A zöld Merga titka

Csikós és a zöld Merci sztorija

2012.07.15. 07:05

Látják, ezért lett a Ponton. Amikor ugyanis Fiat 500-ast akartunk a Katinak, ő vetette fel, hogy inkább vegyünk egy hétvégi állólámpást, mert egy ilyen autó sokkal jobban hiányzik a családnak, mint valami aszfaltpattanás. Az állólámpásból meg furcsa kanyarral Ponton lett, ami aztán megint csak nagyon elszállt, árban is, állapotban is, időben is. Ne kérdezzék. De amikor azt mondom most, hogy a Pontonból hétvégi használós, tavasztól őszig akár külföldre járós autó lesz, komolyan gondolom. Mert a Ponton legalább nem a családi ezüst.

Volt, hogy egyetlen, krómozott, lencsefejű csavarért fél napon át forgattam fel a garázst, majd a budaörsi Berczik András küldött megfelelő állapotút. Egy-egy ülés eltakarítása hosszú éjszakákba került – a garnitúra vagy másfél hónapba. Utána jöttek az ajtókárpitok. A hamutartókat is fél napig restauráltam. A díszlécek, övek, burkolatok összevadászása, renoválása, takarítása, hiányosságaik kijavítása hónapokon át tartott. 2011 májusára jutottam el oda, hogy a kocsit újra elvihettem Kareszhez a következő hibákkal: nulla izzítás, zajos diffi, visszatérni nem akaró kuplungpedál. No de, erről már akkor írtam.

Idén márciusra készült el annyira, hogy igazából el mertem volna vinni OT-vizsgára. Május elején az apám 80 éves lett (anyukám eggyel kevesebb, ugyanakkor), én pedig tíz éve azt terveztem, hogy születésnapi ajándékként elviszem őket Bécsbe, ahol majdnem kerek 40 éve jártak ezzel az autóval. Persze úgy, hogy a nővéremet is beültetjük, hiszen 1972-ben még úgy volt együtt a kis család.

Naná, hogy a veteránvizsgára menet elfosta magát a frissen betett, már nem zúgó differenciálmű. A veszprémi vizsgabázis aszfaltján fekve törölgettem mindent szárazra, de a kipufogóra verődött trutyicsík miatt égett a pofám. Egyébként elég szép elismerést kapott az autó, pedig könyékig belemásztak. De sejtettem, hogy nem lesz rajta sok hiba, hiszen 20 éve állólámpásozok, viszonylag tudom, hogy évjárat szerint mi való egy ilyen kocsira és mi nem.

Rajta volt az eredeti, lyukas végű kipufogó-krómvég (rendszerint lehagyják, illetve a 73 előtti autókra is felteszik a belül lefelé hajlósat), a rádió helyét takaró, 200 D feliratú fedél (külön megvettem, hiszen apám így rendelte a kocsit). A gumiszőnyegek eredetik (mindenki kicseréli szövetre a gumit), a csomagtartó peremére megrendeltem a „Beim beladen...” piros matricát. Ami pedig fekete gyárilag, az fekete lett, ami színre festett, az színre festett, még a rücsi csík is pontosan ott ér véget, mint a gyári, 1972-es kocsikon. Tudom, mert direkt beszereztem a megfelelő év prospektusait, beszkenneltem, kinagyítottam, és lemértem, milliméterre...

Lakatos Miklóstól, az OT-vizsga főellenőrétől megtudtam azt is, miért vágják ki a koszos aljú, alvázvédővel telibe fújt, felszínen rozsdapírt mutató kipufogójú autókat a minősítésről. Ha ugyanis valaki feljelenti őket, hogyan engedhettek át romos állapotú autót a vizsgán, és ők csak alvázvédős, sáros képeket tudnak felmutatni igazolásképpen, annak csúnya következményei lehetnek. Hiszen nincs bizonyíték a kezükben, hogy az autó megfelelt a vizsga pillanatában, még ha valóban teljesen rendben is volt. De nálam, szerencsére (pláne a törölgetés után) nem volt ilyen gond.

Megint Budapest, nálunk tartottuk a nagy, családi szülinapozást. A szüleim csak egy kártyát kaptak, rajta programmal, ahogy a sajtóutakon tanultam. A bécsi túra volt az, pontokra lebontva. Reggel találkozó az apáméknál, kávé. Túra az M1-esen. Ebéd Bécs előtt (nem mertem bekockáztatni a városi parkolást, mert sokat nem bírnak gyalogolni az őseim). Autós körtúra Bécsben (bő 20 éve nem jártak kint, vajon észreveszik-e a változásokat) a Ringen. Schwechati Metro áruház bejárása (anyám mániája, ő úgy emlékezett, ott minden szuper olcsó, szuper jó minőségű, aztán ott voltunk fél órát, és belátta – azok az idők elmúltak). Majd hazafelé kis úton kezdjük a túrát (hogy az 1972-es utat felidézzük), kávé, süti valahol Bruck táján, majd estére haza.

