Kultúra úton-útfélen

Minden valószínűség szerint nem itt, ebben a pár sorban váltjuk meg a világot, nem e pár sor miatt válik egy csapásra igazi autós kultúrközponttá Magyarország, de volt már rá példa, hogy olyanok olvasták a Totalcart, akiknek van ráhatásuk a dolgokra. Pár rövidke kis életkép, napi szinten megtörténnek, csoportba foglalva, felkínált megoldásokkal.

Dübörög a Sziget-fesztivál, légvonalban alig pár száz méterre a Hajógyári-szigettől akad pár benzinkút. Az egyik nagyon közel van hozzám és a szerkesztőséghez is, oda járok autót mosni és tankolni. Valamikor fesztiválközép-idején is betértem, a kút előtt három, leparkolt belga busz, odabent fejetlenség és ideges emberek. A belga sofőrök autópálya-matricát és cigarettát akarnak venni, a pultos kislány vért izzadva próbálja megérteni, mit akarnak, gyűlik a sor, mindenki helyben toporog, megy a morgás, senki nem mozdul: mexikói felállás.

– YVN, hat-öt-kettő? Jó lesz? – kérdezi a kislány. Magyarul.

Sietnék, segítek inkább, mert egyre nagyobb a morgás és a kétségbeesés. A belga buszsofőr már csak olyan, hogy tud angolul, németül és franciául, de hiába a nemzetközi output, ha az input honosított. Kaptak új matricát, mert

személyautóra adta nekik a kislány (pedig a busz sok nyelven ugyanazt jelenti), kérdezték, tudnak-e euróval fizetni (igen) és elvittek pár karton cigarettát is. Soha ilyen hálás benzinkutassal nem találkoztam. Bár az is igaz, ennyire fogalmatlannal sem. Sem egy yes sem egy no, kézzel-lábbal ugyan el lehet jutni egy szintig, de hadd legyek már én csalódott a belga buszsofőrök helyett, hogy a főváros frekventált útján lévő nagy benzinkúton, a nyár közepén egy huszonéves fiatal meg sem tud szólalni semmilyen nyelven.

Persze Winklernek akár igaza is lehet, mikor azt állítja, hogy annyi pénzért, amennyit szerencsétlen benzinkutas kap, ne várjunk csodákat, de álljon meg a menet: ha már nem beszél nyelvet, létezik két olcsó megoldás.

A nagyérdemű vállalatnak bizonyára nem okozna nehézséget egy gyorstalpaló nyelvi kurzus kifizetése az alkalmazottak számára, vagy ha igen, könyörgöm, legalább angolul és németül írjuk ki egy információs táblára az alapvető tudnivalókat. Szerintem vígan elférne egy ilyen kis monitor a Durex és a pontgyűjtő kérvényezőlap között a pulton. Mennyivel profibbnak tűnnénk, ugye?

A másik történet már nem is lepett meg igazán. Sóstóról indultam el – természetesen rossz időben, kora este – Budapestre, amikor a sztrádafelhajtónál szólt Kredenc, hogy az egyik tompított kiégett. Nem volt mit tenni – sztrádán nem állok meg, leállósávban pláne (hogy miért, arról mindjárt szó lesz), a lépésben araszoló kocsisorral elkullogtam a legközelebbi benzinkútig, ami nettó 800 méterre volt. H7-es izzó a készletemben nem volt, gondoltam, veszek kettőt, ne bántson a rendőr. (Az autóhoz kapott izzókészlet nem tartalmazta, én pedig sosem ellenőriztem, van ez így.)

Hát nem. Ugyanis a benzinkúton egyáltalán semmiféle izzót nem kapni. Még főszezonban, a Balaton kapujában sem. A vitrinben persze ott virítanak a 8000 forintos, 512 megabájtos, idejétmúlt memóriakártyák és a 47 ezer forintos navik, izzó azonban nincs.

Pedig lehetne, hátha a sok pénzköltő turista közül valakinek jól jönne egy.

Ez azonban pite, a nyár savát-borsát a roskadásig tömött autópályákon kapjuk. Mivel a család idén a Balaton-parton nyaralt (kicsi még a gyerek, ráadásul ott a sógorom nyaralója), apró kis fogaskereke voltam a hatalmas gépezetnek, amit kultúrországokban úgy hívnak: közlekedés. Persze a gépezet is addig működik, amíg bele nem kerül a homokszem…

A baj az, hogy a 2007-es EU-bővítés után az addig is leginkább tranzitországként elkönyvelt Magyarország még inkább azzá vált. Rajtunk keresztül utaznak a munka és a biznisz után románok és bolgárok, keresztülhúznak rajtunk az ukránok, mindez tetézve a nyári turistaáradattal egy igazi autós Bábel-tornyát eredményez az M1-M7-esen. Aztán tűrünk, egy darabig…

Mert aki nyáron rutintalanul nem reggel vagy éjszaka utazik, jó eséllyel fejjel szalad a kocsisornak. Persze addig sem telik eseménytelenül az út, hiszen a hétvégi mazsolák fokozott rajzása ilyenkor mindenkit óvatosságra int.

