Csikós és a zöld Merci sztorija

Tízéves hallgatási fogadalmamat oldom most fel ebben a cikkben. Részben babonából tartottam ezt, részben, mert úgy gondoltam – a sok, nem túl fontos, romos régi autóm között ez az egy tényleg olyan, aminek a sztoriját szeretném, ha sokan látnák. Az előzetes kiszivárogtatás pedig csak kivette volna a dolog élét.

Látják, itt van egy vámpapír, 1972-ből. Rajta vázszám, motorszám - egy Mercedesé. Az apám neve szerepel rajta, fent. Azt hiszem, ebből most már mindenki tudja, miért kínlódtam ennyit ezzel az autóval. A többség lapozhat, ennyi volt a lényegi információ: ezt a kocsit ugyanis mi vettük, pontosabban az apám. Még amikor új volt. Mindkettőjük.

Amikor azon az augusztusi napon a kis kül-zürichi kereskedéshez érkeztünk a családdal, sütött a nap, alig járt valaki arra. A csillogó üvegű szalon mellett besétáltunk a szervizrészhez, és ott állt ez az autó, épp porszívózták az átadáshoz. A nejlonok még rajta voltak az üléseken, a szemem láttára tépték le őket. Öt és fél éves voltam, és nagyon meg voltam hatódva. A családunk első autóját (legalábbis az én életemben) készültünk átvenni.

Sok, mély, jóval későbbi emlék törlődött azóta, de ez az egy megmaradt – nincs róla fénykép, de tökéletesen fel tudom idézni, ahogy az autó a bal oldali falhoz közelebb állt, és jobb hátul dolgozott benne valamelyik alkalmazott. Majdnem szemből sütött a nap, és a legfurcsább dolog, amit az autón láttam, a váltója és a jobb első tükre volt.

Hogyan lett nekünk Mercink 1972-ben, amikor itthon még a Zsiguli-forgalmazás is éppen csak megkezdődött? Hat mondatban elmondom. Apám akkor külkereskedő volt. Előtte mérnökként dolgozott az első tranzisztoros Orion táskarádión, aztán a Terta 811-es szalagos magnó (a zongorabillentyűs) gyártását tervezte, majd anyám nyomására durva tempóban megtanult angolul, és jelentkezett az Elektroimpexhez mérnök-üzletkötőnek. Az Elektrónak akkor volt egy világszabadalma, a foci- és egyéb meccseken használatos, pontmátrixos, lámpás kijelzőtábla, ezeket árulta és helyezte üzembe Szingapúrban, Malajziában. Komoly üzleteket hozott, ezért a Külkereskedelmi Minisztériumnál jó ajánlólevele lett egy megüresedett, bagdadi, kereskedelmi titkári pozícióra. Meg is kapta.

1968-tól 1972-ig kint éltünk, apám ezalatt a korábbi pár százas Orion-tévéeladásokat több tízezres nagyságúra futtatta fel, annyira, hogy szervizeket kellett létesíteni Irakban. Az ottani tévéforgalom jó részét éveken át lefedte a magyar export. A négy évből háromban egy benzines, kormányváltós, fehér állólámpás Mercedes volt a szolgálati autónk. A négy évből háromban a szüleim erre a nyomorult vasdarabra spóroltak, mert – ahogy mondták – ennél nem volt jobb autó a világon. Ahelyett, hogy vettek volna egy jó Alfa Berlinát, egy izgalmas DS21-est, egy vagány Opel Manta A-t.

Igazából jól tették, mert azok közül valószínűleg ma már egy se lenne meg.

Mindenféle más kocsi szóba jött, persze, a mai napig vannak telefirkált prospektusaim, idegen nyelvű ajánlataim abból a tervezgetős, 1971-72-es időszakból. Aztán – talán 1972 elején – megint valami belvillongás volt Irakban (egy évvel Szaddám előtt járunk), egyáltalán nem lehetett kaját kapni, már a hungarocamionos sofőrök által bálában hozott egyetlen kajánk, a háromszögletű löncshús is fogytán volt. Át kellett mennünk Kuvaitba, ha enni akartunk.

Bagdadon látszott, hogy 1959-ig a britek voltak ott, aztán az ország jól magára maradt. A város egy düledező, a gyarmatiság izgalmát helyenként még nyekeregve sugárzó, lepattant porfészek volt, sok-sok nyomorúságosan élő emberrel, temérdek roncs járművel, néhány élősködő vállalkozóhiénával, valamint a diktatórikus berendezkedés és a végtelen arab büszkeség mindenféle pompás hatalmi megnyilvánulásának kézzel fogható jelével. Hm.

Kuvait viszont tiszta, szupermodern, amerikai nagyváros volt (hiszen az ország lényegében egy városállam), amiben valamiért mindenki burnuszt viselt. Amerikai luxuscirkálók, felhőkarcolók, neonok, McDonald's, Wimpy's, csillogás, gazdagság, kultúra. Mintha a Föld másik felén lett volna.

És voltak ott autószalonok is. Bementünk néhányba. Anyám pedig becsapta az Alfa ajtaját. Kicsivel odébb az Opelét. Nem sokkal távolabb egy Ford Taunusét. Csengtek-bongtak-zörögtek. „Kommersz autók, nézd, hogy csukódik a Merci ajtaja” – mondta, és, valójában igaza volt. Az állólámpás ajtódörrenéséhez nehéz bármit hasonlítani, még ma is, az az igazi „nagyonvas” kategória.

Tehát a szüleim lemondtak egy rakás dologról, amit kiküldetésből hozni szokás, és az összes pénzüket ünnepélyesen beleborították a Mercibe. Megrendelték a kocsit Irakból, anyám találta ki a színét (ez a zöld akkor jelent meg, és még egy évig feláras volt). Erre apám azt mondta, elég a felesleges költekezésből – Magyarországon rosszak az utak, sok a por, a sár, nehéz dolgunk lesz a karbantartással is, a közvilágítás is pocsék, ezért legyen erősített rugós, növelt akkuteljesítményes, gumiszőnyeges, Mercedes lélegző műbőrös (MB-Tex) az autó. És hogy jól lehessen látni belőle, H4-es izzó legyen a fényszóróban (ezért nem domború, hanem lapos a lámpaüvege, ez ugyanis választható extra volt 1971-től), és legyen jobb első, külső tükre is. Megjegyzem, ezt a fajta, előre kitett tükröt csak 1969-73-ig táján használta a Mercedes, előtte és utána egyaránt az ajtóra tették.