Akkor még dőlt az olaj a diffiből, ha úgy megyünk végig, Bruckra besül a csapágy. A túrát egy héttel későbbre hirdettem meg. És még egy kazettás magnót is fel kellett újítanom, hogy minden klappoljon.

Lett hát egy szerdai, munka utáni utam a Kareszhoz. Addigra beszereztem a gyári Mercedes-szimeringet a diffibe, ami annyiban különbözik a csapágyboltban kapható, azonos méretűtől, hogy gallérja van. Tehát beütéskor pontosan, vonalban illeszkedik – ellentétben azzal, amit valaki korábban az én kocsiméba beszerelt (ez már a cserediffi!), és mivel ferdén futott, eltépte magát.

Hárman kínlódtunk meg vele éjjel, ugyanis Vályi Pista is velem tartott Kareszékhoz. Mivel vacsorával, majd (ők) pálinkázással és anekdotázással indítottak, nem kezdtünk hozzá korán. Kicseréltük sok-sok káromkodással, ám viszonylag kevés drámával, és pikk-pakk, hajnali fél ötre otthon is voltunk.

Másnap este még kazettákat válogattam a polcomról: Carpenters, Jackson 5, Crosby Stills Nash & Young, Bacharach, Dionne Warwick, Mamas & Papas, Nilsson, Beatles fehér album, Carole Kingtől a Tapestry lemez, a Storiestól a Mamy Blue és a Brother Louie – ezekre emlékeztem, hogy hallgattuk a kocsiban.

Kábé harminc éve nem volt így, ennyi ideig együtt a régi família. Féltem, hogy anyukámon félúton kitör a pánik– akkor vissza kell fordulnunk. A nővérem se bírja már valami jól az utazást, rá sem mertem teljesen számítani. És apám vajon mire emlékszik majd? Mindenesetre részemről mindennek tökéletesen kellett működnie, ez volt az egyetlen esélyem, hogy szuper napunk legyen. Annyira izgultam előtte való éjjel, hogy alig aludtam valamit. Ráadásul pocsék időt jósolt az Aigner.

Szikrázó napsütés, meglepően derűs családtagok másnap. Mindenki időben készen volt, bár az utolsó percig nem voltam benne biztos, hogy érzik-e a súlyát: ez most fontos esemény. Ja, és anyukám szkeptikus a használt, régi dolgok iránt, ha nem érez meg egyfajta vadonatújságot a Mercin, akkor neki nem nosztalgiatúra lesz, hanem elviselni való tortúra.

De az autó megtette a hatását. Rögtön a szüleim garázsánál fotózkodnunk kellett, aztán elgurultunk a Pálos utcához, ahol a hálószobaablak felőli oldalon is készítettünk közös képeket – 1972-74-ben itt állt a legtöbbet a Merci, s azóta nem járt erre. Majd ráparkoltam a járdaszigetre, ahol apám mindig pucolta az autót, ott megint készült néhány archaizáló kép.

A pályán végképp meglett a ritmus. Az autó könnyedén, csendben húzott bennünket Bécs irányába, kellemes, 110-es tempóban. Kicsit meleg volt, de elviseltük, a határon anyukám óriásit hüledezett az elhagyott határőrbódék láttán. Ez ilyen? Itt nem kell megállni? Hát – már nem.

Óriásit ebédeltünk Parndorfban, a Nordseeben, irgalmatlan jó halkaják vannak ott, aki teheti, álljon meg egy falatra. Nem drága, nagyon jó, igaz, önkiszolgáló az elv, de az élményért megéri. Immár jóllakottan, igaz, szemerkélő esőben tovább húztunk Bécs felé. A kicsi úton mentünk, az idő is, a hangulat is pont olyan volt, mint anno. Meglepően jó témák jöttek elő, apám elmesélte, hogy fúrták a Merci miatt a cégénél, anyám arról mesélt, hogyan jutottak el Irakban az Opeltől a Merciig, amiről eredetileg úgy tartották, nem lehet összespórolni. Aztán megszorításokkal, de meglett.

Egy idő után feladtuk a kis utat, át a pályára, be a Ringre. Gyors fotó készült az Uraniánál, majd beljebb a városmag felé kiderült: a Ringet lezárták. Pont, mint 1972-ben, igaz, akkor nem volt navigációnk. Eggyel kijjebb, a külsőbbik gyűrűn folytattuk hát utunkat. Nagy volt a dugó, de mindenki élvezte, a bécsiek is megnézték az autót.

