Amennyi zajártalmat én már embertársaim fülére zúdítottam, ideje, hogy vezekeljek. Kezdeném egy beismeréssel: rájöttem, hogy igazi, rendes gatyaszárlobogtató zenét csak autóba érdemes építeni. Tudom, már késő, több szempontból is. Meg is kaptam a büntetésem.
Gyónnék. Tizensok éven át trombitáltam, napi fél-egyórás otthoni gyakorlással. Négy motorom volt, és használtam is őket, sokszor városban - a legbűnösebb egy Honda CB350 Four volt, két rikoltozó nyitott csővel. Herélt sportkipufogómat a BMW-mre saját satupadomon hegesztettem össze, de még azt is túlharsogta a szívóhang, amit a négy nyitott tütén át hörgött a világba. És ami pénz megmaradt a benzinégetésből, azt erősítőre és hangfalra költöttem. Kevés lesz ide a két Miatyánk.
Közben térdemet csapkodva kacagtam a suhancokon, akiknek rezgett a hátsó rendszámkerete a mélyláda csörömpölésétől. Én inkább a motorhangot hallgatom, amikor a koncertre megyek, hazafelé meg úgysem hallok már semmit, csak a tompa csengést a koponyaüregemben. Otthon, nyugalomban jó zenét hallgatni, az autóban az autóval kell foglalkozni, hatezer-kétszáznál a teljesítménygörbe konyulását meghallani, a felfényesedett fehér aszfaltra kenődő gumicafatok hangját élvezni. Ilyen és hasonló hangzatos, radikális érveim voltak. Tévedtem.
Többen, többször próbálták felhívni erre a figyelmemet, nem ritkán vörös fejjel, hasonló decibelértékkel, mint amit én borítottam rájuk. Meg sem hallottam, hiszen szánalmas, korlátolt, szemellenzős pöcsök. Nem értékelik a művészetet. Meg a sornégy bódító hangját. Nem tudják, mi a jó. Elnézést, így utólag.
A korral járó hülyülés hozadékaként már én is a hangos kipufogóra károgók népes táborába tartozom. Levettem a visszadurrogó Yoshimurát, feltettem a gyári dobot. Otthon már csak egy szolid szatellites rendszerem van. És nagyon vágyom egy jó hifire az autóban. Mert máshol nem illik feltekerni a hangerőt.
Aki tanyán lakik, sorolja magát a szabályt erősítő szerencsés kivételesek közé. A családi ház már necces, legfeljebb egy jól hangszigetelt pince adhat oltalmat a szomszédok repeszgránátjai elől. Lakásban egyértelmű türhőség zenét hallgatni, még Beethoven csellósai is lépcsőházi beszélgetésekre fogják kárhoztatni az embert. De az autó még a miénk. Ha ki is hallatszik valami, az csak egy elsuhanó dübörgés lesz a kívülállók számára. Hadd csapkodják a térdüket, ha zörög a rendszámkeret.
Amúgy is rengeteg időt töltünk benne, sokszor halálos unalomban, ugyanazon a kopott aszfaltcsíkon fel-alá szaladgálva nap mint nap. Holtidő. Otthon mikor érünk rá? Vacsora után, ágyba dőlés előtt? Fülhallgatóval? Bocsánat, az nekem nem felszabadító élmény.
Bezzeg az autóban. Ott aztán a megfelelő kombináció valódi veszélyforrássá is válhat. Gondolok itt például egy hosszú kallódás után előkerülő Prodigy CD-re és egy kihalt hegyi szerpentinre. Egy Paco de Lucia koncertfelvétel és egy éjszakai autópályázás is költséges lehet. Vagy Chopin az iparterületen. Ízlés- és hangulatfüggő.
Az autó plusz zene, felrázva, olyan hatásokat tud kiváltani, mint külön-külön egyik sem. Ezért érdemes inkább ide tenni a pénzt, mint valami 28+1-es házimozi rendszerbe. Sajnos nem olcsó szórakozás, de a szobahifi sem az. Ahelyett, hogy egy-egy gagyit vennénk ide meg oda, inkább érdemes egyszer kiköhögni egy rendes cuccot az autóba, amit ráadásul költöztetni is lehet a következőbe, ha jól találtuk ki. Mai fejemmel azt mondom, nem hülyeség, sőt. Talán az egyetlen reális lehetőségünk a zenehallgatásra.
Amikor mások a rendszámkeret-zörgetős korszakukat élték, én fejegység helyett ikerkarburátorokat vettem. Pedig akkor talán még sokkal jobban mozgatott a zene, mint ma. Most, amikor sokszor kínnak érzem a budapesti közlekedést, és hallgatnék valami új zenét, már teljesen kiestem a szcénából. Évek óta nem vettem CD-t, haverokkal sem nagyon cserélgetek már, és nemrég világosítottak fel, hogy a Punnany Massif nem egy albán pornóparódia, hanem egy pécsi banda. Tudom, ciki. Ez az én büntetésem: amikor lehetett volna, lefitymáltam, most, amikor vágynék rá, és tudom, milyen jó, már késő.
Késő, leginkább azért, mert ma már teljesen irreális veszteségmentes adathordozókat cipelni. CD-album az autóban? Ugyan, már az USB is kihűlt kávé. Bluetooth-streaming az iPhone-ról, az a menő. Csakhogy nekem a tömörítés megöli a zene lényegét, kiradírozza azokat a részleteket, amelyek kedvéért százezer dolláros hangrendszert építenék az autóba. Ez az igazi kitolás. Ma már talán nekiállnék bitumenlapokat simogatni a padlólemezre, hogy szépen szóljon az autóban a zene, de nem tudnám miről hallgatni. Ki vesz ma már CD-t? Az mp3 korát éljük. A minőség halott, éljen a youtube-diszkó. A 128 kbps mocsarában a flac az egyetlen reménysugár, de az autóhifi háttéripar nem kívánja felvirágoztatni a veszteségmentes tömörítés bimbózó hajtását.
Ma már talán fejegységet vennék, nem ikerkarburátort, ha választani kéne. A Weberek amúgy is mocskosul megdrágultak, benzint égetni pedig félek, nem menő. CD-t hallgatni talán az lehet még, a maga oldszkúl bájával, ahogy a kompakt lemez megjelenésekor divatba jött a bakelit, hiszen a digitális csak utánzat, az analóg az igazi.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