Anyám még kiharcolta, hogy ha már egyszer gumis a padló, nem szövetes, akkor tapodhasson a lába gyári kókuszszőnyegen, hogy legalább kicsit otthonos legyen benne ülni. Azóta sem láttam ilyen szőnyegezésű állólámpás Mercit, pedig több ezret megnéztem élőben. Az utángyártott kókuszszőnyeg vékonyabb, és fekszenek benne a rostok, olyat kapni börzén is. A miénk olyan volt, mint a lábtörlő.

Hogy miért lett dízel, és ha az, akkor miért csak a legkisebb? Mert 1972-ben a benzin literje 4, a gázolajé 2 forint volt, viszont a dízelmotoros autókra 2000 köbcenti fölött elég komoly adót kellett fizetni évente. A kókuszszőnyeget és a jobb első tükröt leszámítva így állt elő a „magyar külszolgálatos állólámpás Merci” archetípusa, amit tízből kilencen hoztak: metáltalan fényezés, műbőr ülés, gumiszőnyeg, erősített rugó, erősített akksi, nulla egyéb extra.

Egy ilyen autó fapadosabb volt egy kilencvenes évek eleji, GA felszereltségű Suzuki Swiftnél is – bár nem teljesen, mert például kalaptartó azért jutott bele, igaz, az itt konstrukciós adottság, nem szolgáltatás. Rádió sem volt benne. Kormányszervó sem, ezért a volán 5-öt fordul kopptól koppig, hogy egyáltalán valahogy parkolni lehessen vele. Kézi a váltó, kurblis az ablak, egyenként lenyomós a zár, de 1972-ben már legalább a szakaszos ablaktörlőt szériában adták.

Pedig lehetett volna Becker sztereó kazettás bele, tolótető akár villanyos hajtással is, klímaberendezés, központi zár, füstüveg, bőrülés, automataváltó, tempomat, négy motoros ablak, deréktámaszos ülés meg ezernyi más cucc is. Vagyonokért.

Svájcban eltöltöttünk jó néhány napot, csoda volt az akkoriban. Viccesnek tűnt, ahogy apám mindig kereste a váltót a jobb kezével – előtte ugyanis csak kormányváltós kocsit vezetett, ilyen volt a születésem előtti Wartburgjuk, a kinti első szolgálati 404-es Peugeot, majd a fehér, benzines szolgálati Merci is. Panaszkodott erősen, hogy a 200 D nem „ugrik” – naja, a benzines 200-as 95 lóereje után az 55 meghatározóan csigaszerű volt, pláne a svájci autópályán. Hiszen ugyanezzel a motorral már a Fecskét is autópálya-akadálynak titulálták a német tesztelők a korabeli lapokban.

Ami nagyon megmaradt a hazaútból, az a bécsi incidens – akkor épp az egész várost feltúrták, mi pedig még bementünk utoljára mosóport, rágót, kakaót venni, aztán két órán át csak kijönni próbáltunk a dzsumbujból. Kínkeserves volt. Amikor átléptük a határt, öt és fél évesen is megéreztem az óriási kontrasztot – a kivilágított, széles utak, derékszögű járdaszegélyek, gondozott kiskertek után a régi 1-es út néhány pislákoló lámpával megvilágított települése, a gazos szélű úttest éreztette, hogy megérkeztünk a vasfüggöny mögé, a szerény lehetőségek országába. A nővérem öreg Philips kazettás magnójából szólt Nilssontól a „Without you”– egy korszak véget ért.

A kocsi két évig húzta nálunk, holott eredetileg minimum tíz évre terveztünk vele. Apám kapott egy főosztályt a Budavoxnál, de elég sok támadás érte, mert kívülről jött, az „Elektrótól”, meg pláne Irakból. Szarrá dolgozta magát, napi három doboz cigi, este kilencre járt haza, otthon állandóan ki volt borulva, láthattuk volna - valaminek törnie kell. 42 évesen egyszer csak összeesett, aztán elég sokszor, sűrű egymásutánban utána megint, mindezt napokon át. Minden kiesett az emlékezetéből, EKG, EEG, belgyógyászat, idegosztály, fél éven át azt hittük, meghal. Nem sokat beszélgettünk akkor otthon, az orvosok pedig nem tudták megállapítani, mi a baj. Aztán véletlenül épp jókor volt a gépen, kiderült: felnőttkori epilepszia. Hát így terheljék túl magukat.

Persze azonnal agyongyógyszerezték, minek következtében elfelejtett írni, alig tudott beszélni, egyáltalán, mindent állandóan elfelejtett. Örült, hogy túléli a napokat, pedig közben felső szinten kereskedelmi ajánlatokat kellett elvileg elbírálnia, angolul írnia ráadásul. Fogcsikorgatva küzdötte vissza magát a normál életbe, a mai napig becsülöm érte milyen hihetetlen kitartással csinálta. De az orvos eltiltotta a vezetéstől. A Mercinek mennie kellett.

Hétévesen nagyon nehezen értettem, miért. Hiszen a faterom megint otthon volt, a kocsit pedig még alig használtuk. Voltunk vele párszor Sopronban, Kecskeméten, Visegrádon, Pécsett, épp csak elkezdtük élvezni. A hétvégékhez szervesen hozzátartozott, hogy apám felparkolt a Pálos utcában a járdaszigetre (hogy össze ne fröcskölje a többi autót), mosogatta a zöld festést Autosollal, nagy, puha szivaccsal, majd a tiszta vízben legalább tucatszor elmosott szarvasbőrrel végigtörölgette, hogy ragyogjon.

22 ezer kilométer volt akkor a kocsiban, nem sokkal előtte kellett kicserélni a teljes Fulda-gumiszettet, a garnitúra Bilstein-gátlót. Azt is tudtam, hogy a feltett Michelin és a beszerelt Boge sokkal jobb volt, mint a gyári. Miért kell eladni, miért? Hiszen kibérelt helyem volt a bal hátsó ülésen!

Kettőtízért vitte el egy szegedi autószerelő, bizonyos Farkas Mihály. Rá egy napra jött egy egri vevő, kettőharmincöttel a zsebében – akkoriban nem volt mindenkinek telefonja, hogy percre kész lehessen egy ügylet pillanatnyi állásáról. Csalódottan távozott. Hát még mi – huszonötezer forintból akkor szinte lakást lehetett venni...

