsufi a bokori tarlón, hát ez az igazi lol.

Ocskay Zolit, a Veterán újság főszerkesztőjét, mellesleg a rendezvény kitalálóját valamikor tizenegy óra magasságában találtam meg. „Csík, látod ezt, látod ezt?” – kérdezte, én meg szinte zavarba estem ettől a kirohanástól, mert Zoli nem az a lelkendezős típus, amióta pedig így lekoptak a szponzorok Bokorról, azóta általában csak nyög és legyint, ha megkérdezem, lesz-e megint. Saját bevallása szerint négyszer annyian jöttek el idén megnézni a trakeszeket, mint amire számítottak. A látogatórekord akkor, tizenegy tájban már biztosnak tűnt, bár – teszem hozzá – Bokor nem az a hely, ahol ügynökségek által felbérelt, szabadnapos egyetemisták kattogtatják markukban a számlálógépet.

Aztán találkoztam a Dömsödivel is, aki csak vigyorogva hüledezett és hüledezve vigyorgott, közben furcsa fény játszott a szemében– „hát, öregem, ezt nem gondoltam volna… Hogy ennyien itt vannak, hihetetlen… És itt most mindenki szorgalomból dolgozik. Szegények, erre a tömegre biztosan nem készültek. De mit tegyünk, idénre pedig maradt szponzoráció. Tudod, ez egy kétmillió forintos rendezvény, akkor van elég ember a parkolóknál, akkor tudunk elég mobilvécét hozatni, annyiból lehetne megoldani, hogy ne csak egy út legyen föl a Majálishoz, meg vissza. El se merem képzelni, mi történne, ha valami óriási vihar törne ki egyszer, és mindenki menekülni kezdene - csak egy út van fel és le, a másikat legalább kicsit ki kéne kövezni. Persze erre a falunak nincs pénze."

Később még megkérdeztem, mi lett az elszámolás vége, és erre ezeket mondta - "idén nyolcszázezer forintból hoztuk össze az egészet. Most vezettük be, hogy felnőttenként kétszáz forint a belépő, és pontosan 2699 jegyet adtunk el (a gyerekre nem kell fizetni), így összejött 540 ezer forint. Összesen hat mobilvécé jutott a végül bő négyezer emberre, ennél kevesebből tilos megrendezni egy ilyen eseményt. Harmad annyian dolgoztak a parkolóknál, mint korábban, emiatt állt Kutasóig a dugó, emiatt volt szinte üres a placc még délelőtt tízkor is - egyszerűen nem tudtak bejutni, letenni az autót. És a traktorosok fáradozásait nem tudtuk igazán ellentételezni, kaptak egy reggelit és egy vacsorát, nagyjából ennyi."

Itt kicsit elkomorult, és folytatta - "a legnagyobb baj amúgy is mindig a büfével van: a vendéglátósok nem hiszik el, hogy ennyi látogató lesz, akármennyire is magyarázzuk. Kijönnek pár száz fő kiszolgálására tervezett apparátussal, aztán hüledeznek, kígyóznak a sorok, fél-háromnegyed óra, mire valaki ennivalóhoz jut. Mi meg kirúgjuk őket, mert nem hittek nekük, és elszúrták, erre következő évben másik büfés ugyanúgy nem hiszi el, ugyanúgy belefullad a rohamba. Az a baj, hogy a megyei képviselők sem tesznek semmit, hiába könyörgünk nekik, pedig mára ez lett Nógrád legnagyobb rendezvénye éves szinten. Mindig mondom nekik, hogy nem szégyen kicsit adni, elég húszezer forint is, abból tudunk még pár vécét hozatni, az is óriási könnyebbség. De nem történik semmi, pedig alapvetően jóban is vagyunk. Ha a helyi modellpálya üzemeltetői saját erőből le nem takarítják az egész területet, meg lettünk volna lőve idén is, szerencsére baráti alapon megcsinálták. Ilyet lehet egyszer, lehet kétszer, de rendszerré nem válhat, az garancia a bukásra. Nagyon szeretnénk megrendezni, a falu lakói akarják, a traktorosok szeretnék, mi szeretnénk a legjobban, de az, hogy itt a fő szervezők ingyen dolgoznak heteket, hónapokat, hogy egy csomó más lelkes ember pazarolja a saját idejét, gép-üzemidejét, üzemanyagát, nagyjából eddig fért bele. Mindenkinek van munkája valahol, egyszerűen nem fér bele rabszolgamunkában. Pedig imádjuk. Jó volt az idei is, nem?"

Hogyne. Elképesztően.

