Átalakulóban a tullni veteránbörze, 2015

Ember tervez, isten végez, megint nagy túrát terveztem Vasfoggal, a szerkesztőségi Volvóval, végül megint a saját állólámpás Mercimmel mentem, ez van, úgy látszik, Foltos nagyon szereti Tullnt. Megértem, mert én is.

Persze ezt az egész nemmenést megírtam már a múlt héten egy posztban, de Tullnról egy szót se ejtettem, mert azt nem lehetett elsütni egy szerelős poszt melléktermékeként, annál egyszerűen többet érdemel. Nem hosszú, de velős listát vittem magammal, rajta főleg olyan tételekkel, amiket évek óta hajtok, de sehol nem találok (vagy lemaradok róluk), illetve olyanokkal, amik már csak így tessék-lássék egy jóval későbbi felújítási fázist vetítenek előre. Készültem rá, hogy üres kézzel térek haza – ebben nem tévedtem.

Nem csoda talán, és nem is a börze hibája, hogy egyetlen fontos cuccot sem sikerült beszereznem. Hiszen nem szombaton, hanem vasárnap mentem (a kereskedők készletei ilyenkorra nagyrészt elfogynak), amit kerestem, azt pedig már évek óta nem sikerül beszereznem, netről sem. Legalább nem költöttem sok pénzt. Vettem viszont vékony fülű csapágylehúzót, néhány vésőt és dornit, egy csomó wurstot, kávét és egy sört, szóval jól éreztem magam.

A végén csak sikerült lejárnom a lábam, mert a kiállítások rendes túrázásra kényszerítettek. A harmincezres látogató-, s 750-es kiállítószámú tullni börze a közepes méretűek közé tartozik Európában, ami magyar mércével óriásit jelent. A tömeg – pláne vasárnap – egyáltalán nem vészes, a parkolás azonban felettébb problematikus. Én nem panaszkodhatok, mert veteránautóval érkeztem, így a bejárattól 12,3 centiméterre levő oldie-parkingba irányítottak.

A többiek az új autókkal... Szívtak. Tulln kicsi városka, a nagyobb része ilyenkor nem fenékig tejfel, mondanám inkább fenékig ragasztónak. Áll a dugó, ráadásul sok a hétvégén elővett autó, márpedig a csillogó osztrák hobbijármű is forralja a vizet, lefullad, melegindítási gondjai vannak, tehát a hangulat emelkedett. Aki nem hajnalban érkezik, annak szemfülesnek kell lennie, hogy megússzon legalább egy tízperces gyaloglást, ami odafelé, üres kézzel még csak-csak elmegy, de börze közben, amikor valaki lepakolná a cuccait, az olykor ólomnehéz kincsekkel megrakodva már korántsem olyan vicces.

A mi isteni helyünkről viszont fejedelmi volt a be- és kijárás a csarnokokba, amikor még élt, a halhatatlan Zeusz sem tudott ennél könnyebben csipegetni a barackfák terméséből az Olimposzon heverészve, hiába, veteránautóval kell efféle helyre érkezni. Kinyitottam az ajtót, és azzal a mozdulattal nyakig is voltam Oldtimeriádában.

Egy jobb nyugati veterános eseményen már a parkoló is olyan, hogy ha az ember nem vigyáz, vége a rendezvénynek, mire feleszmél, igazolva ezzel azt a kiállítói tézist, hogy érdemes az öreg járműveket egyben tartani, s szigorúnak lenni a többi kitagadásánál – így a kiállítás mellett azonnal keletkezik egy másik is, megkettőzve a nézőmágnes erejét. Magyarországon ismeretlen az a fegyelem, ahogy itt minden autót megállítottak és megnézték, mennyi idős – itt nem volt – „jaj édeske, engedjen már be, fél órája keressük a helyet, látja, a kicsi is sír a hátsó ülésen”. Aki nem ütötte meg a 25 évet, kizavarták az útra, bármilyen nehéz is volt a manőver az adott járművel. Még a valóban öregnek kinéző Foltost is ellenőrizték.

Két szó a parkoló kocsijairól. Veszem előre azokat, amikhez közöm is van: találtam egy porhanyós röggé szétrohadt, 1967 előtti, kontyos (ez a keménytetős neve) Steyr-Puchot. Rommá oxidálódva, horpadva, betörve, koszolódva, nem eredeti alkatrészekkel (pl. ütközők), tényleg, szinte még bontani sem érdemes, mert mindene tré. Hogy mennyi? 3750 euró, úgy bizony.