Másfél év múlva az orvos vezetésre alkalmasnak ítélte apámat, vettünk hát hetvenezerért egy fehér, tolótetős, 353 de luxe Wartburgot, mert azt lehetett azonnalra a Merkurtól. Gyűlöltük az első perctől, ő is gyűlölt minket. Ott rohadt le, ahol a legkellemetlenebb volt, mindezt meglehetősen gyakran. Sose volt rajta fék, AC-pumpából hármat fogyasztott el két év alatt, beszorult a tolóteteje, mindig húzott a kormánya, állandóan eldugult a kipufogója, forralta néha a vizet, zabált mint állat, minden ajtócsukásra olyan pléhhang volt a válasza, mintha felrobbantottak volna egy vödörgyárat, kanyarban le akart esni az útról, a rükvercet pedig nagyjából olyan biztonsággal lehetett kapcsolni a kormányváltójával, mint elsőre kitölteni egy lottóötöst.

Sokat álmodoztam akkoriban a zöld Merciről, úgy tűnt, a szüleim addig voltak igazán boldogok, amíg a házunk előtt parkolt. Én az autóra fordítottam le az egész szitut, nyilván egy rakás egyéb is volt a háttérben – azért apám nagyon nehezen vitte végig a napjait. Megtaláltam a kocsi harmadik tartalék kulcsát az iratos dobozban, amit nem adtunk vele oda (érdekes, azóta már nincs meg), szorongattam a kezemben, és arra gondoltam: elvonatozok Szegedre, megkeresem és visszalopom az autót, hiszen a miénk.

Később, már jogsiképes koromban kikerestem a bizonyos Farkas Mihály nevet Szegeden, de a nő, aki felvette a telefont, az autó említésére hisztérikus szóáradatban tört ki, és lecsapta a telefont. Nem értettem.

Amikor megvettem az első romos Fiatjaimat – ez még a nyolcvanas évek vége volt – mindig úgy terveztem, ha valamelyik már elég sokat ér majd, veszek belőle egy állólámpás Mercit. Az aktus 1992-ben jött el, éjjel kettőkor a Széna téren, ahol a Renault 5 Alpine Turbóm eladása után egy taxis alól, ott helyben ráalkudtam egy széthullott, fehér, 1,5 milliót futott 200D-re. Azóta imádom ezt az állólámpás műfajt. Volt vagy tíz ilyen kocsim, az egyik – egy gyári drapp/barna kétszínű, tolótetős, szövetbelsős - nyolc éven át szolgált, bejártuk vele Európát, sose akartam eladni, az úgy hullott ki alólam, végkimerülésben.

2000-ben esett, hogy Littner Zsolti barátom – aki ügyvéd, egyben veszélyes öregmerci-buzi – fejébe vette, hogy kinyomozza, hol lehet a családi zöld Mercink. Mondtam neki, sose találja meg, a saját autóimon láttam, 15-20-25 évnyi szocialista ridegtartás, majd utána tízévnyi rendszerváltó magyar műszaki kultúra mit művel a finom nyugati technikával. Már biztosan rég elbontották azt az autót, de ha esetleg még megy is, nyilván metálkékre átecsetelve, a harmadik motorjával, füstölve, szétmállott belsővel, No Fear matricával a hátsó ablakában szállítja a vasat valahol a határszélen. Nem is akartam látni.

De Zsolti kitartó volt. Megpróbálta az összes kiskaput, ám az IO-93-33-as rendszám eltűnt a nyilvántartásból. Nem kivonták. Eltűnt. Hiszen ez lehetetlen, valami nyomnak maradnia kellett, állította. Nyilván 1979-ben rommá törték egy IFA orrán, és már egy molekulája sincs meg, így én. Nemnem, ő kutat tovább – és felírta magának a vázszámot a vámpapírunkról.

Végül egy rendőr kuncsaftja kézzel végiglapozta az összes mercis kartotékot az irattárban, ahol nem csak a rendszámot, de a vázszámot is látni lehet. Csodával határos módon meglett a kocsi, igaz, 1975-ös gyártási évvel, ZA-s rendszámmal nyilvántartva. Nahát, nahát. Valaki huszonöt évvel korábban, úgy tűnik, súlyosan fiatalítani akart rajta – mert a régi rendszámot azért a régi rendszerben sem lehetett csak úgy, nyom nélkül eltakarítani. Ehhez egy illetőnek a szegedi okmányirodában szándékos és kockázatos bakit kellett elkövetnie.

Innen már sima ügynek mondhatom, ami történt. Megvolt a tulaj, felütöttem a telefonkönyvet, benne a cím: Kondoros. Felhívtam R. Györgyöt.

• Jó napot kívánok, ugye van önöknek egy zöld állólámpás Mercedesük? Mert azt a szüleim hozták Magyarországra újonnan, 1972-ben.
• Jó napot, az lehetetlen, ez egy 1975-ös autó, és az első tulaja egy szegedi autószerelő volt.
• Igen, tudom, bizonyos Farkas Mihály, mi neki adtuk el az autót 1974-ben, ha gondolja, beolvasom a kezemben levő, 1972-es vámpapírról a vázszámot, ellenőrizheti: XXXXXXX.
• Tényleg, annyi.
• Tudja, Farkas úr valószínűleg rendszámot cserélt és akkor az évjárat is „véletlenül” módosult, de ez tényleg a mi autónk volt, vannak is képeim, ahogy pici gyerekként lefotózott vele az apám. Egyszer még nagyon szeretném látni, ha lehet, megtehetném?
• Hát persze Zsolt, jöjjön el, szívesen látjuk.

Így kerültem Kondorosra 2000 tavaszán. Megálltunk a ház előtt, a Merci fara kikandikált a ház mögül, a szívem meg kis híján megállt. Nem készültem rá, hogy ennyire felkavar a dolog, sokkal több volt ez, mint egyszerűen megpillantani egy ismert régi autót. Az egész gyerekkorom, a családom kicsit elvesztett paradicsoma, a szüleim fiatalsága ott volt abban bűvös zöld dobozban.

Paradicsom egyébként kis híján majdnem kapott is szerepet az ügyben. R-ék ugyanis a korai fóliás termelők közé tartoztak, a Mercedest azért vették Farkas Mihálytól, mert szükségük volt egy tartós, kisfogyasztású autóra, amellyel hétvégenként felhúzhatnak egy kis utánfutót a budaörsi virágpiacra, árusítani. A fólia jó biznisz volt akkoriban, ki lehetett belőle termelni egy Merci árát, sőt, sok éven át a kocsit Bécsbe hordták márkaszervizbe is, csak később szoktak át egy neves szegedi szerelőre. Majd egy szörnyű sufniszervizre, de azt már csak jóval később.

