Gyorsabb vagy mint Michelisz Norbi?
Nem vagyok kompetitív alkat, nekem az autózás a kikapcsolódásról szól. Mégis, amikor autózok, akár csak a munkahely és a lakásom közti távon ingázok, igyekszem úgy kanyarodni, ahogy elképzelem az ideális ívet, csúcsponton adok gázt... szóval bohóckodok. Ha valaki csak egész picit többnek érzi a vezetést, mint helyváltoztatás, valószínűleg érti, mi a jó abban, amikor az autóban finoman rángatják a g erők. Vagy pont, hogy nem olyan finoman.
Persze az autóversenyzés messze van az átlagembertől, ha valaki megkérdezi tőlem, hogyan is kéne nekikezdeni, csak a gokartozást mondanám. Illetve, pár hónappal ezelőttig a gokartozást mondtam, most azt mondom, menjen ki egy szlalomversenyre. Ezeken a futamokon nem is annyira az autó műszaki képességei, mint inkább a sofőr tudása számít, hiszen a tempó nem nagy, de a fordulók szűkek, rengeteg múlik azon, hogy a pilóta fel tudja-e venni a pálya ritmusát.
Én is csak azért borultam el, mert Ágó Béla, amikor nem erőt mér, a Magyar Szlalom Bajnokság szakágvezetője, és meghívott egy futamra. Egy szlalomverseny megragadó rendezvény, kedves emberek gyűlnek össze a legkülönfélébb háttérrel. Van, aki a feleségével jön, van, aki a haverjaival közösen épít egy autót, és szétdobják a költségeket, de látni olyat is, hogy gyerek ülésmagasítóval áll rajthoz. És mindennel, de tényleg, a nagybetűs akármivel oda lehet állni: láttam Yugót, ősmagyar Swiftet, jobbkormányos E46-os BMW-t, vagy nyomórudas futóművel épített Trabantot, és persze nyitott kasznis célgépet is.
Béla addig nem engedett haza, amíg nem futottam egy mért kört, és bár az eredményemet a múlt jótékony homálya fedi, arra emlékszem, fantasztikus volt az IS200-ast terelgetni a bóják között, főleg azért, mert a rendezvény megmutatta, mekkorát kell fejlődnöm autókezelés terén. Itt jött az ötlet, hogy valami hasonlót mi is csinálhatnánk, nektek, az olvasóknak, hiszen az Erőmérőre is akkora lelkesedéssel hozzátok a legkülönfélébb autókat, hátha van kedvetek megméretni magatokat.
Amikor a Nissan 350Z-t és a Ford Focus ST-t videóztuk, Antal és Ádám benne volt, hogy csináljunk egy-egy mért kört, és imádtuk. A két autó korát és teljesítményét tekintve passzolt egymáshoz, az időeredmények is kellően közel estek, fantasztikus volt a stopperen nézni a könyörtelenül menetelő másodperceket. Viszont a kamerákon látszott, hogy a két autó a pálya bizonyos pontjain annyira gyors volt, hogy előbb vagy utóbb valaki garantáltam elsokallta volna az egyik kanyart.
Ezután pár hónapra parkolópályára került az ötlet, gondolkodtunk rajta, hol lehetne olyan pályát csinálni, ami kellően komoly kihívás, de még nem veszélyes. És itt jött Robertó. Ő az egészen korai Totalcar tévéadások rendezőjeként került az újság közelébe, aztán éveken át vitte az Index videó rovatát, időnként pedig a Totalcarnak is forgatott, vágott, rendezett, míg nem tavaly évvégétől elkezdett teljes állásban nálunk videózni. Amikor vázoltam neki a Tulaj a Pályán ötletét, váratlanul lelkesedni kezdett, de ezt mondja inkább el ő:
Nincs mindig szükség vérre menő versenyre
És arra emlékszel, amikor a Ladának eldurrant a hátsó kereke, de azért még felnin végigment? Kiverte a kockabetonból a kavicsot, csak úgy repkedett mindenfelé. Kicsit félreálltunk, de utána mentünk vissza, csoda, hogy van szemünk. - Na, hát ilyesmi emlékeket idézett meg bennem a Tulaj a Pályán alapötlete, miszerint kicsit gyorsasági, kicsit szlalomversenyt rendezzünk a Totalcarnál. Persze ez nem tegnap volt, hanem 1998 körül, amikor minden hétvégét egy tanpálya, vagy lezárt út mellett töltöttünk, ahol épp két autó versenyzett egymással egy rövid, de kanyargós szlalompályán. Ekkor ugyanis Szegeden és környékén a V8 autó-Motor SE rendezett szlalom és ügyességi versenyt. A nap sütött, a Brooklyn Bounce üvöltött a futamok között, a nézők és versenyzők pedig szinte névről ismerték egymást. Számított az eredmény is persze, de nem amiatt jártunk ki, hanem a hangulat miatt. Hol egy felborult Wartburgot állítottunk talpára, hol elgondolkodtunk rajta, hogy csak be kéne állni a 205 GTI-vel. Versengés volt ugyan, de nem az a vérre menő, épp csak annyi, hogy megadja az alaphangulatot. Aztán mindenki dolgozni kezdett, a versenyek elmaradtak, de az emlék, hát, az emlék az itt él a mai napig. Remélem, hogy a Tulaj a Pályán ezt a hangulatot fogja idézni, mert hatalmas buli ez az egész. Nincs mindig szükség a vérre menő versenyre.
Azt hiszem, ez a lényeg: a versengés nem cél, csak katalizátora annak, hogy jól érezzük magunkat, mert bár öncélúan csapatni is jó, de ha ketyeg az óra, azért átrendezi a tudatállapotot. Szlalomverseny kellett, ez nem vitás, de azzal, hogy a Groupama Tanpálya beállt az ötlet mögé, a locsolt műgyantás szlalom megadta azt a plusz nehézséget, amit kerestünk. Volt bennem némi félsz, amikor elkezdtük tervezni a pályát, de hamar kiderült, hogy ott is autóbuzériával súlyosan beoltott emberek dolgoznak, nem tudtunk olyat kérni, ami ne teljesült volna. Már csak egy jó referenciaidő kellett, amihez tudjuk mérni a versenyzőink idejét.
Michelisz Norbi szerintem hamarabb mondott igent, mint hogy a kérdés elhangzott volna, nem hiszem, hogy nála jobb referenciapilótát találhattunk volna a játékunkhoz. Mert hát magasra kell célozni, ha az ember fejlődni akar, márpedig ha egy WTCR-bajnok állít fel megdönteni való eredményt, az azért elég motiváló. Végül valahogy minden összeállt, operatőrök, drón-pilóta, a Bélával estéken keresztül, Google Mapsen rajzolgatott pálya, és kitűztük a forgatást.
Aminek a napján 10 centi friss hó várt a pályán. Ez ott reggel felért egy szívrohammal, aztán valahogy mégis összeállt, és működött. Elsőre a szerkesztőség tagjai mérettek meg, az első pár rész épp ezért ismerős arcokkal jelenik majd meg, de utána jöttök ti, a nézők. Ha eljönnétek, és kipróbálnátok magatokat az óra ellen, akkor ezen a linken éritek el azt a Google Form dokumentumot, amellyel jelentkezni tudtok. Gyertek, és érezzük jól magunkat.
