Megvesszük, amit te nem mersz

Totalcar céges autó 1.

2015.04.02. 07:03

Nem tudom, mi baja velem a főnökeimnek. Talán eljutott a fülükbe, hogy nincs elég szerelős írás mostanában, kivonult az izgalom a virtuális olvasói szerelőarénából? Az Era leköszönésével, a Foltos nevű állólámpás beszerzésével valóban jelentősen megritkultak a posztjaim, ez az autó sajnos nem romlik el, még csak kellemetlen remegései sincsenek, amiket lehetne hónapokon át nyomozgatni. Gyanús a dolog, de ez nem változtat a tényeken: a napokban kaptam 150 ezer forintot, üljek be végre valami szuper kocsiba.

Valahol a lelkembe látnak ezek a csodálatos emberek ott fenn. Éveken át én voltam a Totalcar legnagyobb konzumidiótája, folyamatosan vettem az újabb autókat – az Ezeréves Sólymot (Mazda 626), az Alfa 75-öt, a Bazeget (a romos szürke állólámpás), a Pandát, az Erát (a kombi 123-as Merci), a Dezsőt (a Ponton Merci), mellette motorokat is. Aztán beleszaladtam a mostani zöld állólámpásomba, Foltosba, és emiatt három és fél éve lényegében szünetelnek a posztok. Ez itt megy, világít, fékez, dudál, és nem vibrál, nem morog, évente egy-egy apró javítás, ami kell neki, oszt csá'. Nem az Belsőséget izzásban tartó téma szegény.

Azt megérhetik, hogy egy olyan jó autót, mint a Foltos, egyszerűen nem ad el az ember, egyszerre régi és kedves, illetve megbízható és precíz, mindent tud tehát, ami kell. Motort is inkább eladok mostanában, mint veszek – tavaly elment a Yamaha XJ900, idén a Suzuki Gemma is -, a gyerekeket mind nehezebben tudjuk elhelyezni hosszabb időre, velük együtt viszont nem lehet hosszú túrára menni. Csak az öreg Kawasaki maradt, mert az is olyan, mint az Foltos: finom, kulturált, istenien működik, rettenetesen szerethető, ilyennek nem mond búcsút az ember, csak ha az orosz behajtóbrigád dörömböl az ajtaján a Kalasnyikov tusával.

Ha nem lennék autó- és motorbuzi, azt mondanám, az életem végre kerek. Minden jó, működik, nem kell pénzt pazarolnom a híresen éhes magyar bürokráciára, hiszen nincs is mit átíratnom, minden járművem tartós használati cikké vált, nem a hajnal hasadtával elillanó gonosz szellemmé. Az énem egyik fele imádja ezt a pihenést és nyugalmat, a másik viszont megőrül tőle. Hogyhogy nincs semmi változás? Mi az, hogy nincs miért túrni a használtautót? A mobile.de, a leboncoin.fr, a subito.it, a willhaben.at – mindre nyomjak delete-et a könyvjelző menümben? Haljak meg? Pokol ez az állapot barátaim, pokol, ha élve eltemetnek, az se rosszabb talán.

Közben Bandi, Pista, Nyegleó és Assur sorra veszi a járműveket körülöttem, engem esz az irigység. Legközelebbi sorstársam ezzel a tőlem ilyenfajta lelki beállítottságban legtávolabb eső kollégám lett, Papp Tibi, aki már vagy húsz éve (lehet, hogy kicsivel kevesebb az, a részleteket ne firtassuk) gyökeret eresztett egy színtelen, szagtalan, klimatizált műanyag lavórba, amit Avensisnek hívnak. Pété maradjon csak Pété, kell egy ilyen is a szerkesztőségbe, őt így szeretjük, de két műanyag lavórosra tényleg nincs szükség. Mellesleg: a feleségemnek vagy tizenöt évvel ezelőtt elmagyaráztam: jó az, ha cserélgetem az autókat, mert ezzel éppen azt a feszkót földelem le, ami miatt mások félre szoktak lépni. Vagy lehet, hogy már félre is léptem? Nem emlékszem semmire, ez már tényleg az agyhalál.

Erre most jön a vezetőség, hozzám vágja a százötvenezret. Fogyassz, narkós!