A vásárlás körülményei náluk sem voltak épp rózsásak. Farkas Mihály garázsban, felbakolva, a radiátor mellett, paplan alatt tartotta az autót. Imádta. R-ék így látták meg, s mivel tetszett nekik, hagytak előleget, és megbeszélték: egy hét múlva jönnek érte a teljes összeggel. Mire Szegedre utaztak a pénzzel, Farkas Mihály meghalt. Hát innen jött a feleség részéről a felindultság, amit a telefonban hallottam, amikor még a nyolcvanas évek közepén megpróbáltam felhívni Farkas urat... A mozaikdarabok kezdtek képpé összeállni.

Megnéztem alaposan az autót. Eszem ágában sem volt akkor megvenni, imádtam a szép, 220-as, tolótetős, kétszínű Mercimet, amivel megszámlálhatatlan szuper élményben volt együtt részünk – hiszen például a Katival is akkor jöttem össze, amikor vettem. Akkor, ott, Kondoroson nem gondoltam, hogy két évvel később ki kell majd dobnom.

Ez a zöld autó kopott volt, kicsit kehes, érthetően, hiszen addigra majd' 500 ezret futott. Már a második réteg fényezés volt rajta, az elsőt még Bécsben kapta, utóbbit Magyarországon, de nem nézett ki rosszul. Még a belseje is a sajátja volt. Nagyon furcsa ám, harminchárom évesen beleülni ugyanabba az ülésbe, ahol hét és fél évesen csücsültél utoljára. Kicsit megtántorodtam, majdnem megkérdeztem, hogy nem lesz-e eladó, de épp csak kicsit. Egyébként nagy rohadások nem voltak a kocsin, csak az első doblemezeken csorgott a piros lé meg a bal hátulján virított egy csúnya horpadás. De nekem úgy is szépnek tűnt, abszolút felidézte a gyerekkori autót.

Két év múlva fel akartam újítani a drapp Mercimet. Összegyűjtöttem már rá pár százezer forintot, kasznielemeket, futómű-cuccokat. Műszakilag jól karban tartottam a kocsit, igazából csak a karosszéria csipáit akartam megszüntetni. Viszen landolt, Karesz szétszedte, majd felhívott. „Csiki, gyere el” – közölte vészjóslóan a telefonban.

Nem lehetett nemet mondani. Két nap múlva Viszen voltam, Karesz füstfelhőjének bal szélső zugában. Egyébként meg imádott autóm romjai mellett. Tűzfal a szélvédőig felrohadva, karosszériaoszlopok alsó csomópontjai, mint valami hatalmas, frissen előásott, porhanyós szarvasgombák, úgy omladoztak, a dupla merevítések dupla adag rozsdapor formájában voltak jelen, minden lemezvisszahajtás, tartóelem a felismerhetetlenségig elmállott. Pedig amíg a lemezek még rajta voltak, lépten-nyomon meg akarták venni...

És vagy öt éven át minden évben kilakatoltuk, amit kellett, ráadásul alig fél évvel korábban vettem meg egy roncs Mercit a motorjáért, hogy a drappban legyen megint egy jó. Új volt a kipufogórendszer, a hátsó lengéscsillapítók, a féktárcsák... Á, kérem, ne higgyenek a csipáknak, mert ha azok felütik a fejüket, sokszor közel a vég.

Akkor, ott, az a kocsi egy mínusz másfél misit viselő árcédulát vázolt fel a fejemben. Nem létezett volna rá racionális magyarázat, miért kellene megmentenem. A még dobogó szívemet téptem ki önnön lerágott szélű körmeimmel, de a nyomás hatására eldöntöttem: elbontom.

A kocsi rendbetételére félretett pár százezerből gyorsan autót kellett vennem, ha közlekedni akartam. Sose volt olyan szakasz az életemben, hogy építhettem volna tesztautóra, és mélyen hiszem, hogy ez így is van rendben. Tehát nem panaszként írom ezt, csupán magyarázatként.

Littner Zsolti megint elkezdett hívogatni. "Zsolt, most kell megvenned a szüleid autóját, itt a pillanat" – szajkózta minden reggel a telefonba, mint valami megszállott dervis. De nekem eszem ágában sem volt hadakozni R-ékkel, nyakamba venni egy újabb projektet. Mi magunk egy építkezés közepén voltunk épp, az első fiam születését alig pár hónappal későbbre, novemberre vártuk, működő autó kellett, punktum.

De ez a szemét addig rágta a fülemet, hogy reggelre mindig véres volt a párnám. És egyszer, de tényleg csak egyetlenegyszer megengedtem magamnak azt a luxust, hogy elképzeltem, milyen lenne a szüleimet harmincegynéhány év után beleültetni abba a kocsiba, ami a fiatalabb koruk szoborszerű emléke. Kicsit felidézni azt a pillanatot, amikor a nővérem még nem ment férjhez, együtt volt a család, működött a kötelék. Kicsit újra Bernben parkolni, Bécsben kóvályogni, hallgatni a Carpenterst – basszus, durván ütött a gondolat.

Naja, a Littner. Az az én legsúlyosabb, lábra csomózott betontömböm a vízbe dobás előtti pillanatban. Igazából szóba se kéne állnom vele többé, az lenne a legjobb.

Mégis elkezdtem hívogatni R-éket. Szerencsére hallani sem akartak a kocsi eladásáról. "A nagyobbik fiam használja már, friss vizsga van rajta és szüksége is van rá, mert ezzel jár főiskolára, ugyanis egy tanyán laknak Kondoros után, muszáj neki autó" – mondta R. úr, én pedig bólogattam, s a lerottyant, füstölő, kehesen vánszorgó viharsarki Merga képével elfújattam a csillogó, az osztrák pályán büszkén az MB-Tex üléseken feszítő, a fiatalságukat újra átélő szüleim képét.

Igen ám, de a Littner újra kezdte. "Zsolt, hívtad őket ma? Hívjad. Minden nap hívd fel őket, találj ki valami ürügyet, de telefonálj. Azt az autót meg kell venned, te is tudod" – dörgött.

Utáltam.

