A stoppolás sokak szerint kihalt, pedig csak a közlekedési szokásaink lettek mások. Vannak, akik azt mondják, már csak halványan él, de ha húsz éve szállok le a buszról se biztos, hogy előbb kapok fuvart.
Holnaptól repül a bálna – üvölt a Republic huszonéves slágere, amikor kinyitom a Sprinter ajtaját. A furgon belül a vártnál koszosabb: olajos rongyok és újságfoszlányok mindenütt, az ülésre ülve gépmunkás szag préselődik ki a szivacsból. Miután harmadik mondatában ezt a sofőr teszi szóvá, nem érzem kellemetlennek, és átadom magam a hangulatnak. Közös utunk sajnos rövid lesz, ez hamar kiderül.
A szerkesztőségbe tartva jött a felismerés, hogy a 800-as busz fullasztó zsúfoltságát elcserélhetem egy bizonytalan fuvarra. Meleg volt és büdös – Budához közeledve mindkettő a tömeggel együtt nő, ezért Pilisjászfalu után önként száműztem magam a forró aszfaltra. Fejemben kavarogtak a gondolatok, többek közt arról, hogy így biztosan elkésem. Izgatott voltam, amikor a buszról leszállva megtettem a döntő lépést életem első autóstopja felé. Introvertált típus vagyok, nagyrészt ezért vártam vele eddig, amellett, hogy sosem voltam rászorulva.
Izgalmamat valamelyest enyhítette a tudat: felkészülten állok a sokak számára oly természetes kihívás elé, hogy leintek egy autót. A barátaim közt többen gyakorlott stopposok, a tőlük hallottak után, és az interneten talált tanácsok birtokában úgy éreztem, nagy hülyeséget nem csinálhatok a magdolnavölgyi buszmegálló aszfaltöblén, a 10-es út mellett. Igyekeztem követni a főbb ajánlásokat. A szakasz, ahova kiálltam, hetvenes, 300-400 méterről belátható. Előttem és utánam is bőséges a hely félreállni, ápolatlannak sem tűnhetek.
Stoppoláskor érdemes:
- messziről belátható helyre állni, különösen, ha az útszakaszon magas a sebességkorlátozás.
- olyan helyen stoppolni, ahol az autósnak van helye félrehúzódni.
- körforgalom vagy elágazás után állni.
- külsőleg nem taszítónak lenni. A szélsőséges megjelenés még nem feltétlen gond, de az ápolatlanság látszata riasztó lehet.
- a távoli úti célt táblára kiírni.
- felmérni a sofőr állapotát beszálláskor. Illemből nem kell rábízni az életünket egy részegre.
- az autóssal úgy viselkedni, hogy máskor is legyen kedve megállni egy stopposért.
A mai negyvenes és ötvenes korosztálytól sokat hallani, hogy a stoppos kultúra már nyomokban sem a régi, sőt, egyesek szerint halott. „...most van kocsim, de szinte senkit nem tudok felvenni, mert nincsenek stopposok” – írja egy fórumon valaki, aki fiatalon sokat stoppolt, és a beírásokat olvasva egyértelmű, hogy rajta kívül még sokan vannak ezen a véleményen. Kelet-Európában az 1990-es évekig valóban sokkal elterjedtebb volt a stoppolás. Lengyelországban a '70-es években például olyannyira működött, hogy hálózat is épült rá, melyben a stoppos igazolvánnyal bíró utazót felvevő autós kuponokat kapott, amiket egy központi címre küldve értékes nyereményeket nyerhetett. Hasonló kezdeményezés volt Magyarországon is, a '80-as évek közepén, az Expressz utazási iroda adott ki hasonló igazolványokat.
Aztán széles rétegek számára lett elérhető a saját autó, és az emberek már nem szorulnak egymás jóindulatára az utakon. Persze nem mindenhonnan tűnt el egyformán: ahol a tömegközlekedés színvonala alacsony, gyenge az infrastruktúra és nagy az autótlanság máig él. Erre példa Románia, ahol ma ez a közlekedés egyik leginkább bevett módja, és a helyi szokásjog része, hogy a sofőrnek fizetnek a fuvarért.
