Hogyan nem jutottam be a sanghaji VW-gyárba?

És tényleg, ha már szabadság, senki sem gondolhatja komolyan, hogy Kína kommunista diktatúra; a legkevésbé Sanghajban. A kommunizmus inkább olyasféle marketingkifejezés nekik, mint az amerikaiaknak a demokrácia. Nincs Facebook, Twitter, Youtube és Instagram. És időnként kivégzik a súlyosabb korrupción ért politikusokat, ami legalább ilyen szomorú. Ugyanakkor Kínában tízévente cserélik a vezetőgarnitúrát – legyünk pozitívak, vegyük észre, mennyire jót tesz a diktatúra például a környezetvédelem ügyének. Nem kell négyévente választásokat nyerni olyan dolgokkal, mint a GDP, senki sem fog belebukni, hogy hosszú távra tervez. Nemrég egy amerikai cég felméréséből derült ki, hogy a kínaiak átlagban kétszer elégedettebbek a saját országuk fejlődésével, mint az amerikaiak. A zsarnokság csalhatatlan jele viszont, hogy nem láttam olyan gyalogátkelőt, ahol gombnyomással avatkozhatnánk a ciklusba.

*A kínai eleve pozitív beállítottságú nép. Közismert a nagy kínai projekt, a Coca Cola kínaisításának össznépi projektje, melynek során végül sikerült a Ke Kou Ke Le-re jutni, ami Finom Boldogságot jelent. A kínai nem úgy állítja elő az idegen szavakat és márkaneveket, mint a japán, hogy megpróbálja kimondani, nem sikerül, attól kezdve az lesz az (Merüszedeszü bencü = Mercedes Benz). A kínaiban szempont, hogy hasonlítson a hangalak, de a megfelelő szótag-jelek összeválogatásánál az is fontos, hogy pozitív dolgokat jelentsen.

Sanghajra nem könnyű felkészülni. Én persze nem is nagyon erőltettem, hiszen az indulás előtti hét keddjén még nincs vízumom, csütörtök május elseje, ami Kínában is munkaszünet, miként az azt követő péntek is. A kínai nagykövetség honlapjáról pedig kiderül, hogy a sürgősségi vízum átfutási ideje három nap. Aztán csodával határos módon meglesz a vízum, akkor viszont már nem nagyon készülök, mert az út elég kaotikus benyomást kelt: az Air France új első osztályáról, a La Premiere-ről kéne írni, de még azt sem tudják elmagyarázni, egyáltalán mi a fenét keresek ott én. Biztonság kedvéért  kérek két nap hosszabbítást, hogy legalább megnézhessek egy-két helyi autós vonatkozást, hiszen légiközlekedés rovatunk egyelőre nincs.

Tudták, hogy a Google maps-nek Kínáról nincs Earth-nézete? Tehát ha átkapcsolunk, csak egy feketeség lesz jutalmunk. Pedig ha keresek valamit, mindig megnézem a műholdképet, mi van egy épület körül, egyáltalán hogy néz ki az épület, fű, fák. A Google Maps tömegközlekedéses útvonaltervezője viszont nagy kincs. Veszek egy útikönyvet a sétálóutcában, aztán nekiindulok, hogy megnézzem a két helyet, amit legutóbb nem sikerült. Nem mintha olyan fontos célpontok lennének, csak hát Sanghajban ilyen másodrendű célpontokból rengeteg van. Nekem a kínaiul Kong Miao nevű Konfuciusz-templom maradt ki, és a Yu Yuan Garden. Anno kis bódék álltak Sanghaj belvárosában, melyekben egy-egy egyetemista önkéntes írta át kriksz-krakszokká az útikönyvek latin betűs pinyinjét, hogy aztán a cetlit odaadhassuk a taxisnak. Ma már a belvárosban egész sok angolul tudó kínait találni.

*A kínaiak egyelőre úgy néz ki, a dohányzásnál tartanak. Shanghaj híres könyvesboltját nehezebben találtam meg, mint Amundsen a Déli-sarkot, trafik viszont lépten-nyomon van. Az egyik legnépszerűbb cigaretta a Dupla Boldogság. Nem drogos, hanem házassági utalás.

A közlekedés is elég nápolyos – ahogy éjjel egy-egy bukósisak nélküli, kivilágítatlan villanyrobogós a tilosban blazírt arckifejezéssel kacsázik keresztül a zebrán átkelő gyalogosok tömegén, az tényleg olasz. Olaszos az is, hogy a kifinomult ételeik mellett verhetetlenek az egyszerű alapkajáik. Egy tésztaleves egy saláta, egy... Nem is sorolom, mert menten nekiindulok az Illatos Csirke büfének.

*Anting neve azt jelenti, a béke pavilonja. Ebből az an a béke, ami ugyanaz az an, mint a Tienanmen, vagyis a Mennyei béke terében lévő an. És igen, a Tienanmen tér ugyanolyan hülyeség, mint a La Manche-csatorna, hiszen a men önmagában is teret jelent.

A metrótérképekkel akad néhány logisztikai probléma. Adott ugye egy papír, amit elvileg összehajtva a zsebünkben tartunk. Aztán 11 metróvonal irgalmatlanul sok megállóval. A megállók nevét latin és kínai írásjelekkel is fel kell tüntetni. Az össze-vissza kígyózó tizenegy vonal a követhetőség kedvéért más színű, de tizenegy árnyalatban már olyanoknak is kell lenniük, mint citromsárga, halványlila, világoskék, barna és bordó. Na ezeket a metró neonfényében próbálja meg értelmezni valaki. Jiading Xinchengnél ráadásul kettéágazik a vonal, és ilyenkor csak a helyieknek természetes, hogy ez valójában egy hurok, és a szerelvényen kell maradni, vagy nem hurok, és akkor leszállunk az elágazás előtt, de hogyan tovább?

A 11-es metróvonal a Nanxiang állomás után jön a felszínre. Itt gyakorlatilag már magunk mögött hagytuk Sanghajt, de a rizsföldek és kis erdők mellett sem látni nyomornegyedeket, vagy egyáltalán nyomorultabb épületeket. Nem kellemetlen lakótelepek, modern irodaházak, sok fa és virág. A sanghaji F1-pályával kapcsolatban olvasgattam egy kicsit fórumokat, mit szólt, aki a heyszínen látta a futamot. Amellett, hogy mindenki elégedett a szervezéssel, tudják, mi a leggyakoribb kifogás? Hogy nagyon steril a hely. Hogy is ne lennének elégedettek, amikor háromnegyed óra alatt kimetrózhatnak a központból? Mi meg ugye még szemfülesen jól meg is kúrjuk a küldöldit azért az öt kilométer autópályáért, elvégre a szabály az szabály. Én most nem szállok le a Shanghai Circuit megállónál, hanem a következőt veszem célba. Az Automobile City megállónál egyik irányban az antingi Volkswagen-gyár, nem mondom, hogy vár, hiszen sajnos nem. De azért lefényképezem a végtelenbe vesző komplexum bejáratát, ami valójában a művészbejáró lehet, mert a gyári honlapon nem ilyen kép van.