Az M7-esen robogtunk ragyogó napsütésben, 5-6 autóból álló kocsisort előzök 130-140-es óra szerinti sebességgel. Lassan haladnak, elöl egy Honda Prelude vezeti a sort, mögötte egy Citroen XM, látom, hogy lassan húzódik a felezővonalhoz, mintha nézelődne mögüle. Ilyenkor már megszólal a riasztócsengő a fejemben, aztán látom a visszapillantó tükörben megvillanni a sofőr szemfehérjét, jól van, észrevett.

A mögötte lévő autó vonalában aztán index nélkül kihúzta elém a kormányt, szerintem nem ment százzal sem. Satufék, a gyerek nagyot bólint a gyerekülésben, a feleségem megmarkolja az ajtókárpitot, én pedig a jó édesanyjába kívánom az ACC-XXX rendszámos XM idiótáját, aki sértetten néz át, amikor hangos dudaszóval és a visszapillantóra mutatva elmegyek mellette. Nem hiszem, hogy nem látott, egy másfél tonnás, kétajtós, ezüstszürke szekrény messziről világít a napsütésben.

Egyszerűen csak hülye volt és teli önbizalommal. Rosszul mérte fel a helyzetet (illetve sehogy) és nem indexelt. Ennek következtében egy olyan balesetveszélyes szituációt idézett elő, hogy ott helyben elvettem volna a jogosítványát egy életre. Ohne pardon. Aztán jön a már sokat emlegetett dugó (most teljesen mindegy, melyik irányba haladunk) és a nagy feladat: embernek maradni az ácsorgás közepette. A jó hír az, hogy az autósok 90 százalékának sikerül is, ráadásul sok közöttük az olyan, akiket általában kollektíven utálnak a többiek: a 10+ milliós autók tulajdonosai.

Meg is jegyeztem, úgy látszik, rádöbbenünk lassan, mennyire ciki türhőnek lenni, sokkal menőbb annak ellenére betartani a szabályokat és a KRESZ-t, hogy Q7-esben vagy GLK Merciben ülünk, mégis van remény! Rezignáltan üldögélünk, hallgatjuk a zenét, lassan araszol a kocsisor, irigykedve bámulunk a motorosokra. Kéne egy motor… Sóhajtok egyet, aztán eszembe jut, hová pakolom mindazt a cuccot, amire egy pár hónapos kisembernek szüksége van. Marad az autó és a várakozás, ami senkinek nincs ínyére, de megszoktuk, számítottunk rá és tűrjük.

Aztán a leállósávban megjelenik a Kijev Sprinters akrobatacsapat, majd a Bucuresti Globetrotters, hogy az álló kocsisorhoz képest 100 km/órás sebességkülönbséggel tovatűnjenek. Ilyenkor persze mindig akad pár magyartarka nagybarom, akik azonnal lerombolják azt, amit a tisztességes SUV-osok nagy nehezen felépítettek. Bevágódnak a Q7-essel, Touareggel (nem általánosítás, tízből hat ilyen típus) még a Beograd Wanderers elé és gyáhe, máris 20-25 autóból álló konvoj dönget a leállósávban. Van, aki vészvillogóval, van, aki anélkül.

Pár kilométerrel arrébb aztán – általában a lehajtók előtt – pofátlanul visszatolakodnak, és persze gyávák vagyunk nem beengedni őket, ettől hátrébb megint torlódik a sor, aztán pár perc múlva megint megjelennek a tükörben a Transporterek, olasz rendszámos BMW-k (nagy tételben fogadhatnak rá, hogy azokat sem olasz vezeti, az ott áll önök előtt a sorban, mert kultúrember), majd a bolgár trélerek és ukrán Sprinterek.

És tudják mit? Ott helyben agyon tudná lőni őket mindenki, akik mellett pofátlanul elhúznak. Hiszen a leállósávot csak az arra jogosultak használhatják, maximum azok, akik vészhelyzetben lerobbantak, mi lesz, ha éppen egy ilyen autóba rongyol bele a száguldó idióták sora? Nem is értem, mit gondolnak, azt, hogy tulajdonképpen nekünk jó ott állni? Csak úgy múlatjuk az időt vagy szemkontaktust keresünk a szomszéd autóssal?

Persze az önbíráskodás nem célravezető, ellenben az indulatokat maximálisan meg lehet érteni, hiszen hiába hirdette meg Schváb Zoltán, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium helyettes államtitkára a szigorított ellenőrzést, nem történik semmi. Pedig elhihetik, ilyenkor szeretnénk mindannyian a rendőrt, aki egy pihenőhelybe intené le az egész karavánt és mondjuk indítana százezerről per autó, alkudni pedig csak felfelé lehet. Jó pont lenne a rendőrnek, szeretnék az emberek és pénz is állna a házhoz. Szívassa csak végig az egész bagázst ráérősen, ahogy kell, ha már úgy adódott, hogy azon a szerencsétlen két sávon araszolunk Székesfehérvárig.