Nem biztos, hogy ezt a nevet adnám egy múzeumnak, amennyiben szeretném, hogy csődüljenek a látogatók. Tény viszont, hogy a SZAKMA pillanatokon belül keresztre feszítene, ha valami kattintékony bulvárhülyeséggel próbálkoznék. Azért meg a közönség lincselne meg, ha felemelném a jegyárakat, pedig 300 forint egy felnőtt belépőért nonszensz, lássuk be. Háromgyermekes család összesen jöhet be ötszáz forintért – ilyen előnyei vannak, ha egy szakma tart fent egy múzeumot.
A sztori 1945-ben indult, amikor az alapító, Lévárdy Imre útmester a világháború után a Szlovákiából kitelepített magyarok közé került. Addig sem volt könnyű élete, már a gimnázium mellett dolgoznia kellett, de az 1920-as években egy magyarnak még munkát találnia is nehéz volt. Már Magyarországon tanulta ki a műszerész szakmát, később az apósa mellett szabó lett, műhelyt is nyitott. Szeretett volna pedagógus pályára menni, de szlovákul nem nagyon tudott, meg a hegedülés sem ment, úgyhogy a pozsonyi főiskolára nem vették fel. A bécsi döntést követően 1938-ban Érsekújváron is visszavettük a közigazgatást, úgyhogy a műszaki ismereteket oktató cserkészparancsnok a város műszaki osztályára került. 1943-ban már a rossz utak használhatóvá tétele volt a feladata.
Érsekújvárról nem csak a személyes holmijait mentette meg, hanem a gyűjteményét is – Lévárdynak a szakmája volt a hobbija, ezért amit tudott, összegyűjtött, különböző régi dokumentumokat, térképeket, szakkönyveket. 1946-ban került Kiskőrösre útmesternek, és hamarosan gyűjteni is kezdte a kidobott útkarbantartó eszközöket. A szakmán belül hamar híre ment a megmentőnek. Lévárdy '68-ban ment nyugdíjba, a gyűjtés folytatódott, de közben hasznát vette korábbi szakmáinak is, a gyűjtemény egyenruháit például maga javította. Először a helyi kultúrházban állították ki a magángyűjteményt, de 1974-ben 15 ezer látogató, és a kiskőrösi új üzemmérnökség átadása után a régiben megnyitották a múzeumot. Bocsi, a Közúti Szakgyűjteményt.
Már az előcsarnokban is kemény dolgok vannak, mint a narancssárga oldalkocsis IZS motor, amelyből útfelújításkor a bójákat rakosgatták ki, meg a közútfenntartás legelemibb harceszköze, a vázra pókozott kapával felszerelt férfibicikli.
A gyűjtemény leghíresebb relikviája Józsi úthengere a Robog az úthenger című sorozatból. A hogy kerül ez ide kérdésre egyszerű a válasz: mégis, hová kerüljön?! A film forgatása után hamarosan megérkezett, de sokáig csak pusztult, mint annyi honfitársa a 80-as években. Hosszas felújítás után végre ötödik éve üzemképes, a múzeumok éjszakáján is robogott. Szerepe szerint Szabó Gyulának Nyírmadocsára kellett lábon leszállítania egy zalai roncstelepről. A Vasúttörténeti Parkban tett látogatásakor sokan tapasztalhatták, hogy kicsit összemosódtak a dolgok, mert a sorozatban volt Józsi és az úthenger, de most már az úthenger a Józsi. A félreértések eloszlatásában az elejére szerelt Józsi tábla sem igazán segít.
A Robog az úthenger az IMDB-n amúgy 8,4 ponton áll. A Breaking Bad 9,5-ön, úgyhogy reálisnak tűnik az „egész jó” minősítés. Kormánymű szakirányt végzettek számára kötelező: láncos kormányzású, mint sok hajó. A típusa amúgy Mávag UH 16, ami 16 tonnás UtHengert jelent. A kéthengeres gőzgép 50 lóerő körül van, elég betyárosan leáttételezve. Öreg a henger, hol itt folyik el a víz, hol ott megy el a nyomás, úgyhogy óvatosan bánnak vele.
A Legdurvább Megjelenésű Közútfenntartó Gép verseny élmezőnyében elég nagy a tumultus, mert ugye egy hóekés Kraz mennyire bitang jószág, valahogy mégis sikerült túlbrutalizálni. Mégpedig ennek az 1941-es gyártású Peter típusú hómarónak, dízel-elektromos hajtással. Hatalmas dinamó hajtja a kerekeket. Az egyik oldalára, mármint a hegyes orrára van egy dupla hóeke, a hátulján pedig a hómaró motolla.
Jellemző a szerkezet svájciságára, hogy a félelmetes, féltonnás vas pörgettyű schaffhausenes könnyedséggel kattogtatható puszta kézzel is, ha nem hagyták épp sebességben, mint most. Ha tolni kellett a havat, az egyik irányba ment, ha marni valami nagyobb hóakadályt, a másikba. Jogos kérdés, milyen megoldással oldották meg a vezetőülés forgatását: nincs benne ülés, csak a két oldalon két kormány.