Kedves olvasó, jegyezze meg: amikor vén romot prezentálnak idős szüleiknek, mindig hívják fel a figyelmet arra, ha megnézik az autót a járókelők – még ha amúgy ez kellemetlen is. A pozitív visszajelzések adják ugyanis az igazolást, amit a régi autókhoz mégoly kevéssé vonzódó ismerősök észrevesznek, s ettől ők maguk is jobban érzik magukat.

Persze ment a hüledezés, hiszen a szüleim a nyolcvanas évek vége óta nem jártak nyugaton – itt minden ilyen tiszta? Itt minden ilyen rendezett? Itt minden házon friss a vakolat, a festés? Naja, Ausztriában valóban nagyobb a jólét és a rend, ezt a vak is látja.

A Metro-áruház látogatására nem térnék ki, erről csak annyit, hogy anyukámat sokk érte. Mert amikor ő 1989-ben kint járt vásárolni, Magyarországon nagyon drágák voltak a luxuscikkek és olcsók az alap-dolgok. Ő pedig épp luxuscikkeket ment ki vásárolni: kávét, spéci sajtot, kakaót, dzsekit, Nutellát – ezek sokkal elérhetőbbek voltak ott kint, nem csoda, hogy fél Magyarország Bécsben zsizsegett akkor. Mostanra beálltak az árak, az euró iszonyú drága lett – vele Bécs és a bécsi Metro is.

Hazafelé betértünk Bruckba, mert Bruck aranyos, hangulatos és szép. A főtéren leparkoltunk egy ruházati bolt kirakata előtt. Pont úgy nézett ki minden, mint 1972-ben, vagy akár 1932-ben. Időtlen helyen jó öreg autót fotózni. Találtunk egy csodás kávézót a városka legöregebb házában. Eredetileg, még az 1100-as években a régi templom kolostora volt, a kerengő boltívei máig megvannak az épületben.

Itt húzódott a város védvonala a II. világháború idején, akkor félig szétlőtték az épületet, s a kávézó tulajának családja újította fel és alakította át az egészet. Mindezt a tulajdonosnétől tudtuk meg, aki azonnal mesélni kezdett, mihelyt meglátta rajtunk, hogy érdekes nekünk az épület.

Egy órát töltöttünk ott. A sütikínálat ugyan szűkös volt, de minden, amit rendeltünk, azt a szintet ütötte meg, amit csak a legjobb budapesti cukrászdák tudnak – talán. A finomat enni és inni szabálya bevált – feltettük a pontot az i-re. Haza a már ismert, 110-es tempó, még beszélgetés – érdekes, senki nem volt fáradt. Sötétben értünk Budapestre, a városban átadtam apámnak a volánt.

Kicsit ódzkodott tőle, nem is beszéltük meg előre, de nem érte volna meg ez a tíz év szívás az autóval, ha ezt a kört nem zárom be. A nővérem aggódott, hiszen az apám 15 éve nem vezetett más autót, csak a saját Corolláját, de én úgy voltam vele: biztosan szokatlan lesz neki, az is tény, hogy sötét van, de az autó nagy, nem eshet benne bajunk, a sebesség meg kicsi. Nem, enélkül semmit sem ért volna az egész.

Hát – furcsa volt, láttam apámon. Kicsit darabosak lettek a kanyarok a szervó nélküli, malomkeréknyi kormánnyal. De a Hűvösvölgyi úton már érezte a bugit, hátradőlt, back to business. Épp csak nyakkendő nem volt rajta, azt hiányoltam.

Azóta már mi is használjuk a zöldet, persze módjával. Jártunk vele Bokorban, a Traktormajálison, táborba is hordtam vele a gyerekeket. És hogy tényleg, de tényleg kerek legyen a történet – nemrég elkészítettem annak a fotónak a remake-jét is, amit 1972-ben Bern előtt készített az apám, amikor a kocsi egynapos volt. A nővérem és az anyám előre néz, én öt és fél évesen, piros pólóban vissza az apámra, a kalaptartón piros törölköző, index jobbra villog, a kocsin még a régi fajta, ovális, német zollrendszám.

A mostanin két fiú néz ki a hátsó ablakon, piros pólóban – Norbi és Bálint. Ott a piros törölköző is, az index jobbra villog. Még az ovális rendszám is megvan (egy órán át készítettem előtte a gyorsrögzítést, hogy az M0-án minél gyorsabban ki tudjam cserélni), igaz, nem pont az, ami a negyven évvel korábbi képen szerepelt, csak hasonló.

Hogy honnan lett ilyen, sehol be nem szerezhető plakettem? Naná, hogy Littner Zsoltitól kaptam ajándékba, kitől mástól?

És Zsolti, igazad volt – ezt az autót meg kellett venni.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!