Gyerekkoromban, amikor megfertőzött az autósport, kéthetente ott gubbasztottam a tévé előtt, és ittam a Forma–1-es futamokat. Ayrton Senna volt az első hősöm, az első olyan alak a benzingőztől és égett gumiszagtól átitatott őrületben, akire felnéztem. És aki után nem jött hasonló. Ezért volt hatalmas élmény és megtiszteltetés, hogy egy Honda NSX-et tesztelhettem.
Az ember beül, és nem kell semmit állítani rajta. Egyszerűen ott van és úgy érzi: megérkezett. Ez egy ilyen autó. Kész, elég a váltóhoz nyúlni, nem is tudom, mikor találkoztam ilyennel utoljára, amely ennyire pontos és ilyen rövid úton kapcsolható. A legjobb azonban, hogy nagyon közel ülünk a földhöz.
Első dolgom mindig az, hogy az ülésmagasságállító után nyúlok, hogy a lehető legalacsonyabban üljek. Itt nem kellett. Még egy métert sem mentem vele, de elég volt, hogy elgondolkozzam: lesz-e valami a nap folyamán, ami változtat majd azon a véleményemen, hogy ez az autó úgy jó, ahogy van. Hamar feladtam, szerintem semmi. Ezt érzi az ember, világosan, egyértelműen.
Aztán mentem pár kört, majd Pista odajött, én nem tudtam neki mit mondani. Csak hogy hiába keresem, nem találok olyan elemet, melynek kapcsán azt tudnám mondani, hogy ez nem tökéletes. Egyedül talán a kuplungpedál hosszú útja és fogáspontja az, ami felróható lenne, egy jó rajtnál ez nem az igazi, de ez olyan finom nüansz, hogy említésre sem érdemes. Ezen kívül semmi...
Az első pár kanyar után úgy éreztem, az autó rettentően semlegesen viselkedik, és ami a legcsodálatosabb és magától értetődő az adott pillanatban, a tény, hogy kis gázadással tökéletesen ki lehet hozni az alulkormányzott helyzetből. Egy kis megszokást igényelt, mert nem utcai fékbetétek voltak alatta, viszont utcai gumikon gurul. Ezzel meg kellett barátkoznom, mert már az első kanyarban blokkoltak az első kerekek. Az ismerkedési fázis azonban nagyon kellemes, újabb és újabb centikkel lehet tolni a határait, különösebb dráma nélkül.
Aztán egyszer csak vége lett a napnak, túl korán és túl gyorsan. Nem gond bevallanom, hogy pár ilyen napot még el tudnék képzelni ezzel az autóval. Sejtettem már reggel, hogy a vége az lesz: nem akarok kiszállni belőle. Mindenféle túlzás nélkül. Ez az én autóm. Nagyon megengedő, csodásan stabil, ugyanakkor végtelenül feszes. Olyan, mintha versenyautóban ülne az ember. És mindez egy utcai autóban, ami még döbbenetesebb. Szeretem az út minden egyes egyenetlenségét-rezdülését érezni, és az NSX pontosan tudja ezt. Nem a világ legerősebb autója, az biztos. De nem is kell.
Mert annyira remek összhangban van a futómű, a váltó és a motor, hogy végeredményben nem más ez, mint egy igazi örömautó. És biztos vagyok benne, hogy ez a végeredmény az, amit Sennának köszönhetünk, mert benne volt a keze és ő soha nem végzett félmunkát. Ha pár év múlva lesz olyan szerencsém, és sikerül, akkor kéne, akkor veszek magamnak egyet. Nagyon magasak voltak az elvárásaim, mikor reggel kiértem a Hungaroringre. De az NSX mindegyiket teljesítette. Egy tökéletes tárgy, minden szempontból.
Hozzászólna? Itt megteheti!
