Csillagpor

Eddig jutottam az írásban, majd főztem egy erős kávét, és elüldögéltem kicsit a billentyűk előtt, mert éreztem, hogy nem stimmel ez így. Ugyanis az én közepesen pocsék évem valószínűleg még mindig sokkal jobb volt a földlakók úgy nyolcvan százalékának utóbbi 365 napjánál, ráadásul ami el lett rontva benne, azt bizony nagyrészt én rontottam el. A tetteink által keltett hullámok visszacsapódnak ránk, és alaposan eláztatnak, olykor át is csapnak a fejünk fölött, visszaáramlik a rossz, és persze a jó is.

De hagyjunk is engemet, nem rólam van most szó, hanem – rólunk.

Arról akarok beszélni Neked, már ha érdekel, hogy ez a hullámzás csak a fecsegő felszín. Ne vedd halálos komolyan, belehalsz így is, úgy is automatikusan, ne siettesd fölösleges mennyiségű aggódással, stresszel, önpusztítással. Vagy siettesd, ha akarod, száguldozz életed országútján kedvedre, és szentségelj nagyokat, ha egyszer-egyszer az árokba beborulsz – a te autód, a te életed, kuplung ki, visszakettő, padlógáz, ha így szereted. De, ha máskor nem is, kicsi és nagy bajodban, trélerezés közben, vagy amikor szirénázva száguld veled az intenzív felé a mentő, gondolj arra, hogy milyen végtelenül szerencsés vagy valójában.

Bejött neked az élet? Vagyont gyűjtöttél, kiemelkedtél, népszerű lettél, koktélok rázva és keverve, Ibiza, Copacabana, Miami Beach, balatonfüredi jachtkikötő? Autód Lamborghini Aventador? Gratulálok, légy rá büszke, mert, bizony, csillagporból készült az.

Kínkeservesen mennek a dolgaid? Munka alig, fizetés alig, takarékoskodni kell a meleg vízzel és az árammal is, hogy el ne vigyen az ár? Autód egy toldott-foldott Zsiguli, amibe hol jut benzin, hol meg nem? Gratulálok, légy rá büszke, mert, bizony, Barátom: csillagporból készült az is.

Ugyanúgy, mint te, meg én. Csillagporból lettünk, csillagporrá leszünk. Egy anyagból gyúrtak bennünket, meg az autóinkat, és minden egyebet is, csak másik-másik gyártósoron. Nem hiszed ezt a csillagpor-dumát? Halk léptekkel osonj ki az udvarodra egy csöndes, csillagkupolás éjszakán, és figyeld kicsit a kocsidat: és akkor meglátod, hogy alig érzékelhető fénnyel dereng, sugárzik a legócskább roncs is, megmutatva igazi lényegét.

Nem hiszed, hogy egy intelligencia munkál bennünk? Ülj le a garázsod padlójára az autód mellé, támaszd hátadat a szerszámos szekrénynek, csöndesedj el, simítsd ki a tudatodban hullámzó tengert, és akkor meghallod az autód gondolatait, meghallod, ahogy az egyszerű kis lelkében magában fecserész.

A fecsegő hullámok alatti mélységben egyek vagyunk, te meg én, meg az autóink. Meg a motorok. A biciklik. Meg persze minden egyéb is, fű, fa virág, csillagok, bolygók, galaxisok, ez az egész hóbelevanc, amibe beágyazva élünk.

A legtöbb kultúrában tudják, vagy legalább régebben tudták ezt. Bali szigetén például évente egyszer a szigetlakók virágfüzérekkel díszítik a járműveiket, kis bambuszlevél-kosárkákban pár falatnyi áldozati étket visznek nekik, ugyanúgy, ahogyan minden nap az isteneiket és az őseiket köszöntik. És imádkoznak a felvirágozott háromkerekű kisbiciklik, öreg Honda robogók, új Suzuki Grand Vitarák, a csónakjaik, hajóik előtt, és megköszönik nekik, hogy segítenek élhetőbbé tenni az életüket. Nem sima eszköznek tekintik őket, hanem a társaiknak. Nevetségesnek találod ezt? Vigyázz, átlátok rajtad, mint az üvegen: bizony, te is meg szoktad paskolni néha az autód seggét, rendszeresen beszélsz hozzá, és meg is pusziltad már titokban. Ha bevallod, bevallom én is, nincs abban semmi szégyellnivaló.

