Az online jogsihosszabbítás viccnek azért durva

Még áprilisban írtuk meg a szenzációs hírt, hogy igazi huszonegyedik századi módon, online lehet meghosszabbítani a lejárt jogosítványt. Ráadásul az okmányirodákat tehermentesítő megoldás nem kerül semmibe. Engem személy szerint ez utóbbi nem nagyon hozott lázba. Az eljárás ára 4000 forint, ami még azzal együtt sem vág földhöz, hogy hajlott koromra tekintettel csak öt évre kapom meg a mandátumot. A fiatalabbaknak kijáró tíz évre elosztva pedig talán még elfogadhatóbb az összeg. Az sokkal jobban motivált, hogy nem kell elszambáznom az okmányirodába, sorban állnom, időpontot kérnem, vagyis mentesülök ettől az egész bürokratikus macerától, aminek amúgy minden formájától irtózom. De így, interneten keresztül biztosan más lehet.

Ezzel együtt nem izgattam magam egészen addig, amíg a privát e-mail címemre be nem esett egy értesítés a Belügyminisztérium központi rendszeréből, azt állítva, hogy hamarosan lejár a jogosítványom. Na tessék, láttam igazolva magam, tényleg itt a huszonegyedik század, a rendszer működik! A járvánnyal terhes időszak miatt tudtam, hogy kissé lassabban őrölnek az offline kerekek – az internet nyilván nem – ezért azonnal megkezdtem az intézkedést. Először, a korábbi cikk instrukcióit követve, bejelentkeztem az ügyfélkapura és kitöltöttem a nyilatkozatot a „vezetői engedély automatikus hivatalbóli meghosszabbításához”. Nem volt nagy feladat, egy pár adatot kellett megadni, pár kockát kipipálni, és már kész is.

Következő lépésnek az egészségügyi alkalmassági igazolások megszerzését gondoltam, mert tartottam tőle, hogy a járvány miatt ez biztosan nem megy majd versenytempóban. Eséllyel pályázhattam volna a lottó ötösre, ugyanis csak az egy hétig tartott, hogy a körzeti orvos – pontosabban az asszisztense - fogadjon egy percre azért, hogy az EKG-re és a vérvételre szóló beutalókat átnyújtsa. Így már jöhetett az időpont foglalás, röpke három hét múlva fogadtak is az illetékes egészségügyi központban, régi nevén SZTK-ban. Javukra szóljon, hogy a két vizsgálatra ugyanarra a napra kaptam behívót, így amikor elérkezett a várva várt nap, egy délelőtt lezavartam mindkettőt. A beutalót nem igénylő szemészeti vizsgálat számomra is meglepő módon pikkpakk lefutott, még az alatt megszereztem az igazolást, míg a másik két vizsgálatra vártam. Amikor minden megvolt, újabb pár napos várakozás után már nyargalhattam vissza a körzeti dokihoz, leadni a papírokat. Még haza sem értem, amikor újabb csoda történt. A központi rendszer ismét írt nekem, azt reklamálva, hogy miért nem adtam le az aláírásmintámat és az arcképemet, mert már csak az hiányzik a jogosítvány meghosszabbításához. Ez igen, gondoltam magamban, ez tényleg a huszonegyedik század! Ezek szerint az orvosi papírok beérkeztek a központba, és most már tényleg jöhet a végjáték.

Tényleg majdnem végem lett, valamit a laptopomnak, és a mobilomnak is, de menjünk csak sorjában. Az elején minden jól indult. Ahogy kell, a titkos, senki által nem ismert jelszóval bejelentkeztem a kormányablakba, az okmány ügyintézések közül kiválasztottam a vezetői engedélyt és azon belül az „Egységes arcképmás- és aláírás-felvételezés iránti kérelem előterjesztése” nevű menüpontot. A következő lépésben csak az ügyintézés indítása gombot kell megnyomni, amire válaszul megjelenik egy olyan oldal, amin azt látjuk, hogy a rendszer alaposan ellenőrzi a notebook videókapcsolatra való alkalmasságát, azaz a megfelelő eszközök meglétét és működését az alkalmazott böngésző alkalmasságával együtt. Ez nem nagy feladat, minden logikusan követi egymást. Igazi huszonegyedik század, és még az olyan, informatikában és számítástechnikában kevésbé jártas egyén is elmegy rajta, mint én.

Ami ezután jön, vagyis a személyi igazolvány lefényképezése, majd az önarckép elkészítése már nem annyira egyszerű, egy keretbe illesztve kell mindkettőt legyártani. Aki nem sok szelfit csinált életében, mint például én is, az egy darabig eljátszik vele, mire olyan képet készít, amit a rendszer elfogad, de amikor már körülbelül huszadszor futottam meg a teljes kört a nyitólaptól kezdve, akkor már egészen jól ment. Mint ahogy annak ellenőrzése is, hogy valóban élő ember vagyok, amihez a képen vagy pislogni, vagy mosolyogni kell.

