Szuperhősök vagy idióták?
Valaki azt mondta, ki kellene menni egy elemes autóval a világ legnagyobb játékkiállítására, jó poén lenne. Én csak a kétszer két napnyi szenvedést láttam a dologban: óránként tölteni, Isten háta mögött kifogyni az áramból és tömbbé fagyni. Így lesz két napos túlélőtúra az út, ami egyébként nyolc óra alatt teljesíthető. Marhaság. Tehát belevágtunk. És közben védtük a természetet, megóvtuk a bébifókákat, egy gramm szén-dioxidot sem pufogtunk ki. Csak fáztunk, de aztán ez is elmúlt.
Mikor Balázs barátom felvetette az ötletet, tökéletes értelmetlenségnek tűnt. Így utólag viszont akár történelminek is mondhatjuk a túrát, hiszen ez az első, tízezrek által nyomon követett, országokat átszelő elektromos hajtással megtett utazás. Ha nagyon öntömjéneznénk, Bertha Benz és a Patentwagen útjával együtt emlegetnénk, de azért idáig nem süllyedünk. Még akkor sem, ha sokan látják a párhuzamot az út széli patikákból tankoló Benzné, és a fagyos éjszakában kétségbeesetten töltőoszlopot keresgélő magyar újságírók között.
Az biztos, hogy ezzel a túrával egy jó viszonyítási pontot hoztunk létre, most már van mihez hasonlítani, ha pár év vagy évtizedek múlva valaki megteszi ugyanezt az utat. Vajon ugyanilyen stresszes lesz-e januárban eljutni Győrig, vagy lesz egy csomó gyorstöltő pont útközben, amikre nem is lesz szükség, mert a hatótáv akár Passauig is elég lesz? Vagy akár oda-vissza meg lehet járni töltés nélkül? Egyik sem lehetetlen, bár azért odébb van. Mondjuk, ami azt illeti, félek, előbb lesz szalonból megvásárolható ezer kilométeres hatótávú villanyautó, mint tisztességes magyar töltőhálózat.
A Kia Soul EV elvileg 200 kilométeres hatótávot tud, de mínuszokban ez lecsökken 120 kilométerre – az akkumulátor is másképp muzsikál hidegben, ráadásul az akkukat melegen kell tartani, ennek a fűtése nem kikapcsolható. A kocsi utasterének fűtésével lehet játszani, volt, hogy a fedélzeti számítógép szerint akár 20 km hatótáv is megspórolható, ha nem fűt az ember. Éppen ezért melegen öltöztünk, még fűthető aláöltözőt is vittünk magunkkal (Dávid meg van róla győződve, hogy a teljes kihűléstől mentette meg). Út közben viszont rájöttünk, olyan területen, ahol van elég gyorstöltő, felesleges önsanyargatás a fűtést lekapcsolni: ha már felmelegedett az autó, nagyjából 5 kilométer elvesztegetett hatótávot jelentett, hogy nem fagyott be a fenekünk, és nem párásodott a szélvédő. Ismerős terepen nem múlhat 5 kilométeren, hogy eljutunk-e a töltőig, illetve ha igen, takarékos vezetéssel ennél többet is össze lehet spórolni.
Vész esetén persze tölthetünk hálózati árammal, de úgy 12 órába telik, mire tele lesz az akkunk. Aki nagyon bátor, kamion mögé is kötheti a (nem tökéletesen) lemerült villanyautót, pár kilométernyi visszatöltéssel lehet egy kis hatótávot nyerni – hiszen ez olyan, mint ha végtelenített lejtőn gurulnánk, és a rendszer visszatöltene az akkukba. Aztán az is lehet, hogy aki ilyet csinál, felgyújtja vele a kocsiját, tönkreteszi a hajtást, tudomisén. Mondjuk, ezek a srácok még 2011-ben megcsinálták, nem lett semminek és senkinek baja – de gyanítom, nem véletlen, hogy a vontatós töltés nem szerepel az elektromos autók használati útmutatójában.
Egy dolog biztos: internet nélkül lehetetlen küldetés a villanyautós kontinens-átszelés. Kell az angol nyelvtudás is, de biztos vagyok benne, hogy nagyságrendekkel könnyebbé tette a dolgunkat, hogy minden alkalommal németül kommunikáltam az osztrák és a német szolgáltatókkal. Ha valaki csak magyarul beszél, erősen rá van szorulva a magyar villanyautós közösségre, de ez egyáltalán nem baj, sőt. Igazi megszállottak, kedves őrültek, akik Jehova Tanúiként terjesztik a szórólapokat, gyűjtik az információkat, osztják meg a tapasztalataikat honlapokon, facebookon, egymás közt. Az ilyen csoportokra szokás lefittyedt ajkakkal csak annyit mondani, ezek buzik. Lehet, hiszen valóban bele vannak buzulva ebbe a témába, nekik a helyváltoztatás, a villanyautózás hobbi.
