Eldőlt: Fiatot veszünk

Rulettkerék II: az utolsó autónézős nap

2015.08.19. 06:08
Minden áldott autóvásárlásnál várom a pontot, amikor úgy érzem, képben vagyok. Amikor ismerem a piacot, a szóba jöhető típusokat, az árakat. Nem gondoltam volna, hogy pont a céges projektnél jutunk el ide ennyire keservesen.

A harmadik nap is zsákmány nélkül tértünk haza, mindenkin kezdett kiütni a feszültség. Jöttek a telefonok, megvettem-e már. Rudi mutogatta a hahus találatait, Assur előrángatott ezt-azt a net mocskából, de még Papp Tibi is tolta a találatokat különböző FB-csoportokból. Csak integettünk: megvolt már. Tényleg úgy éreztük, mindent láttunk, ami szóba jöhet, de legalább telefonon beszéltünk az eladóval.

Miután már közel két tank üzemanyagot elautóztunk, rohamosan fogyott a kalandvágy. Egy gyenge pillanatomban bevallottam Pistának, nem lennék képes negyedszer is elindulni az M3-ason. Lehet, hogy harmadnap már azt hittük, megérkeztünk a mélypontra, de a gödör alja csak a negyediken jött el. Hiába csábított egy újabb Punto turbo alig 250 kilométerre, még az alig egyórányi útra lévő kétliteres, V6-os 323F megnézésére se tudtam rábeszélni magam.

Hencegő kijelentéseink persze túlzóak voltak. Nyilván messze nem láttunk még mindent, éppen csak tíz autót. Voltak még, amelyek tulaját el se értük, és még több, amit egyszerűen már képtelenek lettünk volna megnézni. Túladagoltuk a szert, még egy lövés, és eldőlünk, mint egy zsák krumpli. Új találatok alig jöttek, inkább csak az egyre nagyobb ökörségeket küldözgettük egymásnak.

Rover 620 ti. Én nem is tudtam a létezéséről, pedig a (nyilván elfogult) Autocar szerint olyan időt lehetett menni vele új korában Milbrookban, mint a Sierra Cosworth-szel. Kiderült, hogy a kétliteres, 200 lóerős négyhengeres eredeti Rover-motor, ennek ellenére nem ez a leggyengébb pontja, hanem a váltó.

Mindez nem tartott vissza attól, hogy felhívjam a két meghirdetett példány közül a jobban kinézőt. A kedélyes úr a telefonban szépen el is mondta, hogy cserélt benne váltót, de már ezt is nehéz kapcsolgatni. Nemrég meghengerfejezték, mert azt hitték, azért melegszik, pedig nem, azóta nagy melegben fixre köti a hűtőventilátort. Ez lenne az autó, amit a Nürburgringen csontozni fogunk? – tettem fel magamnak a kérdést. Na jó, inkább hagyjuk a hülyeségeket.

Egymás után zárogattam be a könyvjelzőzött oldalakat. Peugeot 106 1.4 S16 GTI? Egynégyes nem is volt. Hát persze, hogy nem, csak GTI-optikás, mezei 1,4-es, mondja a több hívást váró huncut hirdető. Katt az x-re. Astra GSI egész jó állapotban? Nem adja három kiló alatt. Katt. Calibra 16V? Elkelt. Katt. Az egyetlen meghirdetett 150 lovas Seat Cordoba GTI már nincs is fent. Katt.

A hirdetés alapján legígéretesebb 155-ös Alfa is 92-es évjáratú, de már a 16 szelepes motor van benne. Itt valami nem stimmel. Hopp, de itt van még egy 155-ös, papírhoz illő motorral. Pest megyében. Nem hiszek benne, de már nem hagyatkozom a megérzéseimre, egy Alfa azért méltó fegyver lenne a Nürburgring leigázásához. Beülünk a Celerióba és megyünk.

