Így autóbuzulnak a családok
Nincs még minden veszve, nem halt ki az autós kultúra. Egyelőre.
Sipos Zolival elmentünk Angliába, hogy feltérképezzük, mit csinálnak a britek a kocsijaikkal a szabadidejükban. Jártunk a RAF Múzeumban, Volkswagen-találkozón, motoros meetingen az ACE Cafében, béreltünk autót, voltunk pályanapon, ültünk Caterham 21-ben, teszteltünk Jensen Interceptort, Morgant, és eljöttünk Santa Podra is, ami a gyorsulási versenyek bölcsője, a leghíresebb drag pálya, és az egyik legjobb színhelye az autós találkozóknak. Santa Podon éppen amatőr gyorsulás volt aznap, de már készültek a másnapi gigarendezvényre, a retro showra. Az erre érkező kempingezőket mutatjuk most be.
Mire kijöttünk a szabadfogású gyorsulási nyílt napról, harmadnapos hámlást biztostó leégéssel, a Santa Pod Raceway parkolóját belepték a vasárnapi Retro Showra érkezők. Ilyen ez az Anglia, az ember reggel kabátban indul, délben fürdőgatya, este ismét kabát. Cserébe fél tízig világos van. Szóval a parkoló, abban is az elvetemültebbek, akik kempingezni óhajtottak már szombaton. Most milyen képet látunk magunk előtt? Félmeztelen harmincas-negyvenes autóbuzikat? Nos, ilyen is volt, de a lényeg nem ez, ó nagyon nem. Hanem a gyermekkorban beivódó natív autóbuzéria, ami teljes családokat és családi baráti köröket legelőre kihajtó, és ott mindenféle extravaganzákból szekértábort építő, felelős gondolkodású szülők oltanak gyermekeikbe.
Nem repültek a sörösüvegek, csak sültek a kolbászok, a sztékek, főttek a kukoricák, hűltek a sörök, polírozódtak a lökhárítók. Mindenki büszkén vette elő, amije van, legyen az egy csőrös Ford Transit lakóbusz, Renault 5 Turbo, vagy egy csoffadt amerikai patkány, vagy egy Westfalia. Körülöttük kerékpározó gyerekek.
Itthonról is baromira hiányzik ez a fajta vurstlis, márkafüggetlen, nem szétalkoholizált, nem marketinggel átitatott családias vonal. Ha lenne, én biz'isten kimennék, sőt, vinném a gyerekeket is, lássák csak, hogy sok odaadással, akár kevés pénzből is lehet építeni valamit, amire büszkének illik lenni. Amire nem irigy a szomszéd. Ami értelmet ad az esős délutánoknak, amin meg lehet tanulni az autózással kapcsolatos alapokat. Ilyeneken morfondíroztam éppen, amikor egy ismerős betűtípus villant be, a szemem sarkából azt láttam kiírva, 2.5-16. A kötőjel már nem volt meg, de nekem nagyon közel áll a szívemhez a típus. Azonnal rohantam, hogy Sipi, ezt nézd, ezt nézd, amikor észrevettem a Nürburgring matricát is a 190-es Merci hátulján. A mellette álló Porsche 944 csak hozzátett a korai kilencvenes évek-hangulatához. Főleg ebben a színben. Na jó, esetleg aranyban, barna kockás béllel.
Mellettük egy nyolcvanasokban ragadt baráti társaság, a citromsárga Capri és a narancs Westfalia együtt nagyon Balaton-part, 1986. Nem? A mögéjük letett két pepperoni bicikli, amivel némi anatómiai rokonságot mutatott az itthon is árult Tacskó. A nyolcvanas években ölni tudtam volna egy ilyenért, de nekem csak egy Csepel BMX jutott a zöld Szkolnyik után.
Aztán az utolsó sarokban, egy JDM (Japanese Domestic Market, azaz belföldi japán piacra gyártott) Toyota Previa mellett állt az autó, aminek – szégyen, vagy sem - a létezéséről se tudtam eddig. Egy Ford Fiesta XR2. Amilyen Bandinak is volt, itt a Totalcarnál. Csak épp ennek nem volt teteje! A gazdája egy kedves szőke hölgy, két leánygyermek tulajdonosa. Készséggel számolt be az autóról, büszkén mutogatta.
Először is gyári, és összesen huszonpár darab készült belőle a Crayfordnál, nyugat Kentben. Mind kézzel épült, mind a első generációból, amit 1976-1983 között gyártottak. Közülük tizenhat Ford Fiesta 1300 Ghia alapokon, hét darab pedig XR2-ből. Egy ilyenbe futottunk bele. A tulajdonos előkapott egy katalógust, amiben az árlista is benne van. 1600 fontot kóstált az átépítés, és tíz nap alatt végeztek vele. Ha valaki a szalonban igényelte az átépítést, már akár az első métert is kabriózva tehette meg. Maga az autó egyébként egy huszonéves használt kabrió szintjén volt, repedt műszerfallal, kiült ülésekkel, de viszonylag csekély futással. Az átépítés látható része kisipari, hajlított vasakból készült, gondolom, a nem látható merevítések se különbek.
És az érdekesebbnél érdekesebb autók csak jöttek-jöttek egymás után, esélyünk se volt mindhez odamenni. Úgyis jövünk még, akkor majd a vasárnapi retro show-ra, és körülnézünk még jobban. Most viszont rohanunk tovább, mert meghívásunk van a Ford Fiesta éves találkozóra az Ace Caféba.Útközben láttunk egy Bristolt. Menni, közúton.