Az ilyen villanyautó-buzik lényegesen többet foglalkoznak a témával, mint egy átlagember. És adott esetben többet is költenek rá , mint egy átlagember, hiszen, mint mondtam, ez az ő hobbijuk. Nem feltétlenül az ingyen tankolás mozgatja őket, egyszerűen oda vannak a technológiáért. Lehet őket fikázni, de közben azért tartsuk szem előtt: ha a villanyautózás valóban a jövő, vagy legalábbis a jövőnknek egy jelentős része, ők most nagyon sok munkát elvégeznek helyettünk. Kitaposnak ösvényeket, belefutnak zsákutcákba, hogy nekünk később ne kelljen. Vannak, akik szerint a villanyautózás a gazdagok, meg a dilinyósok hülye játéka. És mi volt az automobil? A tévé? A személyi számítógép? A mobiltelefon? Okostelefon? Na ugye. És örüljünk, hogy vannak, akik nem csak képesek, de hajlandóak is helyettünk kifizetni a költséges fejlesztések egy részét, mi több, tevékenyen részt venni a tesztelésben, fejlesztésben.
A Torkosborz-művelet
800 kilométer Nürnbergig, ott a Spielwarenmesse (a világ legnagyobb játékvására) meglátogatása, majd 800 kilométer vissza. A hazafelé úton még az Elefantentreffenre is beugrottunk (ez a világ legnagyobb téli motorostalálkozója). Ez volt nagy vonalakban a terv, tudtuk, hogy a kiút rázós lehet, mert nagyon sok az ismeretlen, és reméltük, hogy hazafelé némi tapasztalattal a hátunk mögött már flottabbul mennek majd a dolgok – de egy biztos volt, szívás nélkül nem ússzuk meg. Bár volt mobilnetünk, mindent hagyományosan, papírra leírva terveztem meg, mert a biztos az az, ami a zsebemben van, úgy nem számít, ha elmegy a térerő, elfogynak a gigabájtok. Viszont mobilnet nélkül eléggé meg lettünk volna lőve, ha mindent magunk akarunk tervezni és újratervezni, csak neten lehet az ilyesmit megoldani. Ugyanakkor a szolgáltatók telefonos ügyfélszolgálata mindenben segít, ha kell, megmondja, merre van a következő töltő, szállás, bármi, de ehhez legalább angolul, illetve ideális esetben németül kell beszélni.
A kiútra gyakorlatilag csak Passauig volt meg a terv, úgy gondoltam, ott majd a helyi lehetőségeket élőben feltérképezve megyünk tovább. Ami biztos volt, hogy Budapestről Győrig nem jutunk le egy töltéssel, a januári hidegben maximum 120 kilométernyi hatótávval semennyi tartalék nem lett volna a rendszerben, és ez a 120 kilométer is csak akkor igaz, ha menet közben egy percet sem fűtünk – hiszen a villanyautókban a fűtéshez is áramot használunk, tehát hatótávot csökkent vele az ember. Megpróbáltunk a budaörsi Nissan Gablininál tölteni, de zárva voltak – ez, mint később kiderült, a kisebbik baj, mert a biztonsági őr beengedi a tölteni vágyó autósokat, de csak azokat, akik Nissannal jönnek, vagy vettek már a cégnél Nissant. A tatai golfklub töltőállomása nyilvános, de nem gyorstöltő, ezért itt terveztünk fél-egy órát tölteni, hogy a szükséges 20-30 kilométernyi pluszt belediktáljuk az akkuba. Sajnos csak a fali töltő működött, ráadásul a villanyautóknak elkülönített parkolóhelyre is beállt egy Ford Ka, így itt a tervezettnél vagy két órával többet töltöttünk el (ráadásul szabálytalanul parkolva) – ezért is jó, hogy úgy terveztünk, hogy nincsenek határozott terveink, mert bármikor bármikor beüthet valami. Tehát a dolgok a tervek szerint alakultak.
