Velodrom? Megtelt!
Millenáris Velodrom 2013 júliusa
Ilyet még itt nem láttam. Tömve volt a pálya közepe, több sorban álltak az autók és motorok, s már a füvön is szinte megtelt minden hely, mire a Csikós család szokásos fél tizenegyes érkezését bemutattuk az idei Velodromon. Mivel a Bianchit most először nem tudtam beindítani az anyósom garázsában, ezért kivételesen nagy autóval érkeztünk, a Családi Szent Ereklyével, a zöld állólámpással.
A rendezők azt szeretnék, hogy a Velodrom egy afféle kedves, régi hangulatot árasztó, maskarás ünneppé alakulna, egyfajta magyar Goodwooddá. Azt is megértem, hogy a dress code betartatásához nincs más eszközük, mint az, hogy a 2000-es évek ruháiban érkezőknek megemelik az árat. Sajnos az újságírók, tévések, repijegyesek eleve ingyenes belépővel érkeznek (én ezzel inkább nem élek, elvből), ők ritkán öltöznek be, márpedig belőlük annyi van, ami már önmagában rontja a hangulatot.
Pont ezért mi mindig családilag válogatjuk a ruhákat, most 70-es évek végének öltöztünk, a gyerekeket egész reggel neveltük, hogy „inget be, zoknit fel, húzd ki magad kisfiam”, kaptak egy-egy nevetségesen rövid sortot, fehér zoknit, ahogy kell. Kati felvette a kilencvenes évek legelején már nagyon retró ruhának vett virágos cuccát, én az 1988-as autós ingemben, a már 1982-ben is ciki, lengő kordnacimban virítottam, adalékként a karomra húztam az 1978-as Seiko ébresztős LCD-s órámat. Ez volt az első ilyen a világon.
Ezért kicsit fájt, amikor a makulátlan Mercedesben csücsülő hibátlanul prezentált családra 4400-at kellett fizetnem (12 év alatt a gyerekek nem számítanak), de lenyeltem – elvégre egy állatkerti belépőre is kiadunk ennyit. Aztán a haverok szóltak – te, miért van modern ruhás karszalagod? Aztán bevillant, hogy a bejáratnál alaposan kérdezgettek a ruhámról, hogy mi, mihez idomul, de persze nem mondták, hogy valami nem stimmel. No mindegy, legalább amikor délután ledobtam a családot és visszacsábítottam a Gajdán Miki barátomat (szintén Év Autója zsűritag) a Velodromra, egykori BSA-mmal, ami most már az övé, szóval őt legalább beeresztették 1500-ért a koszos szerelőoveralljában. Az is valami.
De az a pénz igazából így is megérte. Annyi füstöt szívtam, hogy a fülem is megtelt vele, annyi emberrel találkoztam, akiket szeretek, de ritkán látok,olyan sztorikat cseréltünk, hogy egy egész hétre feldobódtam tőle – ha legközelebb is ennyi lesz, dalolva tejelek. Csak a családot hagyom már otthon, mert ők azon kívül, hogy a lelátókról nézték a falon cirkáló, szörnyen berregő masinákat, nemigen tudtak magukkal mit kezdeni. Kár, hogy nincs autószimulátor, céllövölde, légvár, távirányítós autós pálya, vagy legalább némi árnyék középen, tudomisén. Hímeknek szórakozás volt a javából, jobb talán, mint bármelyik korábbi Velodromon. Végül is, megvan, legközelebb hogyan megyek – rögvest motorral. Jó volt, szép volt, a legközelebbi is legyen legalább ilyen, mert jövünk majd mi, veteránosok, sokan.