Töffögés veri fel a beszéd moraját, bordó, pici valami közeledik a tömegben, dől belőle a füst, hátán ember kapaszkodik, a lendkereke szinte nagyobb, mint az egész szerkezet, mi ez? Kistraktor, egyhengeres, fordulatszáma oly kicsi, hogy szinte nincs, a szerkezetek mozgása szabad szemmel követhető. Ismerős-ismerős, de honnan is? Noszvai Andris világosít fel – egy magyar csapat készíti, szokták árulni ezeket mindenfelé a külföldi börzéken, stabilmotorból készítik. Aha, megvan! MIA-motor, szoktam ilyet látni Bokorban, csak abban a formájában olyankor még vontatni kell. Az osztrákok bámulnak, szemük kocsányon, nem értik a dolgot, de látszik, mindjárt kificcen a pénztárcájuk tartalma, mert ellenállhatatlan a kis gyösz. Hazafias büszkeség dagasztja a keblemet, lám, mi is tudunk újat mutatni a pusztuló nyugatnak.

Hosszú szörny nyúlik el a parkoló üresebb részén, az alantasabb járművek el is takarodtak mellőle: Cadillac Series 62, de ez még a gyárinál is tovább tart, hiszen pickup, bocsánat, El Camino, s a hátulja, ami oldalra nyílik és iszonyú széles, feltárva várja, hogy mindenki bekukkantson a fara felől. Kifulladok, mire a végéig érek. Te jó ég, de gyönyörű, nos, erről is kiderül, hogy magyarok építették, ráadásul kínos türelemmel egy négyajtósból. Mondom, tudunk mi.

Árulnak egy piros Ponton Mercit, takonyra lelocsolva, onnan felpolírozva, a rozsdás krómokat csiszolópapírral javították, ezért alig van köztük, ami fénylik, modern, túl kicsi gumikon, összevissza álló lemezekkel, tákolt dolgokkal a motortérben, lemezcsavarral felerősített díszlécekkel. 22 ezer euró, nem hinném, hogy akadt rá érdeklődő, feleennyit, ha ér. De kint volt a Szegváriéknak egy mindenütt porladó, de igen szép belső terű és legalább piszkálatlan fekete 180-as Pontonja, az azért már sokkal jobban megérte a 9800 eurót (speciális Messepreis, különben 12 000). Igaz, az én autóm öt évvel ezelőtt fele ennyiért háromszor jobb volt, de azóta elszálltak az árak.

No és, mit szólnak 5500 euróért a horpadt díszléces, rozsdás felnis, kopott kormányos, de amúgy csinos, szép, metálzöld 123-as kombihoz? Vagy a barackpiros Citroën Dyane, közel 10 ezer euróért? És ez még csak a parkoló, de máris szűzanyám borogass van. Ja, és ott a kedvenc első szériás vigyori Celicám is, a legszebb, lépcsős seggű kivitelben, imádom.

Szakadjunk el az autóktól, a csarnokok hűvösétől, ilyenkor az ember először a szabadtéri, bolhapiacos részt nézi át vészes gyorsasággal, mert ha elered az eső, már akkor se tud semmit venni kint, ha az isten esőkabátját is húzza magára, mert az árusok letakarnak mindent. Igen ám, csakhogy az árusok nem egyeztettek az én listámmal – a világ összes elmúlt és leendő márkájának a fémplakettjét, motoros szemüveget ötszázféle stílusban, orosz kéziszerszámokat, világító kisjézust, Puch mopedalkatrészeket, biciklicuccokat, Volkswagen Bogár összes mindenféléjét vehetnék tonnaszám – igaz, utóbbi már a tavalyival ellentétben zárt csarnokban lakik. Ami nekem kell – az zérus.

Mert közben épült egy 6500 négyzetméteres új Halle, amely java részben a szabad területbe terjeszkedett bele, kisebb is a zsibárus-részleg emiatt. Kérdeztem a szervezőt, Manfred Hoglt, hogyan kezelték ezt az érzékeny témát, adtak-e kedvezményt emiatt a kényszerből a drágább, fedett csarnokba kényszerülőknek, de nem, nem akartak precedenst, kint 50 euró a szabványos placc, bent 100, mert jobbak az esélyek ott árusítani.