Mostanáig ámulok, az Alfák mennyire jól viselik az élet megpróbáltatásait. Ez az ezüst is már kapott hideget-meleget, de még tartja magát. Rozsda alig, pedig már meglapogatták minden oldalról. Fotón jól néz ki a beltér, de hadd hívjam fel a figyelmet a hangszórókra, a lendületből kirántott rádióra és a váltógombra. Így talán már sikerül elképzelni a mostoha állapotot, amelyben csoda, hogy a plüss kárpit szakadásmentes.

Mindez nyilván mellékes nekünk, úgyhogy már tépjük is fel a motorteret. Te jó ég, erre valaki ráfújt egy egész flakon kályhaezüstöt. A leömlőkre, a szelepfedélre, a hűtőcsövekre, de még a szélvédőre is jutott. Kemény lehetett az élete, ha így készítették fel az eladásra. A motor ijesztően csörög. Annyira, hogy ha hajtókaros lenne, azt se hallanánk a lánc csörömpölésétől. A fék fellevegősödött, mondja az eladó, mintha ezzel minket meg lehetne vezetni. Na jó, menjünk egyet, hátha csak az utolsó hónapokban anyátlanodott el.

Amikor taposom a féket – és teljes erőből kell – fulladozik a motor. Oké, ez egy fékszervó, lépjünk tovább. Kihúzatom a kettest: majdnem kijön a láncfűrész a motorháztetőn. Meghúzom jobbra-balra, tétován billeg, igazából a szétesés határán van. Nem is érdemes tovább pazarolni az időnket, ez megint egy rom.

Tovább, tovább, hiszen egy Swift GTI vár. A papírjai szerint is GTI, már rég nem árulnak ebben az ársávban, ezt a feketét is négyszázra tartják, de hátha le lehet alkudni. Már a fotók alapján is elég viharvert, de egy Swift GTI a halálában is Nordschleife-köridőket dönt, mi pedig imádjuk a lelkes kisautókat.

Rég láttam már ilyen szinten hebrákolt kasztnit, szédelegve járom körbe. Na igen, régen mindenre egyes Golf íveket raktunk, amit szélesíteni akartunk, de amikor már az illesztésnél rohad le az ív, az komoly szint. A gyári műanyag rátétekkel egybegittelték a kasznit, így aztán minden találkozásnál repedezett. Még a tornyok is körberohadtak, alánézni nem is kell, hogy megállapítsam: menthetetlen. Nemhogy eladni nem lehetne a móka után, de ha bárhol megállít minket a rendőr, a rozsdás Golf-ívvel fog a torkunknak esni.

Újabb, sokadik magunkba szállás következett. Visszatértünk a bázisra, fellapoztunk, mi van még, amit nem láttunk. Egy Saxo VTS, amelynek leszakadt a váltója, és a féltengely magára tekercselve marcangolta szét a kábelköteget. Hazavinném, pár nap alatt talán össze is drótoznám, de onnantól ez nem egy 250-es, hanem egy 400-as autó, érveltem. Később bezzeg nem húztam elő az érvet. Trélerezés az ország legtávolabbi sarkából, alkatrészkeresés, hiszen VTS-motyó nem terem minden bokorban, több napos szívás, míg az autó egyáltalán beindul – nem fűlött ehhez a fogam.

Feljött egy BMW 525i, sőt, igazából kettő. Szeretem az E34-est, igazi autópályás büntető, de milyen lehet, amit 250-ért kínálnak? Bevillant megannyi hengerfejes M20-as, szétdurrant hűtő és atomjaira hullott futómű a múltamból. Nagy, nehéz autó az 5-ös Bömös, nagyon komoly fék kell rá, hogy megálljon. Végül nem is ezek az érvek, hanem a telefonbeszélgetés rémisztett el, amelyből kiderült, tulajdonosi szempontból zűrös az autó.