A Petertől annyira lesokkolódtam, hogy a 30-as évek évek magyar úthengereit, egy MÁVAG-ot és egy Martos-Herzet nem mondom, hogy nem vettem észre, de elérzékenyülni nem igazán tudtam tőlük. Úgy képzelem, a kollekció sztárja egyértelműen a Józsi, de rémálmai mindenkinek a Peter hómarótól lesznek. Komolyan: jó, hogy Stephen King nem látta. A magyar úthengereket egyébként elvileg minden évben beindítják.
A vontatott gréder nem tévesztendő össze a dózerrel: utóbbival a nagyját tolták el, ennek a tolólapjával a finomabb szintezést végezték. A kész út mellett nyeste le a padkát, vagy alakította ki a tükröt, amibe már nem mertem belekérdezni, hogy az útépítés melyik fázisa.
Megy még a vita, hogy a Margit-híd újjáépítéséről származó műalkotás egy fel nem robbant bomba becsapódásával jött-e létre, vagy cölöpöt vertek bele, és az hasadt szét. Valószínűleg inkább utóbbi, de sportérték van gazdagon: több centi vastag acélt kellett átütni. Annyi biztos, hogy a Margit-híd, mármint a régi, felrobbantott Margit-híd eleme volt, és a híd felújításakor nemrég került elő.
Ez a fakópiros kramanc egy Muir-Mill, az amerikaiak által Angliában gyártott romeltakarító gép, de a romeltakarításnak még a második világháborús értelmében. Kettő ilyen volt az országban. Felemelték és odébb rakták vele a kilőtt tankot, meg ilyesmi. Mellette egy 106 tonnás, 820 lóerős szovjet dózer a 30-as évekből. És most tegye fel a kezét, aki szerint hiányozhat egy ilyen gyűjteményből a Csepel teherautó! Senki? Helyes!
Elöl egy Csepel teherautó az új üzemmérnökség idejéből, egy modern Csepel, mögötte maga a 70-es évek modernitása, a bulldogfülkés Csepel, kátyúzó felépítménnyel.
Kötukinak a Közlekedéstudományi Kutatóintézetet hívták – mai neve KTI. Mennyivel jobb volt a Kötuki, nem? Ez pedig egy Ford F350, légkondival, ami a keleti blokkban akkoriban vaklóságos búcsújáró hellyé tette a pickupot. Ez volt amúgy az F-Series, a 385-ös 6,3 literes motorral, ami a Ford utolsó benzines big block-ja (Ezt követte a Modular és a Triton V8).
Ezt a generációját 1972-79-ig gyártották, egytonnás, vagy tízezer fontos teherbírással. Az útfelület vizes tapadását mérték vele, saját víztartállyal, és egy külön letehető, befékezett pótkerékkel, 100 km/h fölött. Ezért volt kék villogója, és nem sárga. Ezen kívül egyenetlenséget is tudott mérni. Hogy ma mi van helyette? Semmi.
:DD
Magyarország első, Európa második, a világ ötödik alumínium hídja. Hogy miért kellett nekünk alumínium híd? Alumínium-nagyhatalom voltunk, el kellet adni az alumíniumot, és ha bejön a hídbiznisz, jó sok alumíniumot adtunk volna el.
De nem jött be.
Kérdés ugye, miért is szeretjük az alumíniumot? Mert könnyű. Számít ez egy hídnál? Nem. Miért szeretjük még? Mert nem kell festegetni. Ez lehetett volna valós előny, de ahol számít a teherbírás, és ha valahol igen, az egy híd, szóval az alumíniumot ötvözni kell valamivel (rézzel, mangánnal és magnéziummal). A szegecseket is. Szét is kúrta pár év alatt az elektrokémiai korrózió. Egyébként is, a festék előny, hiszen minden felújításkor jó sokat lehet lopni. A híd Szabadszálláson állt, 1950-ben óriási dolog volt, a harckocsizó alakulat is használta. Hamar elkezdett szétmenni, a 70-es évektől ráadásul a sózás is pusztította. Eleinte szűkítették, kapacitást csökkentettek, aztán lezárták, és 1985-ben el is bontották.
A mély szakmaiság és alaposság mellett vannak még kötelező darabok, mint ez a Monarchia-korabeli kocsi, a filmben nem ez a felirat volt rajta, ebben lakott Józsi, aki még nem az úthenger volt, hanem egy Szabó Gyula megformálta karakter. Egyébként minden pünkösdkor itt tartják az országos Dutra-találkozót. Idén már Lengyelországból, Franciaországból és Svédországból is jöttek Dutrák. Tőlük függetlenül bármennyire riasztóan hangozzék is a neve, a Kiskőrösi Közúti Szakgyűjtemény nálam egyértelműen benne van a három legjobb magyar múzeumban.