De igaza volt, éreztem én is. Megint hívtam R. urat. Vázoltam, hogy alattuk az autó rövidesen elpusztul, láttam az irányt, hova tart. És én mindkettőnk helyett megmentem, hiszen értek az állólámpás Mercikhez. "Zsolt, nem adhatom el, a fiamnak ez az autója, ráadásul a feleségem megjegyezte, hogy ennek minden eladásánál valami súlyos egészségügyi probléma lépett fel. Olyan ez, mint a fáraó átka, már csak babonából sem adjuk el" – kaptam a választ, ami, bizony, eléggé hitelesnek tűnt.

De engem a Littner nyomott a másik oldalról, ezért ha nem is naponta, de háromnaponta telefonáltam. Eljutottunk odáig, hogy az R. család férfitagjai kinéztek a szabadpiacra, hogy milyen autóval tudnák helyettesíteni a Mergát. Négyszáz körül találtak nem túl rémesen lerohadt Passatot, kicsit talán már hajlottak is rá, hogy eladják nekem, de a feleség közbeszólt – "ha eladjátok, jön a rontás".

Egy hónappal később, kezemben háromszázötvenezer forinttal elindultam Rákoskeresztúrra megvenni egy ígéretes, barackszínű, korrektnek tűnő, igaz, benzines állólámpát. Tetszett az autó, láttam benne a következő éveinket. De azért felhívtam R. urat. "Jó napot kívánok, itt a kezemben a pénz egy Mercedes megvételére, láttam már az autót, tetszik, húsz perc múlva odaérek, kifizetem, onnantól sem pénzem, sem szándékom nem lesz megvenni a zöldet. De ha húsz perc alatt eldöntik, szívem szerint inkább a zöldet venném, tehát lefújom az üzletet" – mondtam ki az ultimátumot.

Már Zugló határában jártam, amikor megcsörrent a mobilom. "Zsolt, négyszázezerből tudjuk pótolni az autót, bár szerintem ez sok pénz érte, mert már nincs abban az állapotban, ahogy ön utoljára látta. Viszont a fiamnak ennyi kell. Legyen az, hogy vagy elfogadja az árat, és viheti, de ha nem, ne alkudozzunk egymással. Eszünk ágában sem volt eladni, a feleségemet is alig tudtam meggyőzni, de ha ön megmenti, én is nyugodtabb leszek" – ezt hallottam a flipes Ericssonon át.

Másnap szervezkedtem. Szereztem tesztautót, Kareszt izzítottam, hogy lelki támaszként, szakértőként, esetleges hazavivőként ott legyen, anyámnak elmagyaráztam, hogy az apámat elviszem egy napra, szervezzen tehát valakit, aki mellette lesz egész nap, hogy ne újuljon ki a pánikbetegsége. Apámat még Budapesten szedtem fel, aztán irány a Balaton, pontosabban Visz, onnan Karesz is velünk tartott, a cél Kondoros, azaz kicsit odébb. Akkor már nagyon izgultam, szinte forgott velem a világ. Tudtam – ha törmelék is lesz az autó, feltehetőleg megveszem.

Apám egész úton nem tudta, hova megyünk. Csak akkor eszmélt, amikor a vaksötét 44-es úton, az ifjabbik R-ék tanyája melletti egy szem hatvanas izzóval megvilágított tíz négyzetméteres területre begördült a frissen lemosott Mercedes.

"A Mercedes, a Mercedes..." – szakadt ki apámból a megdöbbenés, azonnal látta, miről van szó. Namármost. Apám nem egy kirívóan érzelmes ember, ügyesen palástolja minden felindulását. Mindemellé a betegsége nagyjából a teljes hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évtizedeket törölte az emlékezetéből, igazából csak a régmúltra meg a közelmúltra emlékszik tisztán – előbbi sose kopott el, utóbbinál meg már kigyógyult a betegségéből. Az orvostudomány olykor csodákra képes.

De a Mercedes az amnézián is átjött neki, ha máshonnan nézem, beragadt olyan mélyen, hogy elég volt egy pillantás a Kondoros melletti országúton, hogy felismerje. Mélységesen megindultam, nem titok, s ez a pillanat nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy megvegyem azt az elképzelhetetlenül szánalmas romot, ami a Mercedes akkor, ott volt.

Nekem annyira szent volt az Apám Autója, hogy be se mertem ülni a volánja mögé, kipróbálni. Kicsit kővé váltam, sok volt ez egyszerre. Hosszú unszolás után Karesz vitte el, apámmal a jobb egyen. Öt perc múlva visszajöttek az udvarra. Addigra megtekintettem, hol lakott az utolsó években a Mercedes – egy rendkívül vizes falú, deszkákból összerakott garázst képzeljenek el.

Megjött a Merci, apám jobbra, Karesz balra mászott ki belőle. "Milyen, milyen?" – kérdeztem izgatottan, és arra készültem, ha a Karesz akár egy apró jó szót mond az autóról, vagy apám akár egy alig hallható elismerést villant fel, azonnal megveszem. De nem, csak szívták magukba mélyedve a cigiket, nem szóltak. Legyűrtem a félszemet, elvittem magam.

Ennyire pocsék állólámpást sosem vezettem előtte. A műszerfalon égett minden piros lámpa, viszont semmiféle óravilágítás nem működött. Csikorgott a kuplung, bömbölt a leszakadt kipufogó, a lengéscsillapítóját nagyjából elvesztett hátsó futómű másfél sávokat dobálta odébb a kocsi irányzékát a legkisebb huplikon is. Ezt képtelen voltam korrigálni a kormánnyal, hiszen annak a holtjátéka vagy negyed fordulat volt. Ja, a diffi is ordított. Dőlt a hideg a légrostélyokból, de a levegőt nem lehetett elzárni, mert egyetlenegy kar sem működött. Mint valami szellemhajóba oltott hullámvasút, erős Stephen King-i behatásokkal.

Hajmeresztő élményben részesültem, pedig nem is mentem gyorsan, a kocsi motorjában ugyanis erőnek nyomát sem találtam. Nem láttam a mutatót, de visszatekintve olyan 50-es tempót gyanítok. Reszketve tértem vissza a bázisra, ahol apám és Karesz élő, füstölgő kérdőjelként álltak a sötétben. Kiestem a kocsiból, de hiába lett megint a lábam alatt imbolygásmentes a talaj, mégis úgy éreztem, futóhomokon állok. Kívülről nem is nézett ki olyan rosszul az autó, de egy ilyen vezetési élménytől a legkeményebb autóbuzi-lélekbe is beleáll a görcs.

