Melyik az igazi Bluesmobile?
– 106 mérföld Chicagóig, van egy teli tankunk, fél doboz cigink, sötét van és napszemüveg van rajtunk!
– Nyomjad neki!
Ha a fenti párbeszédről nem tudja, melyik filmben hangzott el, vegye úgy, hogy ráncolom a homlokom, miközben halkan ciccegek. Ne beszéljünk itt Keresztapáról, érdektelen a Casablanca is! A kötelező filmek listáján sokkal előkelőbb helyet foglal el a Blues Brothers! Bocsánat… khmm… elragadott a hév! Sajnálom, de az irányadónak cseppet sem nevezhető ízlésvilágom szinte teljes spektrumát lefedi ez a film. Ha még fénykardok is lettek volna benne, soha mást nem raknék a lejátszóba.
Pedig akadt Star Wars-vonal is az 1980-as filmben, de nem csak az akkor az alkoholt és drogokat még jól bíró Carrie Fisher révén. Az egyik őr a Joliet börtönben, ahol Jake Blues raboskodott, az a Frank Oz volt, aki Yoda mestert keltette életre. Szegről-végről ide köthető még Steven Spielberg is, aki pedig egy chicagói hivatalnokként tűnt fel egy jelenet erejéig.
De ha csak a Star Wars lenne érdekes benne, inkább nézném az eredetit. Akkor viszont hiányozna a John Williams fúvós orgiáját porig alázó blues, a legnagyobb nevektől. Nem kell se filmes, se autós nördnek lenni, hogy élvezni lehessen a Blues Brotherst. Csak pár név: Aretha Franklin, Cab Calloway, John Lee Hooker, James Brown, Ray Charles. A lényeg persze itt és most az autókon van, leginkább a Bluesmobile-on.
Ez persze így nem teljes, ugyanis öt különböző Bluesmobile volt, ebből kettő csak papíron létezett. Harminckét év után még mindig izzik a vita, melyik az „igazi”. Ha a valós forgalomban megtett mérföldeket nézem, mindenképpen egy Dodge Polara. Sokan nem tudják, de a Blues Brothers már jóval a film ötlete előtt létező duó volt, amit Dan Aykroyd és John Belushi maguk és barátaik szórakoztatására találtak ki. Aztán a Saturday Night Live és megannyi sikeres koncert után írta meg Aykroyd és John Landis rendező a forgatókönyvet.
A Polara is Aykroyd ötlete volt, saját bevallása szerint illett a két karakter személyiségéhez. Miután megvette, elvitte egy fényezőhöz és megbízta, hogy fújja le feketére. Amikor a fényező hívta Aykroydot, hogy kész van, ő éppen a zenekarral próbált. Csak ránézett a többiekre és annyit mondott: kész a Bluesmobile! A tagok pedig szinte egyszerre kiáltottak fel: Bluuuuuuesmobile! Hát innen a név. Belushi 1982-es halála után a Polara az özvegye kertjében rozsdásodott évekig, majd szétbontották.
Jake Blues szerint az igazi Bluesmobile egy Cadillac, amit Elwood egy mikrofonra cserélt el. Ugyan a filmben erre nem térnek ki, de Jake autója egy 1968-as, fekete Cadillac Fleetwood Sedan, a rendszáma pedig SP2 153. Az igazán belterjes információ a film Mary Stigmata nővérétől származik, amit a Blues Brothers Private című aktájában tárolt. Ugyanúgy innen derül ki, hogy Carrie Fisher karakterét Camille Ztdeteliknek hívták. A kitalált adatokat és dátumokat tartalmazó aktát egyébként Belushi felesége, Judith Jacklin és egy barátjuk, Tino Insana írta 1980 áprilisában.
Egy másik forrás szerint Jake eredeti Bluesmobile-ja egy 1958-as Cadillac. Mitchell Glazer 1980 júniusában megjelent regényében ugyanis egy kék ’58-ast említ. A vita azóta is tart a rajongók körében, hogy az most egy Series Sixty Special Fleetwood vagy egy Series 75 Fleetwood. Szerintem lényegtelen, hisz sose láthattuk üldözés közben, még vázlaton sem létezett.
Ami viszont annál inkább, az a Blues Brothers 2000 Ford Crown Victoria exrendőrautója. Sajnos Jake Blues már nem ülhetett az anyósülésen. Ugyan a zenészek megint az A listáról jöttek, maga a film felejthető volt. A filmben összesen tizenhét darab leselejtezett kanadai Crown Victoria taxit és rendőrautót építettek át és akasztották rá az Illinois állambeli BKV 974-es rendszámot. Míg a filmben Elwood 500 dollárért vette a kiszuperált rendőrautót, addig az egyik, a filmben is használt autó 15 000 dollárért kelt el az ebayen. Számomra, és ezzel a nagy többséghez tartozom, az igazi Bluesmobile akkor is az 1974-es Dodge Monaco.