Az autóstoppolás bizalmi viszony. Én stopposként rábízom magam egy idegenre, aki vendégként fogad saját szférájába. A két fél kölcsönös reménye, hogy a másik nem közveszélyes, esetleg büdös vagy szimplán kellemetlen útitárs. A modern országokra jellemző, növekvő bizalmatlanság lehet a másik oka, hogy kikopott ez a közlekedési forma. Amikor délelőtt fél tízkor álltam a 10-es út mellett, arra gondoltam, hogy én vajon megállnék-e magamnak, és úgy éreztem, hogy nem. Gyér volt a forgalom, így amikor egy-két percenként elment mellettem egy autó, kicsit mindig csökkent a lelkesedésem, majd eszembe jutott András barátom tanácsa a visszafogott szemkontaktusról.
András három közös egyetemi évünk alatt napi rendszerességgel stoppolta végig a Szentendre és Esztergom közti negyven kilométert reggel és délután. Ezalatt olyan nem volt, hogy azért késett volna, mert nem vették fel. Egy nap egy állatorvoshoz szállt be, aki megkérte, hogy tegyen vele egy kis kitérőt, és segítsen neki beoltani néhány birkát, de még így is gyorsabb volt, mintha buszra szállt volna. Volt, hogy egy darus autó kezelőfülkéjében kapott helyet, és megszámolni sem tudja, hányféle kocsiban ült. Számára ez leginkább hobbi. Élvezi, hogy különféle embereket ismer meg, beszélget velük. Az ő tapasztalatai szerint nem számít rámenősségnek, ha szolidan a szélvédő mögé néz a stoppos.
Autóstop-fajták
Alapjába véve háromféleképpen lehet kategorizálni a stoppolást attól függően, hogy miként végzik.
- klasszikus: A stoppolások számát tekintve ez a leggyakoribb. Pusztán abból áll, hogy az út felé nyújtott kézzel, hüvelykujjal felfelé mutatva várjuk, míg valaki megáll a világon szinte mindenhol elfogadott jelre.
- táblás: Ha egy művész egy festményen akarná megragadni a stoppolás minden romantikáját, akkor a rongyos ruhás, nagy hátizsákos utazóra, a fuvart kérő ujjtartás mellé egész biztosan kerülne egy tábla, Párizs vagy Róma, esetleg Berlin felirattal. Ez a módszer leginkább az autópálya-felhajtóknál, jelentősebb főutakon, esetleg csomópontok előtt népszerű. Jellemzően akkor él vele az ember, ha célállomása messze van, így például az M7-es környékén nem ritka a Balatonra, Bécs előtt pedig a Passauba vagy azon túlra eképpen kért fuvar. Célszerű egy A4-esnél nem kisebb lapra jól észrevehető színnel és méretben kiírni a város vagy az autópálya nevét, amerre tartunk.
- kérdezős: A rákérdezéses fuvarkérés már nem non-verbális, így valamelyest hatékonyabb is, mint a másik két módszer. Ez a stoppolás legdirektebb módja, amit leginkább benzinkutakon, autópályák pihenőinél alkalmaznak, de Bendegúz barátom esküszik rá, hogy a piros lámpánál is hatékony.
Ez csak általánosítás, a kezdők számára lehet érdekes, és a téma effajta racionalizálása a legtöbb hippilelkű, tapasztalt utazó számára már visszás.
Az ötödik autó ment el mellettem, amikor levettem a napszemüvegem. A hatodikon már láttam, hogy gyanúsan lassabb a többinél, majd amikor a Sprinteren felvillant az index már egyértelmű volt, hogy értem áll meg. Sofőröm fuvaros. Szerettem volna azt hinni, hogy a szemkontaktus hozta meg a kedvét hozzám, de nem: az ő motivációja régről jön. Mint mondta, anno sokat gyalogolt, stoppolt, és megfogadta, hogyha módja lesz rá, felvesz bárkit. A kánikulában különösen nem szeretett volna az út mellett hagyni, így fel sem merült benne, hogy ne álljon meg.
Nem tudom, mik ilyenkor a bevett témák, így hagyom, hogy ő beszéljen. Teljesen kézenfekvő, és másfél perc kellett hozzá, mire előjött a széttúrt 10-es út. Nézd meg Leányvárnál! Néhány éves aszfalt, és már újra kell húzni – mondja, én pedig helyeselek. Közös utunk sajnos túl rövid volt ennél mélyebb gondolatokhoz, de az élmény számomra így is maradandó.
Hol ne?
A világ különböző területein eltérően viszonyulhat a jogszabályozás a stoppoláshoz. Az USA több államában például kifejezett tilos, míg a legtöbb országban csak a börtönök közelében és az autópályákon nem szabad.