Nem akarsz egy lenni velem, egy húszéves Opel Astrával, vagy a kert végében korhadó, hangyák lakta farönkkel? Salma Hayekkel bezzeg szívesen egyesülnél, mi? Oké, semmi gond, hidd el, én is.

Viszont akkor beszéljünk a szerencséről. És figyelj kicsit, mert most jön a lényeg. Hogy mekkora mákod van, hogy otthon üldögélve most ezt az írást olvashatod. Hajmeresztő kicsit esélyed volt rá, hogy megvalósulj, egy a sokmilliárd billiárdhoz, és, lám, mégis itt vagy, itt vagyunk.

Hogy hol, azt persze senki sem tudja, a legnagyobb tudósoknak se nincs erről fingjuk se, de ügyesen, apró lépésekben haladva lehet, hogy ki fogják deríteni. Úgy pár millió év alatt. Úgyhogy az én elméletem éppoly helytálló lehet, mint bármelyik másik. Az én elméletem pedig az, hogy egy műszaki hibának köszönhetünk mindent: valami dimenziógépben szétdurrant egy energiatároló egység, és mi egy robbanás szétszálló és kihűlő törmelékében létezünk. Rés vagyunk egy bástyán, lyuk a tökéletesség szövedékében, egy kozmikus Csernobil. Egy nagy bumm tűzijátékának utolsó szikráit látjuk, minden másodperccel egyre távolabb sodródik tőlünk minden, és minél messzebb van, annál nagyobb sebességgel. A fénysebességet semmi sem lépheti át, kivéve a tágulást.

Már maga az is alighanem egy elképesztő csoda, hogy ebben a katasztrófában létrejött az élet, amely a romokból energiát merítve szembe megy az entrópiával. De az még nagyobb csoda, hogy az életből kifejlődött az intelligencia, még ha kezdetleges formában is. Egyik bizonyítékát jelentik ennek a kezdetlegességnek a fukszos kopasz terepjárós egyének. Akikkel, tudjuk, mind egyek vagyunk.

Számunkra felfoghatatlan mértékű energia szövi be ezt a táguló világot, amelyet megszámlálhatatlan mennyiségű részecske és információ alkot, követhetetlen mennyiségű eseményt generálva. Mérhetetlenül nagyobb esély volt arra, hogy soha nem jössz létre, mint arra, hogy igen. És most mégis itt vagy, rá tudsz nézni erre a világra, megpróbálhatod megérteni, hová kerültél, és bár nem fog sikerülni, legalább jól szórakozol. És még autót is vezethetsz közben.

Nem tudjuk, milyen lehet nem létezni, de gyanús, hogy létezni azért érdekesebb. Én a magam részéről köszönetet mondanék érte, bár nem tudom kinek. Még úgy is, hogy sejtem, a kellemetlenebb része: az öregedés, a test gyengülése és fokozódó kínjai, a tudatom leépülése, az emlékeim elvesztése még hátra van. Hacsak nem kerül elém egyszer egy mindentől megszabadító betonfal, és akkor kuplung ki, visszakettő, padlógáz, ha úgy látom jónak.