Rég letapadt keresőizmok szörcsögve engedték el a szinte hozzájuk nőtt csonthártyákat a szervezetemben, agyam régebben még izgalmakra ugró, elsorvadt lebenyeibe új vér ömlött, az egész szervezetem, akár egy kétórás japán teaszertartás térdepelése alatt elzsibbadt vádli, úgy kezdett fájdalmasan, küszködve, sántítva újjáéledni. Nem is tudod, drága CEMP, milyen jót tettél velem. A jutalomfizut úgyis elvette volna a feleség, visszatette volna a korgó gyomrú Ponton-számlára, elköltötte volna gyerekruhára, tudomisén, mindig van helye az olyannak. De ezzel – ezzel nem lehet mit kezdeni. AUTÓT KELL VENNEM, ez utasítás! Hahh, most gyere a sodrófával.

Sajnos tudom, ez a százötvenezer nem az az óriási pénz, ráadásul csak pár hónapra szól az élvezet, utána át kell adnom a stafétát, hogy másnak is jusson az általános cégi jóságból. De tudom, van ennyiért autó, nem is kevés, igaz a felbukkanó kínálat java része a magyar rendszámos, de felismerhetetlen törmelék, a mindennemű papírt nélkülöző, osztrák rozsdás import és a lefingott Kispolszkik Bermuda-háromszögén belül esik. Nem véletlenül adta Pista egy jobb pillanatában a Rulettkerék nevet a cégautó-projektnek. Ezen a szinten ez még inkább orosz rulett, manapság úgyis divatba jöttek megint a ruszkik, legalábbis amíg meg nem kapjuk újra a kicsi robot davajt.

Mert van ugyan ez az százötvenezer, de ha a megvett kocsinak betojik a motorja, kiesik a futóműve, széthullik a váltója, az már az én saram lesz, a támogatás a megvásárlás után csak apró-cseprő javításokra terjed ki a gazdáim részéről. Kicsit aggódom, így talán nem kéne az összes lét elkölteni, valamennyi maradhatna a zsebemben is, csak úgy túlélésileg...

Az a szerény mennyiség, ami a kínálatból ennyiért rendszámos, valamennyire működik, és befér 100-150 ezer forint közé, csupa szoci járgány, amitől magánemberként agyembóliát kapok (eleget láttam belőlük gyerek- és kamaszkoromban, sose jöjjenek vissza azok a sötét idők), illetve nyolcvanas évek közepi-végi, kilencvenes eleji átlagautó, a kispolgári létforma legnyomasztóbb lenyomata. De aki szereti az autót, tudja: a verda nem közlekedni van. Hanem élvezni. Az nem lehet, hogy százötvenért ne legyen valami érdekes, még ebben a színesnek nem mondható, szürkésbarna, gyanús okkersárga csíkokkal tarkított moslékban is, amit magyar használtautó-kínálatnak nevezünk.

A kábé tízezernyi Uno habjaiból kiemelkedik egy Tempra S.W., tudják, az a kombi, aminek lefelé és felfelé két részben kell nyitni a hátsó ajtaját, és olyan kretén szögben lejt a teteje – az baromira tetszik és csak 130 ezer forint, ráadásul bordó és nem szürkemetál, ami újabb jó pont.

De előkerül egy Renault R21-es is ugyanabból a merítésből, régóta vágyom egy olyan kipróbálására – volt tíz éven át egy szomszédunknak, imádta, sose volt semmi baja, egyszer ültem benne a parkolóban, és csak arra emlékszem, hogy űrjárműszerű belseje volt. 110 ezer nem pénz érte, igaz, nincs műszakija, de simán belefér az árba úgy is. Ha nincs valami nagy baja, persze.

És nini, egy Mitsu Colt kupé, másfeles, erős, 84 lovas motorral, mindig is szerettem a formát. Mint minden régi japán autónak akárhányszázezer kilométer után, ennek is csodálatos a belső tere, naja, ezek kívül rohadnak szét, de a belsejük örök. Motoros napfénytetővel csak egy százas, te jó ég!

Igazából nagyon is megbékélnék valami erősebb fajta Citroën AX-szel is. Nem GTi-vel, mert annál sok baj tud lenni a hengerfejjel, de például ez a fehér GT, amit találtam, szinte a tökéletesség határát súrolja. 75 lóerő, alig egy nullával több kiló, mehet mint a golyó, ráadásul piti 130-ért méri a tulaja. Igen, az AX-eket mindig is nagyon szerettem, ez pedig valamennyi közül a gyáva gyorshajtó legkedvesebb kivitele. Elteszem a parkolóba.