A forgatás előtt összesen tizenhárom Monacót készítettek fel különböző célokra. Mindegyik a BDR 529-es rendszámot kapta. Ezzel Aykroyd a törzshelyére utal, a torontói Black Diamond Riders motoros klubra, címe pedig 529 Jarvis Street. Öt darab hero car épült, melyeknél a jó megjelenés volt a cél. Ezeket használta Aykroyd és Belushi a forgatás alatt. Akadt egy, amit csak azért építettek több hónapig, hogy utána gombnyomásra essen szét. Két darab kifejezetten a nagy sebességekhez készült. Volt is rájuk szükség, hisz a nagylelkű chicagói vezetés engedélyezte, hogy a lezárt utakon százhatvannal száguldjanak. A magasvasút alatti üldözés felvételét viszont John Landis újraforgatta, mert bár nem volt semmilyen trükk, a felvételen mégis úgy tűnt, gyorsított az egész. Ezért kaszkadőröket küldött a járdákra gyalogosoknak, és újravette a jelenetet.
A különböző ugratásokhoz is készültek speciális autók. Három valódi Monaco egygallonos tankkal, illetve egy kicsinyített, méretarányos darab üvegszálból. Utóbbira azért volt szükség, mert a hátraszaltót valódi autóval nem tudták kivitelezni. De a rendes ugratásoknál is akadt érdekesség. Az egyik jelenetnél Landis azt kérte a kaszkadőrtől, az aluljáró felhajtóján úgy ugrasson, hogy az előtte keresztben álló rendőrautó fényhídját vigye le. A kaszkadőr csak annyit tudott ígérni, hogy át fog menni a rendőrautó fölött. Hogy motiválják, mind Aykroyd, mind Belushi felajánlott neki ezer dollárt, ha megcsinálja. A celluloid bizonyítja, hogy a kaszkadőr kétezer dollárral gazdagabban ment aznap haza.
Persze nem ő volt az egyetlen sofőr. A valódi zsaruk mellett naponta negyven kaszkadőrt szállítottak a forgatási helyszínre, Chicago belvárosába. A felvételek alatt a készítők gyakorlatilag szabad kezet kaptak, még a legforgalmasabb utakat is lezárták számukra a helyi rendőrök, persze csak vasárnap és ünnepnapokon. Mindössze két kitétel volt. Egyik, hogy a pápai látogatás alatt függesszék fel a forgatást. A másik, hogy sürgősen el kell pakolniuk, ha a Chicago Bears esetleg kikapna, mert a szenvedélyes rajongókat még a rendőrök sem tudják kordában tartani.
A közel negyedórás jelenet forgatása több héten át tartott, és minden idők egyik leglátványosabb üldözése. Persze a valóságtól legalább annyira elrugaszkodik, mint az a tucat rendőrautó, amit a Lake Streeten törtek kalácsra. Hogy legyen elég áldozat, felvásároltak hatvan leselejtezett rendőrautót, darabját négyszáz dollárért, de így szükség volt egy huszonnégy órán át üzemelő műhelyre, ahol állandóan szervizelték az autókat.
A film nagy vonzereje a megannyi üldözés, ami valljuk be, ritka egy zenés vígjátékban. Ráadásul az őrült rombolásból nem csak Chicago kapott. Nem messze onnan egy Harvey nevű kisváros bevásárlóközpontját, a Dixie Square Mall-t is tönkretették a fivérek. Még annak ellenére is, vagy talán éppen azért, mert az egyik rendőrautót a rendező, John Landis vezette egy rövidke jelenet erejéig. A már régóta üresen álló bevásárlóközpont bontását pont egy hónapja kezdték.
Szintén emlékezetes az autópálya, ahol az egyik rendőrautó egy kamion pótkocsijába csapódik. Ennél a jelenetnél egy harminc méter hosszú rámpáról ugrattak a harminccal közeledő kamionba. Hihetetlenül hangzik, de senki sem sérült meg komolyabban a forgatás alatt.
A film sikerének köszönhetően mára a Bluesmobile komoly kultstátusra tett szert, a ’74-es Monacók igen kapósak, és már kevés van, amit nem építettek át. Sokan Plymouth Furyval próbálkoznak, de léteznek egész extrém verziók is, például Citroen Kacsából. És hogy mi lett az eredeti autókkal? Pontos adatok nincsenek, de állítólag három valahogy megérte a forgatás végét. Ami talán nem csoda, hisz a 7,2-es V8-cal szerelt, 275 lóerős Monacóról Elwood csak annyit mondott: Zsaru-motorja van 440 köbhüvelykkel, zsaru-kerekekkel, zsaru-futóművel, zsaru-gátlókkal. Még a katalizátorok előtt készült, úgyhogy elmegy normál benzinnel.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!