Felrángattuk a szőnyegeket – az összes, eredetileg spéci módon domborított, merevített padlólemezt sík táblára cserélték valamikor. A motortérben borzalmas korróziós pusztítások, kettérepedt doblemez, málló hossztartó, elporladt akkutálca... A két évvel korábbi horpadás már erősen elrohadt, egyáltalán, az autó rettenetesen elfáradt azóta, hogy utoljára láttam.

Négy órán át viaskodtam magammal az éjszakában, hívogattam mercis ismerősöket ezerrel, de sem az apám, sem a Karesz nem vitt akár milliméternyivel közelebb a döntéshez. Apám annyit mondogatott, „te tudod, fiam”, a Karesz meg, „Csik, mindent meg lehet csinálni, csak kérdés, megéri-e, ez a te döntésed”. Na, tessék.

Végül – egy életem, egy halálom – odaadtam a pénzt. Pontosan tudtam, hogy az a négyszázezer forint, ami nekem akkor, ott a világot jelentette, csak egy apró töredéke lesz a végső összegnek, mert bizony, egy minimum 2,5 milliós autó állt előttem. Egy állólámpást már 2002-ben sem lehetett kevesebből feltámasztatni – tisztességesen.

Karesz vitte haza a kocsit, hazafelé öngyújtó fénye mellett megnézte, mennyit tud padlógázon – 77 km/óra! – hívott fel diadalmasan. Hajnali ötre ért haza. Mi már háromkor otthon voltunk.

Mindez, ha jól emlékszem, egy hétfői napon történt, szombaton már mehettem a frissen szervizelt kocsiért. „Lemostam, nem is néz ki rosszul, mindene vonalban fut, de rohadás, tákolás van bőven” – foglalta össze Karesz a telefonban. Károly, ez a drága barát, a nála levő drapp Mercimből áttette a szinte új lengéscsillapítókat, a kipufogórendszert, az óracsoportot, volt nála egy facér kormánymű, beszerelte azt is. Megcsinálta az olajcseréket, az egy foggal odébb tett vezérműláncot a helyére akasztotta, rögtön megjöttek a lóerők, elment a füstölés. Egy csapásra rozsdás, de amúgy egészen tűrhető állólámpássá tette a kocsit.

Három hét múlva született az első fiam, Bálint. A János kórházból a zöld Mercivel hoztam el, mózeskosárban. Azon a helyen utazott, ahol az apja öt és féltől hét és fél éves koráig ült.

De ott el is fogyott a pénzünk, építkezés közepén voltunk, gondolni sem lehetett restaurálásra. Kicsit még használtam az autót, aztán december közepén leadtam róla a rendszámot, és rázártam a garázsajtót. Még egy tél, és nem lesz mit felújítani, nem használhattam tovább. Még szerencse, hogy Dani barátomtól kaptam kölcsön egy kétliteres Citroen CX-et, használni. Öt hónap lett az eredetileg megbeszélt kettőből...

Itt most belepörgetek a sztoriba, mert a restaurálás következik. 2006-ban eladtam a garázsomat, amit kilenc évvel korábban vettem. Óriási mázlim volt, mert még egy ingatlanár-robbanás alján, 700 ezerért jutottam az ingatlanhoz, s közel a háromszorosáért adtam el. Meglett az alap a felújításhoz. Először a Karesz rakta rendbe a motort (szelepek, szelepvezetők, adagolófelújítás, vízpumpa – a hengerekhez, főtengelyhez szerencsére nem kellett nyúlnunk), majd rá egy évre megtaláltam Csabit, aki amellett, hogy egy végtelenül korrekt, precíz és találékony lakatosmester, csodás empátiával szed szét és rak össze veteránautókat. Nélküle sose lett volna a Merciből semmi.

Közel másfél évet volt nála a kocsi, s erről a folyamatról majd írok még részletesebben a Belsőségben – tanulságos volt. 2008 decemberében, a 42. születésnapomon jött haza a Mercedes, s már csak a belsejét kellett összeraknom. De közben duplán is rettegett projekt lett belőle – egyrészt ott volt még mindig, hogy az apám szent autóját buherálom, mely érzéstől ma is nehezen tudok szabadulni, másrészt pedig belekerült Csabi felfoghatatlan munkája. Otthoni autószerelőből, buherátorból igényességben fel kellett nőnöm a nagyokhoz – és ez nem ment könnyen.

Egyre inkább láttam, hogy a Mercedest az állapota és a története egyaránt abba a helyzetbe kényszeríti, hogy ne legyen belőle hétvégenként rendszeresen előráncigált, hosszú külföldi utakon hajtott örömautó. Ezt valamelyik fiam örökölni fogja – nyilván, amelyikük majd jobban ragaszkodik hozzá húsz-harminc év múlva. Aztán az ő fia, majd annak a fia kapja meg – százéves távlatot vizionálok. És mivel ismerem, hogyan pusztulnak lassan a mégoly óvott, garázsban tartott veteránok is, pláne amikor apáról fiúra szállnak, nekem az a feladatom, hogy épp csak annyit fusson a gép, amennyivel az állapota a lehető leglassabban romlik. Ez a mi családi ezüstünk. Másnak a nemesi címer, a nagyi komódja, a Steinway zongora – nekünk egy dízel Mercedes.

Látják, ezért lett a Ponton. Amikor ugyanis Fiat 500-ast akartunk a Katinak, ő vetette fel, hogy inkább vegyünk egy hétvégi állólámpást, mert egy ilyen autó sokkal jobban hiányzik a családnak, mint valami aszfaltpattanás. Az állólámpásból meg furcsa kanyarral Ponton lett, ami aztán megint csak nagyon elszállt, árban is, állapotban is, időben is. Ne kérdezzék. De amikor azt mondom most, hogy a Pontonból hétvégi használós, tavasztól őszig akár külföldre járós autó lesz, komolyan gondolom. Mert a Ponton legalább nem a családi ezüst.

Volt, hogy egyetlen, krómozott, lencsefejű csavarért fél napon át forgattam fel a garázst, majd a budaörsi Berczik András küldött megfelelő állapotút. Egy-egy ülés eltakarítása hosszú éjszakákba került – a garnitúra vagy másfél hónapba. Utána jöttek az ajtókárpitok. A hamutartókat is fél napig restauráltam. A díszlécek, övek, burkolatok összevadászása, renoválása, takarítása, hiányosságaik kijavítása hónapokon át tartott. 2011 májusára jutottam el oda, hogy a kocsit újra elvihettem Kareszhez a következő hibákkal: nulla izzítás, zajos diffi, visszatérni nem akaró kuplungpedál. No de, erről már akkor írtam.