Újabb nap telt el vásárlás nélkül, már nagyon feszített az idő, meg a türelmetlenség. Mit nem láttunk még? A Hondát. Egy Legend, kézi váltóval, igazi ritkaság. 2,7-es V6-os, az nem mehet rosszul. Fotón tök jól nézett ki, az eladó kevés rozsdát emlegetett itt-ott. A lejárt műszakit is megcsinálják rá, ígérte.

Ehhez képest úgy volt letámasztva a gép, ahogy tavaly ősszel otthagyták. Darázsfészek a motorháztető alatt, csutkára leszívott akksi, szőrösen rozsdás féktárcsák. Őszintén meglepődtem, amikor némi tornázás után elsőre beindult, és 24 hidrotőke intenzív kopácsolása ellenére azonnal hat hengerrel járt. Minden csalódás ellenére akár még bizalmat is szavaztam volna a technikának, de a kaszni rémes állapotban volt.

A Swift GTI nem nézett ki ennyire borzalmasan. Itt is a hegesztési varratoknál nyomta már fel a rozsda a festéket egy régebbi lakatolás után. A tankajtónak jó, ha a fele megvolt. A működő elektromos tetőablak körberohadva: egy olyan hely, amit szinte lehetetlen javítani. Aki látott már karosszériarestaurálást, tudja, hogy ennek már nekilátni sem érdemes. Még a beígért próbaút előtt elbúcsúztam, annyira reménytelen eset volt.

Így jutottunk el a Mareához. Nem is tudom már, HGT-re kerestem-e, vagy a hahu 1200 kiló és 140 lóerő fölötti halmaza lökte ki magából, de a 99 ezres ár megbabonázott. Friss vizsgával, épnek tűnő, egyszínű karosszériával, apró elektromos hibával: nincs szikra. Vagyis működésképtelen, de elvileg komplett.

Jobb, ha most leszögezem, rém rondának látom a Mareát. Ismerőseimnek volt, egyik se szerette. Én se tartom egy különösebben jó autónak, de ott van benne az öthengeres, húsz szelepes, 147 lóerős motor. Ismerem a hangját, a Bravo HGT-ben meggyőző volt az ereje is, és ez igazából nem más, mint egy Bravo, puttonnyal. Micsoda kreténség, fűtött Pista, hát elmentem megnézni.

A tulajdonos akut időhiányban szenvedett, így a felesége mutatta meg először az autót. Rámutatott a kertben, kulcs benne, úgysem indul, legyintett lemondóan. Nem a feltétlen ragaszkodás és a rajongás csillogását láttam a szemében.

Körbenéztem az autót, messze fölötte állt az eddig megnézetteknek. Rozsda csak a jobb oldali küszöbön, ott sem vészes, a motortérben intenzív hibakeresés nyomai, de nem csatakos, egész gyárias. Az utastér telebagózva, talán az elmúlt évtizedben takarították utoljára, de nincs szétszakadva, miszlikbe furkálva. Tisztességes családi autóként élhette az életét sokáig, ez rítt le róla, aztán elhanyagolták, majd megállt.

Még mindig csak telefonon tudtam kontaktálni az eladóval, de nyíltan elmondta  a hibakeresés történetét. Lement az autóval a boltba, leállította, és azóta soha többé meg se mukkant. Az indítómotor teker, ő végigmért mindent, de mindent, hibát nem talált, viszont szikra nincs. Kompresszió van, tápfesz van, kiégett biztosíték nincs. Kicserélte a főtengely-jeladót, mert mindenki arra gyanakodott. Fölöslegesen. Kicsit nehéz hozzáférni a vezérléshez, de amennyire le tudta feszegetni a fedelet, úgy tűnik, a vezérműtengelyek jelen vannak.

