Király Ferenc élete és Minije. Vagy fordítva?

Hogyan lett a Mini? Sztori – első kézből

Általános iskolás voltam még, 1974-et írtunk, amikor hozzájutottam egy 1969-es Liener György-féle Autótípusok könyvhöz, az akkori gyerekek autós bibliájához. Karcagon nem volt valami sok kocsi akkoriban, nyugati meg pláne nem, ezért nekem az a könyv igazi kincses ládának bizonyult. Valamennyi autó közül a Mini tetszett benne a legjobban. Nem mondanám, hogy ott, akkor döntöttem el, hogy ilyen kocsim lesz, de a vonzódás megszületett.

Egy évvel később láttam először élőben Minit Egerben, ráadásul rögtön kettőt – egyik egy narancssárga, külföldi rendszámos volt, a másik, egy sárga, magyar autó IC-s rendszámmal futott. Akkor, 1975-ben kezdtem a szakközépiskolát Túrkevén, s a magyartanár – vesztére – első órán a könyvtárt mutatta meg nekünk. Míg a többiek végignézték, amint a tanerő megmutatja, hol van József Attila, merre lakik Ady, hol kell keresni Arany Jánost, nekem a szemem megakadt egy könyvön, ami az egyik olvasóasztalon maradt. Automobil Revue – ez volt a címe, azóta tudom, hogy az az autós tények alapkatalógusa.

Gyorsan leültem, kicsit lapozgattam, aztán nekiálltam kijegyzetelni a fontosabb gyárak címeit. A többiek észrevették, hogy hiányzom a csoportból, keresni kezdtek. Meglátott a tanár, kérdezte, ki maga. Király Ferenc, válaszoltam. Hova való? Karcagra. Mik a szülei? Pedagógusok. Olaj volt a tűzre... Na, ettől kezdve nem voltam a magyartanár kedvence.

Elkezdtem leveleket írogatni. Több autógyárnak is küldtem, de elsősorban minis címekre. Először Ausztráliából, aztán Ausztriából, majd Angliából is kaptam választ, katalógusokat. Amikor szép gyűjteményem lett, hirtelen ötlettől vezérelve írtam az akkori magyar autóimport-cégnek, a Mogürtnek is – nem lehet-e itthon vásárolni ilyen autót? A válaszlevél a mai napig megvan.

Kamaszfiúként már egyedül is járhattam az országot, például utazhattam a fővárosba, BNV-re. A szabadpiac akkor még a Hungexpo területét kívülről körbefutó Dobi István úton volt. Mindig úgy szálltam fel a buszra az Örs vezér téren, hogy a hátsó ablakból pásztázni tudjam a kínálatot. Ha Minit vettem észre a piacon, azonnal leszálltam, odamentem, fényképeket készítettem. És mivel akkor elég sok Mini futott Budapesten, szinte mindig találtam. Így született a ma már önmagában is oldtimer korú, 280 darabos fotógyűjteményem az akkori Mini-állományról.

Sebtében megnéztem a BNV-t, majd elbuszoztam azokhoz a szervizekhez, amiket ismertem, és tudtam, hogy Miniket szerelnek ott – Tóth Imre bácsi műhelye a Gizella utcában, Kotán Laci bácsié a Bornemissza utcában. Náluk is sokat kattintottam.

Egy alkalommal a Nyugatinál vártam a hazavivő vonatra, épült éppen a Skála Metró, néztem a forgalmat. Egyszer csak megállt a pirosnál egy barna Mini. Bekopogtattam az ablakán, bemutatkoztam, mondtam, ilyen autót szeretnék venni, nem vinne-e el vele. Rendes volt az ember, kinyitotta az ajtót, beszálltam, elvitt vagy három villamosmegállónyit Buda irányába. Kicsit persze szlalomozott, gyorsítgatott, hogy meglegyen a hatás, az autó hangja klassz volt, jól feküdt az úton, nagyon tetszett. Akkor ültem először Miniben. Megtudtam, hogy a kocsi mindig a Raoul Wallenberg utcában parkol, ezért amikor Budapesten jártam, és Minit szerettem volna látni, onnantól kezdve tudtam, hova kell menni.

Közben a túrkevei szakközépben híressé váltam arról, hogy minden dupla táblát telerajzolok Minikkel. Sokan valószínűleg ma már nem is tudják, ki az a Király Feri, de ha azt mondod nekik – Cooper – rögtön emlékeznének rám.

Veszprémben lettem katona, akkor már igazán érdekelt a típus. Feltérképeztem miniileg a környéket. Volt ott egy katonatiszt, akinek hydrolasticos rugózású Minije volt, meg a kórházban egy főorvos, az övé automataváltós volt. Egyszer jártam az irodájában, rögtön levettem, hogy rendes ember: krómozott Mini-szelepdekni szolgált tolltartóként az íróasztalán.