Győrből Göttlesbrunnba gurultunk – végig óvatos kilencvennel, kár az amperért. Ott még kaptunk egy kis távirányítással beindított, de sajnos csak lassabb töltést (a Kia Soul EV gyorstöltője a CHAdeMO rendszert használja, de azt az oszlopot valamiért nem tudták beindítani), majd Bécsben átvettük a Smatrics ügyfélszolgálatán a töltőoszlopoknál használatos RFID kártyát, és innentől kezdve minden olajozottan ment. Nemcsak a szolgáltatás minősége és a villanyautós utazás, de az éjszaka közepén is nyitva tartó, teljesen automatizált rendszerrel működő motel is huszonegyedik századi kalanddá tette az osztrák szakaszt. Innen még egy Linzben található gyorstöltőt kellett másnap útba ejteni, és egy kis tervezési hiba miatt még egy lassú töltésünk volt Passau előtt. Sajnos a Smatrics utolsó osztrák autópálya melletti gyorstöltője még nem készült el, de hamarosan az is használható lesz. Addig érdemes a Linz és Passau közti szakaszt országúton megtenni, vagy 50 kilométerrel rövidebb. Persze melegebb időben, nagyobb hatótávval a pályázás sem okozhat gondot.
Passauban egy Nissan kereskedésnél töltöttünk, itt valamiért nem feltétel, hogy a márka autójával álljunk a csatlakozóhoz – ez szerintem marketing szempontból okosabb megközelítés. Közben telefonon leszerveztük a bajor E-Wald ügyfélszolgálatával, hogy hozzájussunk az ő RFID kártyájukhoz. Illetve elvileg leszerveztük, de csak annyiban sikerült megállapodnunk, hogy valahogy megoldják, de aztán az irodából ötkor mindenki hazament, mi meg hat körül még csak épp elhagytuk Passaut. Nem állítom, hogy nem voltam tiszta gyomorideg a nagy sötét Bajor erdő közepén, amikor megérkeztünk a Teisnach melletti ipari parkba, ahol egy árva lélek nem járt. De a bejárati üvegre ragasztott dossziéban megtaláltunk mindent, ami a tovább úthoz kellett, még egy friss, fényképre rajzolt útmutatót is, melyik helyi töltőre állhatunk rá, mielőtt továbbmegyünk. Innentől gyakorlatilag stresszmentes volt az út a szállásunkig, ahol a háziúr némi felárért megengedte, hogy éjszakára az udvari díszvilágítás dugalját használva feltöltsük a kocsit. A nürnbergi töltőpontokat villámgyorsan megtalálja az ember a megfelelő honlapokon, itt bár nem gyorstöltővel, de ingyenesen toltunk áramot a kocsiba.
Hazafelé szinte minden terv szerint zajlott, egyedül egy Bécs előtti töltő nem működött, de 20 kilométer távolságban volt másik ami útba esett, talán ha húsz perc késedelmet szenvedtünk a lassú rátöltés és a felesleges megállás miatt. Az odaút alatt begyűjtött tapasztalatokkal és RFID kártyákkal akár egy seggel is meg lehetett volna csinálni a 800 kilométeres hazautat. Három németországi töltéssel (ezek kb. egyórás megállások) és négy osztrák töltéssel (egyenként kb. fél óra) és egy győri gyors töltéssel, illetve egy tatai rátöltéssel Budapestre lehet jutni. Igaz, ez utóbbi sajnos megint nagyon lassú volt, a Mennekes /Type2 töltő még most sem működött. Mindenesetre ideális esetben egy hosszú, de egynapos (durván 16 órás) menettel még télen is megoldható egy 800 kilométeres a villanyautós túra. Jobb időben ez akár 2-3 órával is rövidebb lehet egy ilyen 200 kilométeres hatótávú kocsival, még akkor is, ha az ember biztonsági ráhagyásokkal tervezi meg az etapokat. Így már nem is olyan vállalhatatlan a túra – talán érdemes lenne megismételni ugyanezt az utat tavasszal vagy ősszel, hogy lássuk, mekkora a különbség.
Ausztriában a Smatrics hálózatát használtuk: itt alapdíj és hűségidő nélküli kártyával a gyorstöltőn percenként 0,45 Euróért tölthetünk. Ez a kicsivel több mint félórányi gyorstöltésnél durván 15 Euró, ami télen kb. 100 km, nyáron 180 km távra elég, benzinből ez kb. 15 liternek felel meg, tehát inkább drága, mint olcsó. Más persze a helyzet, ha valaki Ausztriában lakik, sok kilométert megy (havi 1000 km felett), neki érdemes lehet a legnagyobb csomagot választania. Ilyenkor 50 eurós havidíj mellett 7 eurócentért tölthet az egyenáramú gyorstöltőn, 1-3 centért pedig a normál, illetve erősebb váltóáramú oszlopból vételezhet villanyt. De ez a verzió, a kötöttség miatt nem játszik az átutazóknál – talán lesz majd olyan kártya is, ami kimondottan nekik szól.