Ha mindez megvan és a rendszer elfogadta, akkor bejutunk az ügyintéző várószobájába. Ezt onnan tudni, hogy egy felirat jelzi, hányan várakoznak előttünk. Amikor először bejutottam, épp egy tucatnyian voltak előttem. Körülbelül tíz perc elteltével már csak tizenegy, azután alig öt perc után már csak tíz. Hurrá, megy ez! Kilenc, nyolc, hét, hat, utána tizennégy. Mi van? Visszadobott a rendszer? Telnek a percek, tízpercek, közben folyamatosan újra csökken a szám. Tizenhárom, tizenkettő, stb., öt, majd tizenegy. Na, ne! Ezt már meguntam, kiléptem, kezdtem elölről a kört. Rendszerellenőrzés, személyi igazolvány és portréfényképezés, stb, várószoba, alig tíz várakozó. Kilenc, nyolc, stb., kettő, egy, és végre megjelent a várva várt felirat: Ön a következő! Hurrá, hurrá! Majd villan egyet a monitor, és ismét az ügyfélkapu nyitóoldalán találtam magam.

Talán érthető, hogy elszakadt a cérna, és olyanokat mondtam, amiket nem szoktam, és a kezemben lévő eszközök erőszakos likvidálása is felmerült bennem. Amikor kicsit lecsillapultam, úgy döntöttem, telefonos segítséget kérek. Hívtam a 1818-at. Második próbálkozásra felfogtam, hogy melyik számú menüpontot kell választanom, hogy esélyem legyen a továbbjutásra. (Mondom, nem vagyok profi...) Kedves hangú, készséges fiatalember vette fel a kagylót laza öt perc zenélés után, kérdezte, miben segíthet. Kicsit ingerülten kezdtem, de mert tudtam, hogy személy szerint biztosan nem ő a felelős a történtekért. Szózuhatagom után egyetlen kérdést tett fel: Milyen böngészőt használt? Chrome-ot – válaszoltam neki. Próbálja meg Firefox-ból – mondta. Ennyi???? - szaladt ki a számon. Igen, próbálja meg, menni fog. Megköszöntem neki a segítséget és barátilag elváltunk.

A tipp bevált. Csak azt nem értettem, és értem ma sem, hogy akkor az egész eljárás elején minek ellenőrzi a rendszer a böngészőt? Illetve hogyan ellenőrzi? Na mindegy, lényeg a lényeg, hogy a teljes igazolvány és saját fényképezős procedúra után végre újból ott voltam a virtuális várószobában, és miután feljött az Ön a következik felirat, valóban én következtem. Fiatal, csinos és segítőkész lány jelent meg a monitoromon. Pár perc alatt lefényképezett és elintézett mindent amit kellett. Sajnos nem emlékszem minden részletre, csak a végére, amikor közölte, hogy ezek után egy új eljárásban már folyamodhatok is az egységes arcképmás- és aláírás-felvételezésért.

Hogyhogy? Ez nem az volt? - gondoltam magamban, de megelőző beszélgetésünk emberi, és barátságos hangvételére emlékezve csak óvatosan tettem fel a kérdést: most elölről kell kezdenem mindent? Igen, mert ami most történt, az csak a fényképes belépési azonosításhoz szükséges adatok felvételezése volt, a tényleges aláírás és fénykép rögzítés egy másik folyamatban, ez után történhet meg. Még azzal a jótanáccsal is ellátott, hogy azt mobiltelefonról kezdeményezzem, mert a laptopok kameráinak képét nem fogadja el a rendszer. Megköszöntem jóindulatát, bár magamban azért megjegyeztem, hogy ezt talán írhatták volna valahol. Mint ahogy a Firefox-ot is.

Elő a mobilt, hajrá! Valószínűleg a saját butaságom volt, de már a szokásos, immár körülbelül negyvenkettedszer végigjátszott rendszerellenőrzős, fényképezgetős azonosításnak annál a pontjánál akadályba ütköztem, amikor a személyi igazolványt kellett lefényképezni. A kép semmiképpen nem volt hajlandó beélesedni. Ha mégis exponáltam, olvashatatlannak és így érvénytelennek igazolta vissza a rendszer. Ez volt a a másik pillanat, amikor majdnem földhöz csaptam a mobilt.

Már majdnem megzavarodtam, amikor a harmadik negyedik újabb kör után – ha jól emlékszem - a bal felső sarokban észrevettem egy kis kör alakú jelet. Csak nem egy kameraváltó gomb? De bizony! A negyedik megnyomásra végre egy olyan kamerát kapcsoltam be az ötből, ami éles képet mutatott. (Így jár akinek túl okos a mobilja. Mentségemre szóljon, nem vettem, sógoromtól kaptam, aki azóta már a harmadikat koptatja.) Innen már szépen haladtam tovább, önazonosító fényképezés, pislogó élőkép ellenőrzés, várószoba, visszaszámlálás, újabb kedves és készséges fiatal lány. Igaz, nem elsőre, de végül minden elkészült. Szerencse volt, hogy előre készítettem aláírásmintákat, és az egyik szépen bele is fért az adott méretű keretbe. Elbúcsúztunk és én örültem, hogy végre minden megvan, már csak várnom kell, hogy az elkészített jogsimat meghozza a postás.