Lenyűgöző, frenetikus örömünnep lett a rendezvénybúcsúztató. Sorra álltak ki a traktorok egymás, és a fotocellás mérőberendezés ellenében, a gyorsulási versenyen akadt gép, amelyik hosszú métereket tett meg két keréken, izzásig hevült a hangulat a pálya mellett, olyan szurkolás vette kezdetét, aminek nem egy Formula-1-es versenyen is örülnének. Érdekes, itt nem okvetlenül a nyers lóerő/tömeg arány volt a nyerő – sok erős, könnyű traktor lemaradt az ellenfélhez képest, mert a vezetője nagyon nyomta, és elpattogott a kereke a gödrökön. Bizony, vezetési technikával itt kompenzálni lehet a gépi technika hiányosságait.

Először azt hittem, családi kedvenceink, a Hofherrek nem jöttek el, aztán rájöttem, hogy olyan sokan vannak, hogy külön sorfalat képeznek a pálya szélén. Az volt a legszebb, amikor sorra indították őket – kevés ahhoz fogható mechanikus élmény van, mint amikor az izzófejes, kétütemű, 6800 köbcentis egyhengeres egyszer csak dohogni kezd. Ilyenkor földbe gyökerez a láb, kiszárad a torok, az áhítattól szívmegáll.

Több Hofherr indítását végignéztem. Ezeknél, ugye, az izzófejet kell rettenetesen felmelegíteni, majd amikor az elég forró – ez percekbe telik – a hatalmas lendkereket alaposan meg kell lódítani. Ideális esetben a felső holtpont előtt visszafordul, és a motor járni kezd. Ha nem, ki kell tekerni a dugót a fejből, kiszellőztetni a meg nem gyulladt petróleumot a motorból (iszonyat füst és bűz terít ilyenkor be mindent, nagyon állat), majd újra percnyi melegítés, újabb próbálkozás.

Akadt, aki egész gázpalackkal melegített, volt, aki csak egy kis pörzsölővel. Akadt traktor, amelyik szinte azonnal beindult, de jellemzően inkább nem. Az egyik például a huszadik próbálkozásra kezdett csak pöfögni, a másik rögtön beindult, de minduntalan leállították. Pedig már alapjárata is volt. Nem értettem.

A tizedik leállítás után értettem meg, miért. Fordítva járt, a Hofherr lendkereke ugyanis menet közben hátrafelé forog, ez viszont előre indult el. Kétütemű, hát persze, csaptam a homlokomra, hiszen alattam is indult már be rükvercben Tatran 125-ös robogó…

De a Hofherreken túl is volt élet. Felbukkant Magyarország tudtommal elsőként restaurált Dutra rakodója (FRAK-B2), tudják, amelyik ugyanúgy vezethető előre, mint hátra, ezért a fülkéjében két kormány van, az ülés meg átfordítható. Messziről gyönyörű volt, közelebbről kicsit elnagyolt, de tudjuk, hogy gyorsan készült, hogy még beleférjen a Bokor-búcsúztatóba, minden tiszteletem, hogy sikerült.

Rendszeres résztvevő a Majálison minimum egy, néha két Böhmerland motor is, aminél talán nem is téved a magyar félinformált, ha Böhömerlandnak hív, akkora. Most csak egy volt, ráadásul a szűkmarkú, csupán kétüléses változat, de létezett ebből olyan is, aminek volt még egy harmadik nyerge is a sárvédőn. Csehországban úgy ráálltak az alkatrész-utángyártásra ezekhez, hogy állítólag újat lehet építeni - boltból. Ezt most be is indították - hát, voltam én már pár helyen, láttam már néhány motort, de ilyen hangosat talán még Goodwoodban sem pipáltam. Ijesztő. És nézzék, hogy mozognak a szelephimbák!

És ott voltak a hatalmas, hathengeres Dutra D4-esek, akkora orral, mint maga a traktortest. Egyik-másik olyan gyönyörű volt, mintha a hivatásuknak élő ékszerészek rakták volna össze. És igazi őscuccok is akadtak, például egy kéthengeres, végtelen egyszerűségében szinte gyerekjátéknak tűnő Rába Mindenes 1935 tájáról – hihetetlen, hogy ilyen még létezik, hiszen közben volt egy háború, aztán jött egy Rákosi korszak…

Az egyik legszebb, bár a sárvédői miatt már nem is traktornak, hanem inkább valami meseautónak kinéző jármű egy argentin IAME Pampa trakesz volt, narancssárgája messzire üvöltött a zöld nógrádi tájban. De nem volt kevésbé érdekes a gigantikus Claas kombájn sem (tudták, hogy bután hívjuk ezt a gépet? A magyar ugyanis a „Combined Harvester”, azaz „sokfunkciós betakarítógépből” a Combined-ot vette át, azaz nem a betakarítógépet, hanem a sokfunkcióst…), a gyerekeim felmásztak rá, és oly magasan voltak, hogy akár ejtőernyős ugrást is végrehajthattak volna a vezetőállásból.