Ha nekünk nem egy tesztkártyát adtak volna, egyszeri ausztriai keresztülkocsikázásunk, 4 töltéssel, töltésenként kb. 30 perccel durván 60 eurónkba fájt volna. Ez egy kis fogyasztású dízelhez képest háromszor drágább, 7-8 literes benzinfogyasztáshoz képest dupla költség, és nagyjából 2-3 órával hosszabb menetidőt is jelent. Viszont állításuk szerint csak olyan áramot tölthetünk a kocsinkba, amit vízi erőművekben termeltek, a gyorstöltőik 43, illetve 50 kilowattosak, jelenleg 200 ilyen oszlopot találni országszerte, közülük sok az autópályák mellett, durván 60 kilométerenként van telepítve, tehát a több pénzért teljesen tiszta energiaforrásból táplálkozik a kocsi, és jelentős infrastruktúrát használhatunk.
Németországban, az E-Wald rendszerében a legkényelmesebb megoldás a 49 eurós egy hetes Superflat kártya. Ezzel minden töltőt lehet egy hétig használni, akárhányszor, adott esetben nagyon, de nagyon olcsóvá is teheti a villanyautózást – de itt figyelembe kell vennünk, hogy az E-Wald csak Bajorországban üzemeltet töltőket, a gyorstöltők is csak 20 kilowattosak. Ha az ember máshová tart, sajnos nem lehet megúszni az órákon át tartó töltőtérkép bogarászást, hol, melyik szolgáltatónak milyen töltője van, azokat melyik társaságok kártyáival lehet igénybe venni. Szóval, nem egyszerű. Ugyanakkor Nürnbergben nagyon sok Menekes/Type 2 csatlakozós töltőoszlop van, amiknek a használata ingyenes – csak hát ez ugye négy óránál rövidebb idő alatt nem fújja bele a coulombokat az akkuba. A nürnbergi vásárvárosban ugyanezért a szolgáltatásért – pontosabban négy órányi töltésért – szemrebbenés nélkül elkérnek 20 Eurót. Mondjuk annak, aki a vásári intézni valói alatt akarja tölteni a kocsiját, idő és macera spórolással együtt simán megéri nem a városi ingyen töltőnél leparkolni.
Ha az összes villanyos költséget összeadom, ez alatt az egy hét alatt, a megtett durván 2000 kilométerre nagyjából 170 Euró jut. Ez kábé nyolcliteres benzin- vagy gázolaj-fogyasztásnak felel meg. Ha a német oldalon, Bajorországban lényegesen többet autóztunk volna, az 50 eurós annyit-tölt-amennyit-csak-akar kártyával és az ingyenes töltőpontokkal lényegesen alacsonyabb kilométerköltséget is elérhettünk volna. Az osztrák árak dobnak nagyot a végső egyenlegen, de ne feledjük, komoly gyorstöltő hálózatot kapunk a pénzünkért. Ha a túra átlagfogyasztását nézzük, száz kilométerenként 17,77 kW áramot alakítottunk mozgási és hőenergiává. Ha a teljes úton elfogyasztott 358,5 kilowattórát az otthoni árammal számolnánk, 37 Ft/kWh áron, 100 kilométerenként 660 Forint üzemanyagköltség jönne ki. Ez durván 2 liter/100 km, ami országúti fogyasztásnak sem rossz, de városinak elég jó - és városban sem fogyasztana az autó többet, sőt.
Egyértelmű hogy az átutazóknak drágább az élet, akár Ausztriában, akár Németországban jár villanyautóval, de a hosszú távú megoldások akár harmadára is csökkenthetik a belső égésű motorokhoz képest az üzemanyagköltségeket. És jól látszik, ott, ahol tényleg foglalkoznak a villanyautó elterjesztésével, nem csak hangzatos nevű klaszterek illetékesei nyitnak meg pár havonta egy-egy fali konnektort, a villanyautózás akár egy egész család igényeit is lefedheti: találkoztunk olyan osztrákkal, aki épp az asszony Nissan NV200-as, ötszemélyes villanykisbuszát töltötte, de maga is egy Leaffel jár. Ha van sok gyorstöltő, szinte minden élethelyzetben megállja a helyét a villanyos autó – persze nem kompromisszumok nélkül. Nálunk mindeközben a Jedlik Ányos Klaszter oldalán – ők hivatottak államilag mindent megtenni a villanyautózás elterjesztéséért – nincs egy összefoglaló térkép, hogy hol található Magyarországon publikus töltő. Az ő honlapjukon találjuk azt a tökéletesen üres oldalt is, aminek az a neve, hogy „Ösztönzők”. Így azért még el fog tartani egy darabig, mire itt is lesz család, ahol apa és anya is villanyautóval jár, mert az jó nekik.
Az út összes posztját megtalálod egy helyre gyűjtve ezen a linken.