Eltelt egy hét, kettő, semmi. Majd egyszer csak kapok egy értesítést a központi rendszertől, hogy hamarosan lejár a vezetői engedélyem. Hogy a bánatba, hiszen épp most hosszabbítottam meg? És egyáltalán, hol az új? Mérgemben előkaptam a notebookot, beléptem az ügyfélkapura, végigjátszottam a rendszerellenörzős, fényképezős, élőképezős azonosítást, hogy megnézzem, látok-e valami gondot. Mivel nem találtam, úgy döntöttem, újra telefonos segítséget kérek. Nyugodt hangú, segítőkész fiatalember vette fel a megfelelő menüszám kiválasztása utáni második csörgésre. Elsírtam neki bánatom, mire ő is csak egyet kérdezett: A nyilatkozatot kitöltötte? Persze – mondtam – azzal kezdtem. Szóval nem az aláírás és az arckép felvételezése után töltötte ki? Nem. Jó, akkor most törölje a nyilatkozatát, és töltse ki újra, ez elindítja a szükséges folyamatot. Épp benne vagyok, mondtam, töröltem, újra kitöltöttem, és ezzel újra beköszöntött a huszonegyedik század. Szinte ugyanabban a percben megkaptam SMS-ben és E-mailben is, hogy az új jogsim gyártásba került. Közben ugyanezt láttam a monitoromon is, mert a fiatalember javaslatára rákattintottam az úgynevezett életút szolgáltatás menüpontra. Igaz, én erről azt hittem korábban, hogy az én életutamról szól, nem az ügyintézési folyamat állásáról, de ennek megint biztos az én értetlenségem az oka. Itt szeretném megjegyezni, hogy bárhol élő személlyel kerültem kapcsolatba, akár a 1818-on, akár a monitoron keresztül, mind kedvesek, türelmesek és segítőkészek voltak.

Tehát célba értem, most már tényleg csak a postás csengetésére kell várni! Nem is kellett sokat, három nap múlva szólta a csöngő, levél a Belügyminisztériumból. Ahogy megfogtam a borítékot, éreztem, hogy egy kemény lapka van benne: az új, sorba állás nélkül szerzett jogsim!

Nem csak úgy borítékba hajítva jött meg, hanem ahogy kell, könnyel elváló ragasztóval rendes kísérőlevélre ragasztva. Nagy örömömben ügyet sem vetettem az írottakra, biztos csak gratulálnak az új okmányomhoz, amit mindjárt el is tettem a tárcámba. Kicsit később mégis belenéztem, majd egyre tágabbra nyíltak a szemeim, Mit olvastam benne? Azt, hogy: „a kiállítás alapjául szolgáló előző vezetői engedélyt az új okmány kézhezvételétől számított 15 napon belül a lakóhelye szerint illetékes járási (fővárosi kerületi) hivatalhoz kell visszaküldenie, vagy ott személyesen leadnia”. Ez komoly? Most mégis sorban kell állnom? A kérdés csak az, hogy a postán, vagy a kerületi kormányhivatalban? Akkor minek csináltam végig az egész online tortúrát? Újra hívtam a 1818-at, ahol egy szintén kedves hang közölte, hogy nem adhatom le csak úgy a kormányhivatal portáján, kizárólag és csakis ügyintézőnél. Sorszámot húzva, kivárva a soromat, vagy időpontot kérve, vagyis épp azt kellene mégis megtennem, amit már ez elején is el szerettem volna kerülni.

Apropó időpont. Volt egy kétségbeesett pillanat, amikor úgy gondoltam, mellőzve a modern, huszonegyedik századi megoldást, mégis eltalpalok inkább személyesen, persze előbb időpontot kérve. Két hónapnál hamarabbi időpont egyik hivatalnál sem volt... Sajnos ez ügyben sógorom csak később osztotta meg velem értékes tapasztalatát. Ő rendesen bejelentkezett előre, kivárta a dátumot, de jó volt a közlekedés, ezért fél órával a lefoglalt időpont előtt érkezett. Kivárhatja, mondta neki egy ügyintéző, de ha húz egy sorszámot, előbb sorra kerül. Így is történt... (De akkor minek az időpont?)

Még egy megjegyzés. Ha már egy alkalommal mindenképpen el kell kutyagolni a kormányhivatalba, akkor tulajdonképpen egyszerűbbnek tűnik nem küzdeni az online módszerrel, hanem egyszerűen elmenni és megcsináltatni személyesen a jogosítványt. Az egészségügyi igazolások birtokában ott mindent elintéznek, és ha nem akarunk visszamenni, leadni a régi jogsit, ott is hagyhatjuk. Amíg postán megjön az új, addig egy okmánnyal igazolhatjuk, hogy valójában rendelkezünk vezetői engedéllyel. Vagyis így is ugyanúgy csak egyszer kerestük fel a hivatalt, pont ugyanúgy, mintha csak azért mennénk, hogy a régit leadjuk. Szóval így mi értelme az online ügyintézésnek?

Én végül a postát választottam, tértivevényes levélben küldtem vissza a régi jogosítványt a hivatalba. Még szerencsém is volt, alig kellett sorba állni.