Kati, családunk legtraktormániásabb tagja persze sorozatos nyeregbeülőst játszott. Többek között egy pont olyan Porschéébe mászott fel, amilyenje otthon is van, igaz, távirányítós, kicsiben. Meg a Malvin nevű Hofherr-re is felmászott – a vicc, hogy a Katit a bátyja gyerekkora óta valami általam ismeretlen indíttatásból szintén Malvinnak hívja. Aztán futva üldözött egy épp indulni készülő, kék traktort, ami eladó volt, és a Bandi vezette is egy kicsit. Hátha ő is mehet vele… De a Kati csaj, nem nézték ki belőle, hogy elbánik egy ilyennel. Pedig ha tudták volna…

A stabilmotor-felhozatal – mint mindig – most is külön találkozó volt a találkozóban, önmagában is szenzáció. A legszebb idei gépet, a hatalmas, bő száztíz éves, liláskék Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth-öt nemrég túrták elő egy tanyáról. A tulajdonos elővett egy képet a gyönyörű, lakkozott cseresznyefa szerszámosládából, amin a fellelési állapot látszott – egy fa nőtt át a gépen, ki kellett vágni ahhoz, hogy elvihető legyen. És Bokorban ott pöfögött, akár a Schaffhausen.

Á, brutálisan jó volt, estére tervezünk még programot, de persze iszonyúan lekéstük. Bokort nem lehet csak úgy otthagyni, pláne, ha az ember tudja – lehet, hogy ez az utolsó alkalom. Még egy vizitre visszatáncoltunk a tetőtől-talpig rozsdás, lánctalpas orosz traktorhoz, amelynél korábban lemaradtam a motorindításról. Gyerekkoromban ezekkel még építették az autópályákat, biztosan ismerem a hangjukat, de már nem tudom felidézni. Sajnos közben már annyiszor beröffentették, hogy nem volt mellette senki, akit meg tudtam volna kérni a mutatványra, ezért csak körbefotóztam. Működik ugyan, de tréleren érkezett, hiszen Szarvastól Bokorig szép mennyiségű aszfaltot sikerült volna vele felszaggatni.

Egyébként a szarvasiak nagyon kitettek magukért. Lábon érkeztek három régi, és egy – a trélert vontató – új traktorral. Mellesleg csak ezzel az újjal akadt probléma a bő száznyolcvan kilométeres út során. Autóval majdnem három és félórányi utat számol a Google, ők tehát egy nap jobbik felét eltraktorozták. Mi ez ahhoz képest, hogy egy héten át generálozták a romokat, napi huszonnégy órában, hogy működjenek majd… Tudtam is az akcióról, mert már odaérésük előtt, pénteken kaptam levelet a csapat koordinátorától, Kovács Danitól, íme:

Ahoj!

Itt Dani, az SZPTRSZB-től, azaz a Szarvasi Perverz Traktorroncsmentő Sztahanovista Brigád aktivistájáról. Az utóbbi két nap brutálszopásokkal kombinált idegösszeomlás-sorozatnak tekinthető, amelynek eredményeképpen ma 17.30 kor elindult a zarándokmenet Bokorba.

A menet elején a két, málló rozsdaboglyából kendácsolt veterán földművessel lassan, de bizonytalanul haladnak úti céljuk felé!

Legutóbbi infóm szerint már elérték Szolnok térségét. Eddig egy üzemanyagrendszer-dugulást és egy hűtőrendszer-szivárgást hárítottak el. Ez már magában is siker, főleg ha azt nézzük, hogy a K25 -ös blokkja ma hajnalban másodjára is szét lett húzva, mert az új dugó belevert a hengerfejbe. Szívásból a Dutra is tartogatott meglepit, lánggal égett ki a feszszabályzója indulás előtt két órával, minek következményeként a dinamó is elköszönt. Most egy MTZ generátor teljesít rajta hibátlanul. A csapat itthon maradt fele holnap reggel indul a banda után, mert mi már nem mertük vállalni alvás nélkül ezt a tortúrát.

Üdv: Dani

Aztán odaértek Bokorba, mind egy szálig, nem is lett több baj. Majd hétfőn kaptam egy újabb mailt:

Hi Csik!

Minden gép és pilóta hazaért épségben alig 14 óra alatt. A Szarvasi Veteránjármű Baráti Kör, pontos nevén a Szarvasi Perverz Traktorroncsmentő Sztahanovista Brigád nevében is köszönöm, ha bedobsz pár képet a posztba.

Veterános pacsi! Dani

Azt hiszem, ők élvezték a legjobban. Én meg bedobok. Egy felest is.

Zárásként csak egy költői kérdést tennék fel a cikk végén: vajon tényleg nincs ebben az országban olyan szponzor, akinek megérne nyomorult kétmillió forintot egy sok-sok-sokezer nézőt vonzó, színes-szagos rendezvény felkarolása? Vagy mondjuk négy, akiknek ötszáz-ötszáz ezret? Nem akarom elhinni.