Hogyan nem jutottam be a sanghaji VW-gyárba?

Na, most vajon mi lesz? A tányérsapkás őr mögöttem hosszasan krákog, én pedig tíz méterről mohón visszafordulok: nyel, vagy köp? A képébe bámulok; már akklimatizálódtam, nem gond egy kis farkasszem egy vadidegennel. Az őr felteszi a lábát a padkára, a térdére könyökölve állja tekintetem. Irtózatos szellemi harc veszi kezdetét itt a külvárosi Roewe-szalon előtt – ő is tudja, a köpködés a kultúra nagy lakmuszpapírja. Az ő kezében, illetve szájában a döntés, hogy a kerület kulturálisan a nyugatias belvároshoz tartozzék-e, avagy csatoljuk egyetlen csulázással a barbár Mainland Chinához. Nézem. Visszanéz. Lassan vánszorognak a másodpercek, az idő szinte áll. A kétszer négysávos sugárúton gondtalanul robognak a Santanák, unokák fagyit kapnak a nagypapájuktól, anyukák beszedik a fregoliról a kiteregetett ruhát, nem beszélve Magyarországról, ahol hat időzónával odébb mostanában ébredezik több millió honfitársam. Az őr végül köztes megoldást választ: nem köp, csak engedi, hogy a gravitáció segítse a fűbe orrjárata közelmúltbeli tartalmát.

A Kong Miao azonban ezúttal sincs meg. Meg vagyok átkozva, mint Don Quijote, keresek egy útikönyvben látott árnyas parkot, nagybajuszú kung-fu-mesterek szobrával, faragott jádekövekkel, koi-pontyokkal és aranyfejű récékkel, A cím stimmel, toronyházak mindenfelé, de a Konfuciusz-templomot nem találom. Esélytelen, hogy elfilozofálgassak a ponty átugrik a sárkány kapuján-példázaton. Helyette néhány sarokkal odébb belebotlok a kínai naptárreform atyja, Xu Guangqi (1562-1633) sírjába, melyet tökéletes kis park vesz körül. Aztán inkább visszametrózok a Bundra, hogy megtekintsem életem első repülős sajtótájékoztatóját.

Maga a rendezvény elég egzotikus. A világ minden tájáról érkezett, de láthatóan legalább 50% ázsiai kollégát tartalmazó újságírómassza nagy része úgy tűnik, annyit konyít a légiközlekedéshez, mint jómagam. Vannak viszont szakértők is; ők teszik fel a kellemetlen kérdéseket. Ezekből tudok róla, hogy manapság luxus-légiközlekedésben az Etihad és az Emirates nagyon elhúzott (állítólag az olcsó kerozin nagy versenyelőny), de még a Turkish Airlines business class-a is bitang jó. Mondogatnak millimétereket, de így laikusként úgy tűnik, az Air France fő ütőkártyája távol-keleti viszonylatban, hogy naponta kétszer repüli a Párizs-Sanghajt. A mellébeszélés itt még talán feltűnőbb, mint az autóbemutatókon.

És az új La Premiére-t, ami egy ülés, némi kárpit és függöny, csak akkor tudnám kipróbálni, ha nagyon erőszakos lennék, akkor is csak fél percre. Szerencsére van még egy nagyobb kiállítás egyéb repülős dolgokból, kiváló légügyi dolgozókkal, akiktől megtudom, hogy

- a stewardesseknél nincs kasztrendszer, rotációban osztják őket a turista- vagy business osztályra

- hiába látom úgy, hogy a turistaosztályon össze-vissza állítgatják az ülések közti távot, igazából nem

- a business classon lehet, hogy több a bruttó meló, mint a turistán

- hamarosan a business class is új lesz az Air France-on.

És most már arra is rátérnék, hogyan nem jutottam be a sanghaji Volkswagen-gyárba. Egy mondatban: indulás előtt azt kértem, szerda este helyett péntek este indulhassak vissza, de Sanghajba érve nem leltem nyomát az Air France honlapján a visszafelé szóló jegyemnek, így elkezdtem levelezni egy Organization Team nevű illetővel, aki szerda délutánra elintézte a pénteki jegyem, de mint kiderült, péntek reggelre, úgyhogy lázasan emaileztem a kínai VW péeresével, hadd menjek a gyárba mégis inkább csütörtökön, mert félek, hogy nem sikerül áttetetni a jegyemet estére, de ő köti az ebet a karóhoz, hogy ha eredetileg péntek volt megbeszélve, akkor az péntek, ekkor csodával határos módon találok egy kétméteres, segítőkész holland illetőt a KLM-től, ami ugye már egy cég az Air France-szal, a holland srác pedig, mint másnapra kiderül, sikeresen el is intézte, úgyhogy írok megint a kínai VW-alkirálynak, hogy pénteken hányra legyek ott, ő pedig kedvesen válaszol, hogy a látogatásomat törölték, mert azt mondtam, nem jó a péntek, és slussz, zai jian, ahogy a han nemzetiségű bő egymilliárd ember mondja: viszlát.

Érdekes hely lett volna az antingi gyár, egyrészt mert akkora, hogy a vége ködbe vész, hiszen a VW Kína legrégebbi partnere az autógyártásban. Érdekelt volna,

- miért esett a választás a SAIC-ra, amikor 1984-ben megkötötték az együttműködést

- hogyan kezdődött

- mennyi kínai munkásuk van és hogyan képzik őket

- ott is olyan irigyelt munkahely-e a VW, mint nálunk az Audi

- mehetnék-e egy-egy kört a gyárudvaron néhány helyi specifikációjú autóval

- kipróbálhatnám-e az előcsarnokban kiállított veterán SH 760 váltójának kapcsolási érzetét

- hogyan építették ki a beszállítói kört

- milyen érdekesebb igényei vannak az átlagos kínai vásárlónak

- hová exportálnak

- meg még nyilván ami menetközben eszembe jut.

A sétálóutcában hazafelé segítek egy kínai házaspárnak emlékfotót készíteni. Szó szót követ, nahát, milyen jól beszélek kínaiul, ő tíz éve tanul angolul, hogy tetszik Sanghaj, hová megyek még. A férj mutatja a fényképes térképet, hogy ők most egy teaszertartásra mennek. Nagyon érdekes, nem tartok velük?