Első rész

De semmiképp sem múzeum! Ugyanis egy múzeumban kordonok mögött porosodó tárgyak állnak, letűnt korokat idézve, funkció nélkül. Ehhez képest bámekkora is Leno szentélye, akkor is egy garázs. Az autók jönnek-mennek, rendszámuk van meg érvényes biztosításuk, és döntő többségük működik. Amelyik meg nem működik, az is csak átmenetileg, mert egy csarnokkal odébb ott a műhely, tizenhat hozzáértő, dolgos kézzel.

A garázs Burbankban van, Los Angeles egyik külvárosában. A kerítés mögül csak két semmitmondó, sárgásbarna épület látszik. Semmi sem utal arra, hogy bizony ezerhatszáz négyzetméteren közel százötven ritka, egyedi autó és motor lakik. Mivel nem múzeumról van szó, a nyilvánosság számára nem látogatható. Mikor Sipivel becsöngettünk a kaputelefonon, szinte hallottam ahogy egy őszes szemöldök kérdőn megemelkedik:

– Hogy kicsodák? Honnan?

Először nem emlékeztek se ránk, se a megbeszélt látogatásra. Pedig a szervezés másfél hónapja alatt közel harmincszor beszéltünk valakivel Leno stábjából, az NBC-nél talán csak a büféssel nem egyeztettünk. Lenót várfalként vette körül ez a sok ember, de amint sikerült rajtuk átpasszírozni, hogy kik vagyunk és mit akarunk, a producer elmondása szerint a showman csak lelkesen bólogatott, és integetett neki, hogy persze, jöjjenek! Csak azért nem ő mondta a telefonba, mert épp a másik vonalon beszélt.

A megbeszéltek alapján aznap nem volt ott Leno, az interjú egy későbbi napra volt tervezve, úgyhogy nem csodálkoztunk, hogy nem ő, hanem két őszes úr fogadott minket: Bob, a garázsmester és Bernard, a garázsfőnök. Mikor meglátták a kezünkben a kamerákat, azonnal jelezték, hogy mi nem forgathatunk, de azért gyorsan körbevisznek minket. Sipivel ezt persze nem hagytuk annyiban, felidéztük reszleteiben az összes levélváltást és telefonbeszélgetést. Végül szomorúan rábólintottak, de hangsúlyozták: csak három-négy kép és semmi videó!

Bob megindult a kis golfautójával, és míg én szóval tartottam, sebtében ellőve néhány képet a félhomályos múze...garázsban, addig Sipi lemaradt, és az utolsó olajcseppet is felvette videóra. A taktika működött: én mentem Bobbal, ő mesélt, meg minden második autóra mondta, hogy "Suuuperchaaarged!". Ha véletlen nekiálltam fotózni, akkor vagy nekem akart szólni, hogy fejezzem be és menjünk tovább, vagy elkezdte Sipit keresni. Ilyenkor gyorsan kérdeztem valamit, vagy lelkendeztem egy autó körül, ami újabb sztorira sarkallta. Félúton lebuktunk, de addigra megszeretett minket, és hagyta hogy csavarogjunk és forgassunk.

Már rögtön az első teremnél látszott, hogy ez a hely nem valami hollywoodi rapsztár kirakatgarázsa, vagy egy elkényeztetett milliomos pozőrködése. Szinte minden autót vattapuha buborékként vesz körül egy történet, ami legalább annyira különlegessé teszi tulajdonosa számára, mint mondjuk, egy korai alvázszám, egy egyedi átépítés vagy híres korábbi tulajdonos.

Ez az, amiért mégis van egy kicsi múzeumhangulat - a történetek. Jay Leno autók iránt érzett szenvedélye nem merül ki valamilyen ritkaság birtoklásában. Elfeledett, pajtákban és eldugott kisvárosokban porosodó autók felkutatása és megszerzése legalább annyira a szerelem része. Ez Amerika-szerte köztudott, így igen gyakran keresik meg Lenót, hogy szeretnék neki eladni, vagy csak úgy odaadni autójukat, mert nála biztosan jó kezekbe kerül. Több ilyen megható vagy érdekes történet is akad, melyek közül csak néhányat sorolnék fel.

Shotwell avagy Philbert, a pocsolyaugró

A harmincas években egy tizenhét éves kamasz, Bob Shotwell megkérte édesapját, hogy vegyen neki egy autót. Mivel nem volt annyi pénzük, az apja csak annyit mondott:

– Ha autót szeretnél, építs magadnak!

És az ifjú Shotwell épített egyet. A minnesotai bontókból összeszedett néhány T- és A-modell alkatrészt, valamint egy Indian-blokkot. A maradékot táblalemezből kalapálta ki. A motor hátra került, és az ott található egyetlen kereket hajtotta. A hűtést két kicsi ventilátor adta. A háztáji autó tartósságáról mindent elárul, hogy Shotwell 150 ezer mérföldet tett bele.

1996-ban felhívta Lenót, hogy hallotta mennyire szereti az öreg autókat, és szeretné nekiadni Philbertet, azzal a feltétellel, hogy nem bontja el, hanem felújítja. Leno igent mondott, és a mai napig a garázsában áll, felújítva, feljavítva - és igen, használva!