Egy alkalommal éppen a laktanyából tartottam hazafelé, persze Budapesten át vezetett az utam. Ültem a 6-os villamoson a Rákóczi térnél, megláttam egy piros Minit. A tulajdonos – azóta jó ismerősöm – a feleségére várt, aki a Fősped-irodában dolgozott. Természetesen azonnal leszálltam a villamosról, odamentem katonaruhában az illetőhöz, bekopogtattam az ablakon, kiszólt, nem vesz semmit. Elkezdtem magyarázni, hogy van egy csomó képem ilyen autókról, prospektusom is – persze volt nálam néhány - felmutattam, mire kinyitotta az ajtót. Akkor ültem először Innocenti Mini Cooperben, elájultam a sok, gyönyörű műszertől, a hangjától, meg pláne attól, ahogy gyorsult... Bár a tulajdonos elvitt a Nyugatiba, a vonatot mégis lekéstem. Sebaj, az az út eltökéltté tett: nekem egyszer Cooperem lesz.

Amikor leszereltem, komolyan nekiláttam autóra spórolni. Beálltam egy autószerelő iparoshoz dolgozni, 3500-at kerestem, egy ezrest stabilan félre tudtam belőle tenni havonta. Érdekes, világéletemben minimálbért kerestem – azért is vagyok ilyen spúr – de ma már nem tudnék eltenni 15 ezret se...

Voltak azért akkor még más ötleteim is, megfordult a fejemben az Alfasud TI, a piskóta-Escort (igen, Király Feri autós ember, nem kutyacsontozza le az első Escortot, mert tudja, hogy magyarul így hívják! – a szerk.), Bogár 1303-as, a sok kivágásos motorházfedéllel. Ilyenek akkoriban, 1983-85 táján voltak is Pesten szép számmal.

De a Mini mindig, mindet lesöpörte. Tóth Imre bácsinál (Mini-szerelő) jártam egy alkalommal, 1986-ban – akkor már volt jó tízezer forintnyi spórolt pénzem meg egy ifjúsági betétkönyvem. Annak idején a legtöbb gyereknek tettek ilyenbe pénzt a szülők, hogy ha felnő, legyen némi alapja lakásvásárláshoz – hát az én könyvemben 52 ezer forint gyűlt össze akkorra. Kérdeztem Imre bácsit, nem tud-e egy jó eladó Minit. Hát, ott a Mészároséké, mondta.

Odavillamosoztam, becsöngettem. Láttam, három lábtörlő van egymás mögött a földön, egy vizes, egy csak nedves és egy száraz. Ha az autó is ilyen lesz, nem járok rossz helyen. Amikor megmondtam, hogy a Tóth Imre küldött, rögtön beljebb tessékeltek. Megnézték a képeimet, beszélgettük, a tulajdonos, Józsi bácsi megígérte, ha legközelebb Pesten járok, megmutatja az autót. De én most vagyok itt, nem tudom, mikor jövök legközelebb, válaszoltam.

Sóhajtott, felöltözött, aztán legalább negyedórát villamosoztunk a garázshoz. Kérdeztem, miért adja el a Minit. Kap egy új Unót, kell a hely. Aztán kinyitotta az ajtót. Ott állt a kocsi, szép volt, tiszta, az égőkészletek szimmetrikusan feküdtek a kalaptartó két sarkán, igazolásképpen, hogy ezzel az autóval nem szoktak szlalomozni. Kitoltuk a kocsit, lefotóztam, nagyon tetszett, de a kerekei nem stimmeltek. Megtudtam, amikor Svájcban jártak, vettek négy acélkereket vadiúj Michelin ZX gumikkal (Minire az a legjobb), de az alufelniket ott hagyták, mert nem fértek be. Megtudtam, hogy a kocsi ára 120 ezer, de van már egy esztergomi ember, aki meg akarja venni.

Ez biztos elpackázza előlem, gondoltam. Honnan legyen pénz? Hiszen a 120 ezerhez akkor hiányzott még közel 60. Jobb híján elkezdtem lottózni, mert nekem az az autó kellett. És lám, a harmadik vagy negyedik héten lett egy négyes találatom. Ötvenvalahányezer forint volt a nyeremény! Panaszkodhatnék, hogy egy négyes általában 100-120 ezer között fizetett akkortájt, de nem teszem, mert így összejött a kocsira a pénz. Nem volt az kevés, akkoriban egy új 1500-as Lada nem került annyiba.