Ha muszáj, egy K10-es Micrára is ráfanyalodnék. Sajnos azt is tudom, hogy a K11-es, azaz a Bakancs pontosan azért lett olyan jó, mert a tervezők megrémültek attól a sok problémától, ami ezeket a K10-eseket sújtotta. De a motor jó azért ebben is, a belső tér gyönyörű, a monokróm Hazárd megye lordjai fényezés talán nem kéne annyira, de simán eljárnék egy ilyennel, nem fájna.

A szokásos TC-s vallási szertartáson, azaz a hétfői értekezleten jön a hír: a Volvo valami áprilisi veterános rendezvényre vinne el bennünket, amelynek egyik reflektorfény-körében az idén harmincéves, Pininfarina-tervezte, nagyon ritka 780 kupé lesz. Azt kérik, gyártsunk ötleteket izibe', hogyan látjuk a projekt megvalósíthatóságát. Hát én gyártok. Olyasféle csikósosat, aminek sosincs jó vége.

Mert mi lenne, ha kölcsönkérnénk a Volvo-klubtól egy harminc év körüli 7-est, és nem a bevett újságírós recept szerint, tesztkocsival (pláne repülővel) mennénk, hanem stílusosan mi magunk is egy kocka-Volvóval érkeznénk? Innen aztán csak három ESP-kerregésnyit csúszott tovább a gondolatmenetem a kanyaríven – és mi lenne, ha mi magunk MEG is VENNÉNK azt a Volvót?

Gyorsan felütöm a használtautót, hoppá, itt egy 740-es. Ráadásul benzines, kombi, fehér, az ára csak 110 ezer! Rohannék letenni érte a pénzt, hagynám ott a kedvenc hétfő délelőtti kiscsoportos foglalkozást, de Papp Tibi lehűt – várj, még nem ment át a projekt az engedélyezésen. Basszus. Érzem a zsigereimben, hogy a csúszás a csodás svéd kartondobozba kerül majd nekem. Pedig nem is rossz, kicsit persze nincs egyáltalán hátsó sárvédőíve, az egyik oldalablak díszléce is hiányzik, s a hirdetés fotóinak pixeli közt turkálva nagyon úgy tűnik, nem is lenne igazán ott fém, ami megtartsa a patenteket. De van rajta vizsga, munkásautónak árulja a tulaj, ami jelentheti azt is, hogy napi melóba tökéletes, megbízható járgány. Meg persze azt is, hogy egy brigádnyi autószerelőt kell vele hurcolászni, hogy mozgásban tudjon maradni – ezeknél a filléres romoknál sose tudja az ember.

Mire a következő hét elejére átmegy minden az engedélyezésen, a fehér kombi persze már nincs meg. Igazából már másnap se volt meg, van ebben a szegmensben pörgés rendesen. Ekkor bő egy hete volt meg a pénz, annak viszont, hogy eszembe jutott összekapcsolni a cégautó-vásárlásomat a Volvo-projekttel, egyre jobban örültem.

Mert amíg előtte szabadon kószáltam a hirdetések között, nagyon is elkezdett nyomasztani, mennyi mindent megvennék. Így legalább lett egy meder, amibe bele tudtam terelni a keresést, ráadásul a 7-es a Volvo kocsijai közül az egyik, amit a legjobban szeretek. Persze én még újságírókorom hajnalán, valamikor 1994-ben vezettem ilyen autót (oké, az 9-es volt), ami akkor vadiúj, tesztflottás járműként került alám, no meg Szilágyi Csabi barátomnak volt egy fehér pár évig, amit nagyon szeretett, annak ellenére is, hogy szinte folyamatosan hengerfejes volt benne a Volkswagen LT-ből származó, hathengeres turbódízel. Kicsit féltem is, milyen egy ilyen kocsival találkozni huszonegy év elteltével, pláne egy olyannal, amit odaadnak az én 150 ezremért, de valahol élveztem is a szitut.

A fehér 740-es kombi eltűnésével tovább szűkült az amúgy sem tavaszi hangyabolyra emlékeztető, 200 ezer forint alatt kínált 7-es Volvo-kínálat. Április közepe viszont nyomasztóan közeledik. Egy ilyen autót megvenni, lepapírozni, adni neki egy minimális felkészítést (olaj-, betét- és szíjcserék) a napi meló mellett nem egy és nem két nap. Huhh, a végén még nem adja ki az idő. Sietni kell, de nagyon. Sebaj, pénz már a zsebben, egy kört még álmodozom, aztán üvöltve költök.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.