Fura hely ez a Tannisby. Az Év Autója tesztelés zajlik, itt, Dániában, az Északi-tenger mellett. Ennél északibb Dánia már szinte nincs is, ami meg van, azt most nem számoljuk. Szóval, nincs.
Nagyon fent vagyunk, itt a Skagerrak tengerszoros. A homokos tengerparton körülnézve a fene tudja miért, de többször is második világháborús filmek, meg az Északi-tengernél a homokdűnék közt, lövészárkokba beásott német katonák képét vizionáltam. Aztán egyik nap kinéztem a szobám ablakán, és az egyik homokdomb oldalában egy gyanús betondarabot láttam. Mi ez, valami bunker? Á, hülyeség, miért nézne lőrés a szárazföld felé?
A harmadik napon elsétáltam a parkoló felé, elgyalogoltam egy irtózatos méretű bokor mellett, aztán visszafordultam. És kiderült, a bokor nem is bokor, hanem egy dzsindzsával benőtt betonbunker. Azanyád! Még egy bejáratot is felfedezni véltem a szürkületben, de le van rácsozva, bejutni lehetetlen.
A második világháborúban a németek ezeken a partokon is komoly állásokat létesítettek, a Norvégia északi csücskétől Franciaország nyugati határszéléig tartó láncolatot hívták Atlanti-falnak, ezek a beton építmények is ennek a részei lehettek. Hát, ezért vizionáltam mindenhová német katonákat. A környéken mindenfelé találni hasonló bunkereket, sőt, bődületesen nagy épületeket, amiket meg is lehet látogatni, be vannak rendezve, minden apróság a helyén, rendes időutazás, ha belép az ember. Ezen a linken olvashatnak többet a környékbeli bunkerekről, erődítményekről.
Átkozott mázlink van, alig esik, viszont nagyon sokat süt a nap, minden adott a sok autó teszteléséhez, fotózásához. Persze néha beborul, vizet is kapunk a nyakunkba, illetve a tengerparti föveny (minden nap van ott dolgunk) is nedves egy kicsit, ezért a kocsikat ápoló szakembereknek folyamatosan van mit csinálniuk. De enni nekik is kell néha, erre szokták használni az ebédszünetet. Mi meg pont ebédidőben hoztuk el az első napunkon a vadiúj Mondeót. Ami egy picit koszos volt. Így meg mégsem lehet lefotózni. Valakinek csak le kellene mosnia. Ki az aki ilyenkor kéznél van, és bármikor segít nekem? Hát én.
Hurrá, nem csak egyik kedvenc időtöltésemnek hódolhatok (igen, tényleg szeretek kocsit mosni), de én lehetek jó eséllyel az első magyar újságíró, aki lemoshatja az új Mondeót. Esetleg a világon még egy újságíró sem takarította az új Fordot? Micsoda dicsőség ez, kérem! Oké, sajnos rendes, alapos munkára nem volt lehetőség, a mosószerek, szivacsok el voltak rakva, de a slagból kibuggyanó vízzel rendesen fellazítottam a koszt, és egy elöl felejtett ronggyal villámgyors mozdulatokkal lecsutakoltam a kocsit. Természetesen folyamatosan, kis sugárban folyattam a vizet a rongyra, hogy ne karistoljam össze a hibátlan dukkót, majd kiöblítettem a fehér textildarabot, és szárazra töröltem az autót.
Elégedetten, szemkápráztatóan csillogó kocsival eredtem Csikós és Bandi nyomába, tudtam, hol várnak, mint a messiást. Csak az zavart, hogy korábban nem törölték le rendesen az autót, és a helyi, valószínűleg kemény csapvíz cseppjei vízkőfoltokat hagytak a fényezésen. Sebaj, ez csak nagyon közelről látszik, nem kell törődni vele. Pillanatok alatt odaértem, ahol a többiek már a másik két autót fotózták. Beállítottuk a Mondeót, én éppen Bandinak meséltem, hogy azért vagyok így kimelegedve, mert saját kiskezeimmel mostam le az autót, amikor Csikós a fényképezőgépének keresőjéhez gyógyult arccal felmordult. „Ejj, baszki, de ocsmány koszos ez autó...” Kösz, bakker, most mostam le, emiatt izzadtam le, mint egy ló. Hol koszos ez? Ja, hogy ott?? Az nem kosz, jó?! - Mert persze azonnal kiszúrta a vízkőfoltokat, amik a szikrázó napsütésben tényleg bántóan feltűnőek voltak a hibátlan dukkón. Hálátlan dög.
Beszólt, hát beszólt, de azért elmeséltem neki, hogy kocsimosás közben lekémkedtem egy kémet. Ugyanis egy sötét ruhás alakra figyeltem fel, aki a hátam mögött valamit matatott. Egy jegyzetfüzetet tartott a kezében, és ha nem is feltűnés nélkül, de gyaníthatóan nem véletlenül ebédidőben, amikor mindenki az étteremben kalóriapótolt, módszeresen körbetáncolta a parkoló autókat. Leguggolt, szemet meresztett, fejet forgatott, majd jegyzetelt. A kocsik kerékmérete, gumimérete és típusa érdekelte, ezeket rendezte golyóstollal szerkesztett excell-táblába.
Mikor az új Passattal érkeztem vissza a tesztkörről, és egy másik parkoló legtávolabbi sarkába álltam be, a visszapillantóban egy másik guggolóművészre figyeltem fel, ő is ugyanazt csinálta, mint a korábban leleplezett gumiméret-kém. Az első sötétkék, subarus széldzsekiben volt, ez meg szürke, Nürburgring-feliratú széldzsekiben. Hogy ugyanahhoz a gyártóhoz tartoztak, nem tudom, de mindenesetre mindkettő ázsiai volt. Gondolom, hasznos infókat kapnak abból, ha kielemzik, melyik autógyár milyen márkájú, típusú és méretű gumiabronccsal szereli a sajtóbemutatóra szállított kocsijait.