Idén márciusra készült el annyira, hogy igazából el mertem volna vinni OT-vizsgára. Május elején az apám 80 éves lett (anyukám eggyel kevesebb, ugyanakkor), én pedig tíz éve azt terveztem, hogy születésnapi ajándékként elviszem őket Bécsbe, ahol majdnem kerek 40 éve jártak ezzel az autóval. Persze úgy, hogy a nővéremet is beültetjük, hiszen 1972-ben még úgy volt együtt a kis család.

Naná, hogy a veteránvizsgára menet elfosta magát a frissen betett, már nem zúgó differenciálmű. A veszprémi vizsgabázis aszfaltján fekve törölgettem mindent szárazra, de a kipufogóra verődött trutyicsík miatt égett a pofám. Egyébként elég szép elismerést kapott az autó, pedig könyékig belemásztak. De sejtettem, hogy nem lesz rajta sok hiba, hiszen 20 éve állólámpásozok, viszonylag tudom, hogy évjárat szerint mi való egy ilyen kocsira és mi nem.

Rajta volt az eredeti, lyukas végű kipufogó-krómvég (rendszerint lehagyják, illetve a 73 előtti autókra is felteszik a belül lefelé hajlósat), a rádió helyét takaró, 200 D feliratú fedél (külön megvettem, hiszen apám így rendelte a kocsit). A gumiszőnyegek eredetik (mindenki kicseréli szövetre a gumit), a csomagtartó peremére megrendeltem a „Beim beladen...” piros matricát. Ami pedig fekete gyárilag, az fekete lett, ami színre festett, az színre festett, még a rücsi csík is pontosan ott ér véget, mint a gyári, 1972-es kocsikon. Tudom, mert direkt beszereztem a megfelelő év prospektusait, beszkenneltem, kinagyítottam, és lemértem, milliméterre...

Lakatos Miklóstól, az OT-vizsga főellenőrétől megtudtam azt is, miért vágják ki a koszos aljú, alvázvédővel telibe fújt, felszínen rozsdapírt mutató kipufogójú autókat a minősítésről. Ha ugyanis valaki feljelenti őket, hogyan engedhettek át romos állapotú autót a vizsgán, és ők csak alvázvédős, sáros képeket tudnak felmutatni igazolásképpen, annak csúnya következményei lehetnek. Hiszen nincs bizonyíték a kezükben, hogy az autó megfelelt a vizsga pillanatában, még ha valóban teljesen rendben is volt. De nálam, szerencsére (pláne a törölgetés után) nem volt ilyen gond.

Megint Budapest, nálunk tartottuk a nagy, családi szülinapozást. A szüleim csak egy kártyát kaptak, rajta programmal, ahogy a sajtóutakon tanultam. A bécsi túra volt az, pontokra lebontva. Reggel találkozó az apáméknál, kávé. Túra az M1-esen. Ebéd Bécs előtt (nem mertem bekockáztatni a városi parkolást, mert sokat nem bírnak gyalogolni az őseim). Autós körtúra Bécsben (bő 20 éve nem jártak kint, vajon észreveszik-e a változásokat) a Ringen. Schwechati Metro áruház bejárása (anyám mániája, ő úgy emlékezett, ott minden szuper olcsó, szuper jó minőségű, aztán ott voltunk fél órát, és belátta – azok az idők elmúltak). Majd hazafelé kis úton kezdjük a túrát (hogy az 1972-es utat felidézzük), kávé, süti valahol Bruck táján, majd estére haza.

Akkor még dőlt az olaj a diffiből, ha úgy megyünk végig, Bruckra besül a csapágy. A túrát egy héttel későbbre hirdettem meg. És még egy kazettás magnót is fel kellett újítanom, hogy minden klappoljon.

Lett hát egy szerdai, munka utáni utam a Kareszhoz. Addigra beszereztem a gyári Mercedes-szimeringet a diffibe, ami annyiban különbözik a csapágyboltban kapható, azonos méretűtől, hogy gallérja van. Tehát beütéskor pontosan, vonalban illeszkedik – ellentétben azzal, amit valaki korábban az én kocsiméba beszerelt (ez már a cserediffi!), és mivel ferdén futott, eltépte magát.

Hárman kínlódtunk meg vele éjjel, ugyanis Vályi Pista is velem tartott Kareszékhoz. Mivel vacsorával, majd (ők) pálinkázással és anekdotázással indítottak, nem kezdtünk hozzá korán. Kicseréltük sok-sok káromkodással, ám viszonylag kevés drámával, és pikk-pakk, hajnali fél ötre otthon is voltunk.

Másnap este még kazettákat válogattam a polcomról: Carpenters, Jackson 5, Crosby Stills Nash & Young, Bacharach, Dionne Warwick, Mamas & Papas, Nilsson, Beatles fehér album, Carole Kingtől a Tapestry lemez, a Storiestól a Mamy Blue és a Brother Louie – ezekre emlékeztem, hogy hallgattuk a kocsiban.

Kábé harminc éve nem volt így, ennyi ideig együtt a régi família. Féltem, hogy anyukámon félúton kitör a pánik– akkor vissza kell fordulnunk. A nővérem se bírja már valami jól az utazást, rá sem mertem teljesen számítani. És apám vajon mire emlékszik majd? Mindenesetre részemről mindennek tökéletesen kellett működnie, ez volt az egyetlen esélyem, hogy szuper napunk legyen. Annyira izgultam előtte való éjjel, hogy alig aludtam valamit. Ráadásul pocsék időt jósolt az Aigner.

Szikrázó napsütés, meglepően derűs családtagok másnap. Mindenki időben készen volt, bár az utolsó percig nem voltam benne biztos, hogy érzik-e a súlyát: ez most fontos esemény. Ja, és anyukám szkeptikus a használt, régi dolgok iránt, ha nem érez meg egyfajta vadonatújságot a Mercin, akkor neki nem nosztalgiatúra lesz, hanem elviselni való tortúra.

De az autó megtette a hatását. Rögtön a szüleim garázsánál fotózkodnunk kellett, aztán elgurultunk a Pálos utcához, ahol a hálószobaablak felőli oldalon is készítettünk közös képeket – 1972-74-ben itt állt a legtöbbet a Merci, s azóta nem járt erre. Majd ráparkoltam a járdaszigetre, ahol apám mindig pucolta az autót, ott megint készült néhány archaizáló kép.