A néhány szerszám beszerzése után inkább a számtalan koncepciózus stand hömpölygő tengerébe vetem magam – soha rosszabb szórakozást. Van monoposto (azaz együléses) versenyautó-placc. Óriási dolog, érzem, de nekem ezek a kocsik nem sokat mondanak, ahogy a végeláthatatlan traktoros részt is csak félkómában stírölöm végig. Na de!

Akad ötvenes-hatvanas évek amerikai custom car-szcénáját bemutató csarnok is, az beleállít a földbe. Ültetett, kopott, ál-kopott, tuning V8-cal szerelt ősautók minden mennyiségben, tiszta American Graffiti az egész. Bár nem szeretem az ilyesféle giccset, de azért a metálnarancs, úthenger-papucsokon pihenő Baja Buggy képes lenne megváltoztatni a nézeteimet, az egyszerűen iszonyú menő. Honnan vesznek erre gumit? Mi ez rajta, dragsterről jött? És a vicc – rendes osztrák rendszáma van.

Az ültetett Fordok tényleg nagyon ülnek, de nekem a Halle sztárja végül egy kopottas rúzspiros, telikróm pléhdísztárcsákkal szerelt, a városi használhatóságig épp megültetett Chevrolet pickup viszi a prímet. A krómok tökéletesek, a napellenző csábos, szinte még a lemattult marmonkanna is kívánatos rajta. A dragster-Karmann-Ghia viszont már túl van a befogadható limiten – oké, hogy léghűtéses bokszermotor van benne, ott a fékernyő is a seggén, becsomagolva, de nekem az ilyen már nem autó, hanem furcsaság.

A Citroën DS is idén ünnepli a 60. évét, borzalmas csinnadrattát csaptak körülötte, térdig gázolunk az istennőben. A sok csillogó autó között természetesen a leglepukkadtabb a legfeltűnőbb: egy totál szétrohadt DS, kaszni nélkül, padlója a szőnyegre omolva, csomagterét rozsdapókháló tartja helyben, eleje mint a Titanic, persze a 2015-ös állapotában. És innen még visszahozzák, mert a DS ára rettentően megugrott az utóbbi időben. Mint szinte minden másé is, vajon mikor pukkad ki a lufi?

Viccesek az alkatrészárak is. Találok a földön Folpackba csomagolt cápafogas (Schmuck) Mercedes-alufelniket is, számomra minden idők legpuruttyább és legáltalánosabb Merci-kerekét, én konkrétan a MÉH-be vittem egy garnitúrát nem is túl rég. Ma? 1800 euró a szett – nem új, csak felújított. Egy fehér kormányközép a W108/115/Pagoda szériára (tenyérnyi korong, műanyag csillaggal a közepében) 220 euróba kerül, kérdés, ki viszi haza, Ja, hogy kormánnyal együtt ugyanez a szett 400? Valaki meg fogja venni, mert a szép ma már ritkaság az ilyenből.

Vissza a versenyautós csarnokba, amíg bírom lábbal, nini, itt van Mel Gibson kocsija a Mad Maxből, az a Ford Falcon XB/GT, ami ezzel a ferde orral sosem volt, csak a film kedvéért, egyetlen példányban. Nem hinném, hogy az eredeti Ausztrália helyett épp Ausztriában talált volna végső otthonra, inkább azt gyanítom, már ebből is készítenek replikát, igen, a sógorék is, az egy szótaggal rövidebb helyen. A végeredmény meggyőző.

Kicsit odébb épen megmaradt autók élvezik a Halle-tető árnyékát. Sosem szerettem, sőt, az egyik legszánalmasabb amerikai autónak tartottam abból a korból, de így, ebben a molesztálatlan, megfáradt nitró-pirosban teljesen átlényegül, kívánatos veteránautó válik belőle – egy Chevy Nováról beszélek most. Ahogy a Slampixx-féle Toyota Corolla Liftback is, amiből gyerekkoromban oly sokat láttam Tokióban, hogy azt hittem, még nyolcvanévesen is a könyökömön jön majd ki. De nem, az idő megtette a hatását, ebben az állapotban, ebben a színben, meglevő kerékkarimákkal ez is igazi oldtimer, már nem is merném vitatni.