Lamborghini Countach 1986

A hetvenestől kilencvenes évekig egyeduralkodó gyerekszobai poszterkirályt, a Countach-t Leno első nagy fizetéséből vette. Évekig az első számú, napi járós autója volt, és saját bevallása szerint a karburátoros verzió kifejezetten megbízható. Ezt mi sem támasztja alá jobban, hogy több mint hetvenezer mérföld van az órájában.

Egyszer levelet kapott egy általános iskolás fiútól. Az ifjú levélíró töredelmesen bevallotta, egy gyengébb pillanatában azzal a valótlan állítással dicsekedett osztálytársainak, hogy Jay Leno a rokona, és szokta a Countach-sal furikázni. Mivel már nem bírta a többiek zrikálását, megkérte Lenót, hogy vigye el suliba a Lamborghinivel. Leno eleget tett a kérésnek, és az iskolához érve még jó hangosan el is köszönt a kissráctól, hogy mindenki hallhassa.

Buick Roadmaster 1955

A Roadmaster a legrégebb óta birtokában lévő autó, 1972-ben vásárolta, háromszázötven dollárért. Akkoriban állandóan úton volt, az ország legkülönbözőbb pontjain lépett fel stand up műsorával. Gyakorlatilag a Buickban lakott, ott evett, aludt, írta a műsorait. Ebben az autóban ismerte meg későbbi feleségét, és ezzel jártak randira.

Amikor beütött a siker, letámasztotta az autót az anyósánál, és tizenhat évig rá sem nézett. Aztán egynap megrohanták az emlékek, és úgy döntött, felújítja, és egy komoly pro-tourert épít belőle. Az új futómű, valamint a fékek egy C5-ös Corvette-ből jöttek, a motort pedig egy több mint hatszáz lóerős 572 Chevy big blockra cserélte. A motortérben az egyetlen eredeti alkatrész az ablakmosótartály.

Duesenberg alváz 1929

Lenónak hét Duesenbergje van, vagyis inkább hat és fél. Az egyik, 1929-es Duesenberg ugyanis csak egy pőre váz, motorral, váltóval, futóművel. Az autózás korai évtizedeiben a luxusautókat rendre egyedi karosszériával rendelték a gazdagok, a kasztnit nem mindig a gyár építette. Ennek a példánynak valaha limuzinkarosszériája volt, de a több mint kilencszáz kilós kasztni valahol elveszett az évek során. Leno így talált rá egy múzeumban, és annyira megtetszett neki az autó meztelen őszintesége, hogy miután megvette, mindössze ülést és övet rakott bele. A Colin Chapman-i filozófia extrém megnyilvánulása a helyiek szerint hihetetlen sebességre képes, amiben azért nagyban közrejátszik a 265 lóerős, 421 köbhüvelykes, sornyolcas motor. Bob elmondása szerint így visszaadja a Duesenbergek első lépései nyújtotta élményt, ugyanis az összes elkészült autót karosszéria nélkül tesztelték annak idején az indianapolisi versenypályán.

Shelby Cobra

Természetesen van eredeti Shelby Cobra is a gyűjteményben, rögtön mellette pedig egy 1965-ös Shelby Mustang 350GT. Mindekettőt aláírta Leno jóbarátja, Carroll Shelby. A Cobra volt az az autó, amihez a legközelebbi kapcsolatba kerültem látogatásunkkor. Na nem holmi szentimentális úton. Egyszerűen csak Bob megkért, hogy vegyem már le a töltőröl az akkumulátort, mivel az ő dereka így hetvenhat évesen már nem az igazi, és nem tud behajolni a csomagtartóba. Miközben ott térdeltem, és próbáltam leszedni a kábeleket a sarukról, Bob rámszólt, ha már úgyis félig a csomagtartóban fekszem, nézzek már fel. Carrol Shelby aláírása nézett vissza rám a csomagtérfedél belső oldaláról.

Bugatti Type 57 SC Atlantic 1937

Mivel ízlésről nem vitatkozunk, ezért most leszögezem: Leno garázsának legszebb autója az 1937-es Bugatti Type 57 SC Atlantic. Még akkor is, ha nem eredeti. Vagyis de, eredeti Bugatti 57, csak nem Atlantic. Abból ugyanis mindössze négy darab készült: egy prototípus és három sorozatgyártmány. Egy eredeti Atlantic ára, már ha mondjuk, Ralph Lauren eladná az övét, meghatározhatatlan. Annyi, amennyit a vevők hajlandók érte fizetni, és szoktak is, igen sokat. A legutoljára gazdát cserélt példányért 36 millió dollárt fizettek.

Leno Bugattija úgynevezett re-bodied, azaz újrakasztnizott autó, bár én a replika szót használtam. Bob erre joggal ráncolta a homlokát, de megállapodtunk, hogy azért ennek is vannak fokozatai, és a Bugatti nem úgy replika, mint egy Ferrarivá fröccsöntött Fiero.

A technika megegyezik az eredeti Atlantickal: 3,3 literes, sornyolcas motor, kompresszorral, két vezérműtengellyel,  félgömb alakú égésterekkel. A 200 lóerős autó korának leggyorsabb sportkocsija volt.