Magyarországon az autópályákat leszámítva nincs tiltva, de a gyalogosokra vonatkozó kisebb szabálysértésekbe könnyen belefuthat egy óvatlan stoppos, akinek mint gyalogos közlekedő tartózkodnia kell minden olyan magatartástól, ami a járművezetőket megzavarhatja. Emellett nem árt tisztában lennie azzal sem, hogy a KRESZ szerint a gyalogosnak a járdán, annak hiányában a leállósávon, az útpadkán vagy a kerékpárúton kell közlekednie. Ha ezek egyike sincs, akkor az úttesten, de csak annak szélén, lakott területen kívül mindig a járműforgalommal szemben.
Piliscsaba után, a Pázmáneumnál váltam el alkalmi sofőrömtől. Húsz percem volt a következő buszig. Ezalatt összejön egy újabb fuvar – gondoltam, de még ki sem álltam, amikor egy huszonéves nő emelte stophoz a kezét előttem. Nem tudom, mi ilyenkor az illem, de semmiképp sem akarnék bunkónak tűnni, ezért nem állok ki mellé konkurensnek. Utólag már bánom, hogy nem kértem meg, egyesítsük az erőinket, de ez az alkalom arra tökéletes volt, hogy a padon ülve megfigyeljem, ő hogyan csinálja. Azt gondolom, nőként amúgy egyszerűbb fuvart szerezni, hiszen egy nőnek – érthető okokból – valószínű mindkét nem sofőrjei szívesebben megállnak.
Tézisem úgy tűnik, nem állja meg a helyét, legalábbis itt és most nem él. Míg nekem hat autót kellett várnom a fuvarhoz, addig ennek az átlagos megjelenésű hölgynek negyedórás kitartó stoppolás és minimum százötven autó sem volt elég a sikerhez. A két helyszín kb. ugyanolyan adottságokkal bír – ebből látszik, hogy szerencse is kell ehhez, hiszen nem minden hatodik autós volt egyszer maga is stoppos. Végül egy idős úr áll meg egy Yarisszal. Amíg mosolyokkal teli társalgásukat figyelem, a távolban már feltűnik a buszom. Jó buli a stoppolás, de ha nem muszáj, most nem várnék tovább, így elmegyek azzal. A buszajtóban állva, izzadt hónaljak közt a kapaszkodót markolva visszavágytam a Sprinter olajos, de tágas és puha ülésére, ahol szól a Republic, hűsít a kílma és jó a táraság.
Első stoppolásomtól belelkesülve megkerestem a legaktívabb magyar kortárs stoppost, akiről hallottam. Kádár Levente, aki a képeit nézve alig huszonöt éves négy éve életformaszerűen stoppol a világ útjain. Ezalatt egész Európát bejárta, de a Közel-Kelet, Észak- és Délkelet-Afrika több országát is így ismerte meg. Kaukázus, Atlasz, Nordkapp – eddigi állomásait nézve úgy tűnik, bárhova képes volna eljutni.
„Túl gyakran hallom utazóktól, hogy azzal büszkélkednek, hány kilométert tettek meg egy nap, nem pedig azzal, hogy mit láttak közben. Ha egyik szemed a célon tartod, csak egy szemed marad az utadra. Egy szemed, hogy lásd a természet szépségét, hogy megéld.„ – írja filozófiájában. Az efféle mondatoknak hitelt ad, hogy egy olyan ember gondolatai, aki télen stoppolt keresztül Lappföldön.
Levente számára valóban az út a fontos, ezért óvatos kérdésemre, ami az autóstoppolás határait firtatja, azt válaszolta, hogy egy nap alatt nagy eséllyel bármikor eljutna Budapestről Brüsszelbe, de nem tenné meg. Nincs hova sietnie, ezért soha nem is rohanna. Az ő motivációja valóban a megélésről, mintsem a dicsekvésről, a felületes világjárásról szól. „Az emberekért stoppolok, az esetekért, melyeket átélhetsz. Tapasztalatok, tettek, melyek egy életre meghatározzák a karakteredet.” – mondja.
Gyakorlott stopposként hajnalban, öt-hat óra körül indul útnak, így nem megy el utazással az egész napja. Bárki mellé beül, nem tesz kivételt. Szerinte a közös nyelv hiánya sem gond, hisz ha két ember beszélgetni akar, így vagy úgy, de megoldja. Persze került már életveszélybe útja alatt, volt hogy megfenyegették, de egyelőre semmi baja, és a lelkesedése sem kopott. Néhol épp a túlzott vendégszeretet az, amivel küzdenie kell. Levelezésünkkor Levente már egy jó ideje Lengyelországot járta, de azóta Marokkó felé tart, és az is lehet, hogy már Nyugat-Szaharába ért.