Azonnal tudatnom kellett Józsi bácsival: megvan a pénz, jövök a kocsiért. Karcagon akkor még nem volt crossbar rendszer, ezért este hatkor, munka után a kisiparostól a 4-es főúton elbicikliztem Püspökladányra, ahonnan lehetett még olyankor telefonálni. Megnyugtatott, megvan még az autó. Persze nem csak azt az egy kocsit ismertem.

Megnéztem egy eredeti angol, fekete, 1000-es Coopert is, amiben, ahogy illik, két tank volt hátul, elöl pedig az A szériás, 75 lóerős motor. Az szörnyű erős volt, csak úgy rúgta, rántotta magát, de sajnos csak kipróbálni tudtam, megvenni nem, a tulajdonos ugyanis külföldön volt. És tudtam egy ugyanolyan Innocentiről is, mint amit kiszemeltem. Hungarocamionos volt a tulaj, szintén 120 ezerre tartotta, de annak a váltója lógott, s nem is volt igazán egyben. Apám persze nem értett egyet a döntésemmel, neki háromszor lett új Trabantja (az utolsó a mai napig megvan), annál jobb kocsi nem kell, állította mindig...

Átadáskor Józsi bácsi szerencsére telitankolta a kocsit, mert annak a 35 liternek kellett egy hónapra elégnek lennie, ugyanis fillérem sem maradt. Jöttem haza a 4-es főúton, és csak nézegettem körül az autóban, nem akartam elhinni, hogy az enyém. Aztán persze a második beállásnál leszakítottam a kipufogót a Trabant hasmagasságára méretezett kapubeállónkon, azóta van lefűrészelve. Mármint a kapubeálló nyelve.

Mikor Józsi bácsinál jártam átvenni az autót, láttam, hogy a garázsban le van takarva egy csomag. Kiderült, azok tartalék Cosmic (alu-)felnik, de nem járnak a kocsival. Később persze megvettem azokat is. Féltem a szállításuktól, mert Karcagig tömegközlekedéssel még négy 10-es kerék is elég nagy problémát tud okozni. Ezért hegesztettem két, fogantyús tartót a 2-2 keréknek. A villamoson persze szétgurult az egész hóbelevanc, de végül hazajutott minden. Feltettem őket, tetszettek ugyan, de nem volt tökéletes az összkép.

Később megint Pesten járva ültem a buszon, és megláttam egy angol Minit olyan kerekekkel, amilyenek az én olasz Innocentimre valók. Bementem a nagykövetségre, ami előtt állt az autó. A tulajdonos kijött, ott helyben elboltoltuk a kerekeket – én adtam az ő autóján kivételesen vagányul kinéző Cosmic-okat, én kaptam az eredeti olasz lemezkerekeket, s kicsit rá is fizetett. Volt a sarkon egy gumis, azóta van eredeti kerékszett az autómon.

A Minit 1999-ig használtam hiba nélkül, akkor kezdett itt-ott kijönni rajta némi fáradás. Még ugyanaz a fényezés volt rajta, amivel 1986-ban megvettem. Ésszel fel nem érem, hogy 1984-ben miért festették át a Minit az eredeti narancsról Zsiguli-féle Neolux-pirosra. Nem volt igazán szép, a fényezésen csiszolásnyomok, eldolgozatlanságok látszottak. Akkor alaposan felújítottam az autót, és ha már szétszedtem, a karosszériát és a mechanikát is rendbe tettem.

Addigra azt is megtudtam, hogy a Ziegler ostyagyáros család egyik tagjáé volt a kocsi új korától. Az illető a határon vette át, ott fizette ki, majd alig pár év után eladta. Újkorában, a hetvenes évek közepén összesen hat Innocenti Coopert tartottak nyilván Magyarországon, és ez viszonylag magas arány.

Mára már 300 ezer kilométer van az autóban, a motort egyszer felújítottam, de például a váltót – ami közös olajkörön van vele – még sose. Ez a Mini már mindig az enyém lesz, sose akartam jobbat, nagyobbat, gyorsabbat, takarékosabbat, újabbat, semmit. Annyira meg szeretném őrizni, hogy inkább vettem mellé egy másik autót, hogy ne a Cooper fogyjon el – de 15 ezer körül így is belemegy évente.

Hogy milyet vettem? Hát persze, hogy Innocentit. Egy Bertone-tervezésű, szögletes, 1000-est. Csendes, nyugis, kis fogyasztású autó, a nagyra nyíló harmadik ajtó miatt pedig nálam kombinak is beválik. Ja, és van még két, hasonló, doboz-Innocentim a kertben, de azok roncsok voltak már, amikor hozzám kerültek. Egyik egy de Tomaso volt, és amíg teljesen szét nem mállott, ijesztően ment...