Cuki ötletekből sincs hiány. Lotus Elan áll műsziklák között, vicsorgó mormoták fenik a fogukat a műanyag karosszériára. Alatta fémtálca, benne olaj, ahogy brit autótól illik is. Csakhogy az az olaj igazából kátrány, csak a sztereotípia miatt tették oda... Kicsit odébb Austin Seven Ruby hever megfáradt poraiban, benne csontváz, számára a megfelelő klímáról állványra tett, rozsdás ventilátor gondoskodik. Másutt DKW autóalkatrészekből készült robot forgatja fejét a látogatók után, szemében valódi villanyfény. De a legjobb installációt egy Mazda motorterében fedeztem fel: mókás Wankel-dugattyú lény épp hagyományos dugattyút eszik villakezekkel... Az idő megszépíti a múltat, kicsit még a jelent is.

Ahogy az újabb és újabb generációk mindenfélét felfedeznek, ami talán jobb lett volna, ha nyom nélkül eltűnik a múlt süllyesztőjében, úgy kerülnek rivaldafénybe a csodával határos módon megmaradt, borzalmas konstrukciók is. Például a négykerekű Velorex, ami már csak azért is vicces, mert ez az a kivitel, amilyenben az egyik cégalapító a halálát lelte. Hasonlóan e Bagi-Nacsa kategóriába esik az első szériás Renault Espace is. Na nem azért, mert rossz autó, ám annak ismeretében, hogy ezek a kocsik nálunk ilyen 200-500 ezer forint között mennek, kissé stand-up comedy jellegű az osztrák kocsi ablakában fityegő 6400 eurós cetli. Nem egy hamvas példányról beszélünk – 128 ezret futott.

De legalább ekkora szörnyűség a Bricklin SV–1 is – egy olyan amerikai, zavarosban halászó autóimportőr álma, aki mindig rossz lóra tett, de Széles Gábor stílusában újra meg újra óriási pénzeket sikerült közben kiszivattyúznia mindenféle adócsatornákból: a hatvanas évek végén apró Subarukat, a nyolcvanasban Yugókat és Protonokat próbált az USA-ba vinni, minddel megbukott, de anyagilag sose dőlt meg igazán.

A legnagyobb pofára esést ezzel az autóval érte meg: az SV–1 a saját autógyára terméke, a formája kábé olyan koppintása a C111-es Mercedesnek, ahogy a kínai zugkisautó-gyártók másolják emlékezetből a matchboxokat. Volt benne AMC, majd később Ford V8-as motor... több listán a világ 20, illetve 50 legrosszabb autója közé választották, s alig 2800 készült belőle. Így közelről – már értem miért, ehhez képest a Tavria kabrió Rolls-Royce.

Amiről eddig meséltem, az mind semmi. Mert találtam egy fehér szörnyet, ami minden képzeletet felülmúlt.

La France, aha, akkor a híres, eltűnt amerikai márka terméke, főleg tűzoltókocsikkal szereztek hírnevet oly régen, amire már senki sem emlékszik. Ez itt viszont személyautó, 1923-as, 8400 köbcentis, 202 lóerős, ami kilencvenkét évvel ezelőtt nem volt kevés még egy akkora bazi motorból sem. Szörnyeteg egy gépezet, hiába kétüléses roadster, élőben mint valami teherautó.

Elöl rugós, akarom mondani, biztonsági ütközők (tényleg, tekercsrugó van bennük), a motoron mindenütt szögletes öntvény a szívó- és leömlőcső, ezek tényleg semmit nem tudtak még a kerülendő gázörvényekről.

Tizenkettő a henger, huszonnégy a gyertya, három a gyújtótrafó, itt mindennel biztosra mentek, a karbik viszont akkorák, amekkorákat a hetvenes években már egy háromliteres motorra se nagyon tettek volna fel. A legszebb alkatrész viszont a kipufogókürt: a leömlőnél van négy cső, különböző hosszúságúak, amikor a vezető a szelepet kinyitja, ezeken dudál, jó kormos is minden. Csak azok az AWAB-bilincsek ne lennének...

Csövek, vezetékek, kapcsolótáblák a tűzfal innenső oldalán, gyönyörű, komplikált rézórák, rézkapcsolók és rézből készült zsírzó-olajozó pisztolyok a túloldali, fényezett részen – ezen az autón két órán át csak a részleteket el tudnám bámulgatni bambán.

Csakhogy az agyam ezen a ponton péppé fő, innen nincs tovább. Adieu Tulln, jövőre jövök megint.