A pályán végképp meglett a ritmus. Az autó könnyedén, csendben húzott bennünket Bécs irányába, kellemes, 110-es tempóban. Kicsit meleg volt, de elviseltük, a határon anyukám óriásit hüledezett az elhagyott határőrbódék láttán. Ez ilyen? Itt nem kell megállni? Hát – már nem.

Óriásit ebédeltünk Parndorfban, a Nordseeben, irgalmatlan jó halkaják vannak ott, aki teheti, álljon meg egy falatra. Nem drága, nagyon jó, igaz, önkiszolgáló az elv, de az élményért megéri. Immár jóllakottan, igaz, szemerkélő esőben tovább húztunk Bécs felé. A kicsi úton mentünk, az idő is, a hangulat is pont olyan volt, mint anno. Meglepően jó témák jöttek elő, apám elmesélte, hogy fúrták a Merci miatt a cégénél, anyám arról mesélt, hogyan jutottak el Irakban az Opeltől a Merciig, amiről eredetileg úgy tartották, nem lehet összespórolni. Aztán megszorításokkal, de meglett.

Egy idő után feladtuk a kis utat, át a pályára, be a Ringre. Gyors fotó készült az Uraniánál, majd beljebb a városmag felé kiderült: a Ringet lezárták. Pont, mint 1972-ben, igaz, akkor nem volt navigációnk. Eggyel kijjebb, a külsőbbik gyűrűn folytattuk hát utunkat. Nagy volt a dugó, de mindenki élvezte, a bécsiek is megnézték az autót.

Kedves olvasó, jegyezze meg: amikor vén romot prezentálnak idős szüleiknek, mindig hívják fel a figyelmet arra, ha megnézik az autót a járókelők – még ha amúgy ez kellemetlen is. A pozitív visszajelzések adják ugyanis az igazolást, amit a régi autókhoz mégoly kevéssé vonzódó ismerősök észrevesznek, s ettől ők maguk is jobban érzik magukat.

Persze ment a hüledezés, hiszen a szüleim a nyolcvanas évek vége óta nem jártak nyugaton – itt minden ilyen tiszta? Itt minden ilyen rendezett? Itt minden házon friss a vakolat, a festés? Naja, Ausztriában valóban nagyobb a jólét és a rend, ezt a vak is látja.

A Metro-áruház látogatására nem térnék ki, erről csak annyit, hogy anyukámat sokk érte. Mert amikor ő 1989-ben kint járt vásárolni, Magyarországon nagyon drágák voltak a luxuscikkek és olcsók az alap-dolgok. Ő pedig épp luxuscikkeket ment ki vásárolni: kávét, spéci sajtot, kakaót, dzsekit, Nutellát – ezek sokkal elérhetőbbek voltak ott kint, nem csoda, hogy fél Magyarország Bécsben zsizsegett akkor. Mostanra beálltak az árak, az euró iszonyú drága lett – vele Bécs és a bécsi Metro is.

Hazafelé betértünk Bruckba, mert Bruck aranyos, hangulatos és szép. A főtéren leparkoltunk egy ruházati bolt kirakata előtt. Pont úgy nézett ki minden, mint 1972-ben, vagy akár 1932-ben. Időtlen helyen jó öreg autót fotózni. Találtunk egy csodás kávézót a városka legöregebb házában. Eredetileg, még az 1100-as években a régi templom kolostora volt, a kerengő boltívei máig megvannak az épületben.

Itt húzódott a város védvonala a II. világháború idején, akkor félig szétlőtték az épületet, s a kávézó tulajának családja újította fel és alakította át az egészet. Mindezt a tulajdonosnétől tudtuk meg, aki azonnal mesélni kezdett, mihelyt meglátta rajtunk, hogy érdekes nekünk az épület.

Egy órát töltöttünk ott. A sütikínálat ugyan szűkös volt, de minden, amit rendeltünk, azt a szintet ütötte meg, amit csak a legjobb budapesti cukrászdák tudnak – talán. A finomat enni és inni szabálya bevált – feltettük a pontot az i-re. Haza a már ismert, 110-es tempó, még beszélgetés – érdekes, senki nem volt fáradt. Sötétben értünk Budapestre, a városban átadtam apámnak a volánt.

Kicsit ódzkodott tőle, nem is beszéltük meg előre, de nem érte volna meg ez a tíz év szívás az autóval, ha ezt a kört nem zárom be. A nővérem aggódott, hiszen az apám 15 éve nem vezetett más autót, csak a saját Corolláját, de én úgy voltam vele: biztosan szokatlan lesz neki, az is tény, hogy sötét van, de az autó nagy, nem eshet benne bajunk, a sebesség meg kicsi. Nem, enélkül semmit sem ért volna az egész.

Hát – furcsa volt, láttam apámon. Kicsit darabosak lettek a kanyarok a szervó nélküli, malomkeréknyi kormánnyal. De a Hűvösvölgyi úton már érezte a bugit, hátradőlt, back to business. Épp csak nyakkendő nem volt rajta, azt hiányoltam.

Azóta már mi is használjuk a zöldet, persze módjával. Jártunk vele Bokorban, a Traktormajálison, táborba is hordtam vele a gyerekeket. És hogy tényleg, de tényleg kerek legyen a történet – nemrég elkészítettem annak a fotónak a remake-jét is, amit 1972-ben Bern előtt készített az apám, amikor a kocsi egynapos volt. A nővérem és az anyám előre néz, én öt és fél évesen, piros pólóban vissza az apámra, a kalaptartón piros törölköző, index jobbra villog, a kocsin még a régi fajta, ovális, német zollrendszám.

A mostanin két fiú néz ki a hátsó ablakon, piros pólóban – Norbi és Bálint. Ott a piros törölköző is, az index jobbra villog. Még az ovális rendszám is megvan (egy órán át készítettem előtte a gyorsrögzítést, hogy az M0-án minél gyorsabban ki tudjam cserélni), igaz, nem pont az, ami a negyven évvel korábbi képen szerepelt, csak hasonló.

Hogy honnan lett ilyen, sehol be nem szerezhető plakettem? Naná, hogy Littner Zsoltitól kaptam ajándékba, kitől mástól?

És Zsolti, igazad volt – ezt az autót meg kellett venni.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!