Két dolog okozhat ilyen jelenséget, töprengtem magamban. A vezérműtengely-jeladó vagy maga a motorvezérlő. Ha van kompresszió, és nem szakadt a szíj, amiről magam is meggyőződtem, mennie kéne a motornak; a főtengelyt és a vezérműtengelyt néző jeladókon kívül ha bármi más letérdel, legfeljebb rondán jár, de beindul a motor. Vezérműtengely-jeladót cserélni nem egyszerű, de megoldható, abban a Bravo HGT-ben, amit néztünk, nemrég kellett is, így ez volt a főgyanúm. Ha ez beindul, onnantól nem lehet vele sok baj, ezt érezni, tapintani lehetett a gépen.

Hátradőltem, és végiggondoltam, mi más maradt állva. A Clio RSi-t nagyon tudtam volna szeretni, de ha emberfeletti erőfeszítések árán gatyába is rázzuk optikailag, eladhatatlan marad. Igazából nem is lehetett volna azt visszahozni vállalható állapotra. A Colt sokkal gyorsabb, nekem százszor jobban bejön, de annál már az ismert teendők listája is elég hosszú, hogy üveges szemekkel révedjek a távoli naplementébe.

Ha csak egy pici mázlink van, és tényleg értünk egy kicsit az autókhoz, pikk-pakk beindítjuk a Mareát. Százért megvesszük, a többit meg elisszuk (elköltjük tuningra). Ha nem lett volna a Puma, talán azonnal megveszem a Fiatot. De pont aznap került elő egy 1,7-es Ford Puma, állítólag rozsdamentes kasznival, aminek ha csak a fele igaz, akkor is jó kezdés. Lejárt vizsgával hirdette a nepper, de telefonban megerősítette a sejtésemet: levizsgáztatja, nem gond. Az autó amúgy beszámított, nincs sok baja, csak hétfőn hozzák be a telepre – mondta pénteken. Ja, igen, 228 ezerért hirdette. Gyanúsan olcsó.

Haladékot kértem a mareástól. Hétfőig tartsa nekem az autót, akkor vagy megveszem alku nélkül, vagy átengedem egy esetleges másik érdeklődőnek. Nem fogják kirángatni alóla, nyugtatott meg, de megígérte, úgy lesz, ahogy kértem.

Felhívtam a pumás neppert, megeskettem, hívjon, amint jön az autó, én szeretnék lenni az első, aki megnézi. Nem tudom, hang alapján miért ébredezett bennem a bizalmatlanság, de hétfőn valahogy nem éreztem, hogy csörögni fog a telefon. Elővettem hát az eltett hirdetést, és kissé meglepődtem, amikor változatlan paraméterekkel 288-ért kínálták már a Pumát. Tárcsáztam emberünket, aki azzal indokolta az árnövekedést, hogy mégsem hozzák be az autót, trélert kell küldenie érte. Jól kereső tréleres, aki neppertől 50-et kér egy közeli, belföldi fuvarért.

Itt értük el a pontot, amikor úgy éreztem, most már tényleg minden megtörtént. A kamupapíros csodától a telefonba mindent megígérő eladón át a nepperig, aki csaliáron tette ki az autót, minden megvolt. Nem keresünk tovább, különben megszakad rajtunk a menet. Colt vagy Marea, tettem fel a kérdést mindenkinek a szerkesztőségben, aki szembe jött.

Más dárdájával könnyű bozótot csapkodni, a kibicek a Mareára beszéltek rá. Én is hajlottam felé, hiszen csak egy apró elektromos hiba, és máris hasít. Tegyük fel, hogy egy álló napig elszöszmötölök, míg rájövök, mi a baja, akkor is hamarabb összeáll, mint a Colt, amin hajtókarcsapágyakat és váltót cserélnék, lakatoshoz vinném és fényezgetném, és még ki tudja, mi más derül ki. A Fiathoz olcsó az alkatrész, na meg istenien szól az öt henger. Legyen az.

Szeressék: most már nincs visszaút. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha. Száz másik ösvényre léphettünk volna, de véletlenül ide tévedtünk. Ezzel megyünk a Nürburgringre, és lesz mit olvasni, afelől nincs kétségem.