Vallás és tudomány egyaránt azt keresi, kutatja, ki és mit művel itt. A tudomány azért nem hivatkozik folyton Istenre, mert ez nem vinné közelebb a célhoz: viszont a művének megértésével minél közelebb igyekszik kerülni hozzá. A világunk nagyon is jól működik ahhoz, hogy csak úgy magától összeálljon ilyenné – mi, akik kicsiben már a teremtőt másoljuk (például képesek voltunk feltalálni az autót, ugye), mi eleven bizonyíték vagyunk arra, hogy teremtő intelligencia munkálta ki a világunkat, amely még széthullásában is szépen elműködget. Azonban a megállapításnak, hogy Isten teremtette a világot, azért nincs mégse sok értelme, mert máris ott a nyomában a következő kérdés: Oké, rendben, de akkor ki teremtette Istent? És ki teremtette azt, aki Istent teremtette? Utazunk egy minden oldalán tükörfalú buszban, minden irányban megsokszorozott világok virtuális kavalkádjának közepén ülve, és tükör által homályosan látunk. Sőt, visszapillantótükör által is.

Most már tudod, hogy szinte nulla esély volt arra, hogy itt legyél, istenverte szerencsés fickó vagy tehát. De egyáltalán nem kérlek arra, hogy ennek a tudatában üdvözült arccal jár-kelj a teremtés romjai közt, mint akivel minden rendben van. A hétköznapi világgal bizony meg kell harcolni, a fecsegő felszínt behálózó elágazó utak egyike-másika bajba és gondba visz, járjad bár Aventadorral vagy Ezeröcsivel. A bosszúság, a fájdalom, a tragédia bizony része a mindennapjainknak, ahogyan az öröm, az élvezet, a siker és a szeretet is. Meg kell élni mindegyiket, olyan út nincs, amely minden bánatot és örömöt kikerülne, kivéve az egyetlen zsákutcát, a halált. De közben tudd, a legnagyobb bajban is: valójában pokolian szerencsés fickó vagy, hogy egyáltalán létrejöttél. Csillagpor, tudod.

Bizony mondom Néked, a szeretetnél jobbat még nem talált ki senki. Kétezer évvel ezelőtt állítólag ekkortájt született egy ember, aki megpróbálta az emberek világát a szeretet erejével jobbá tenni. Kétezer év után talán már kijelenthető, hogy nem egyértelmű sikerrel, de nyugi, van még pár millió évünk, hogy jobbá váljunk, és megtaláljuk ebből a világból a kiutat, mielőtt végleg megfagy és elsötétül, miközben csontjaink és roncsaik végtelen lassúsággal elpárolognak a semmibe.

Hát, végül is bocs, hogy ezzel a sok marhasággal feltartottalak. Mindjárt be is fejezem, csak még egy apró tanács a végére. Ha mindent lehántunk az életünkről, az életmódunkról, keresve, hogy mi a legokosabb, amit kezdhetünk vele, tényleg csak egyetlen tennivalót találunk: szeretni.

Szeretni a nappalt és az éjszakát, a munkát és a pihenést, a jó kávét és a tüzes bort, a bőrkárpitozású BMW-belsőt és a navit, ami Moha bácsi hangján beszélve mutatja az utat, a Holdat, ahogy ragyás képpel vigyorogva végigsétál az égen, a Szaturnuszt a hülye gyűrűivel, és hatalmas kályhánkat, a Napot. Anyánkat, apánkat, gyermekeinket, barátainkat, kedvesünket. Kedvesünket különösen. Fogd kézen őt, vidd ki az autódhoz egy fülledt nyári estén, amikor a Tejút különösen szépen ragyog, nézz bele a gyönyörű szemébe, és mondd neki: Csillagom! Aztán tedd fel a motorháztetőre, és csináld meg, de rendesen ám, hogy szikrázzanak azok a szemek. Adjatok egy új esélyt, hogy a lehetségesség végtelen tengeréből átléphessen a létezésbe valaki: egy átkozottul szerencsés kis ember, aki ívet húz majd az égen, mint ahogy te is, megtapasztalva felemelő magasságokat és ijesztő mélységeket.

Halleluja, hare Krisna, Barátom, aztán kuplung ki, visszakettő, padlógáz, ami a csövön kifér.