TC Híradó 2022/09/20 [12.]

Pár napja írtuk meg a Totalcaron, hogy a Petőfi hídon úgy rongyolt bele egy részeg autós az előtte haladó robogósba, hogy aztán segítségnyújtás helyett a bérelt Peugeot-ba szorult motort hazáig tolta. A motoros súlyos sérüléseket szenvedett, az autó vezetője pedig azt állította, csak azért nem állt meg, mert az a hídon veszélyes lett volna. Miután a témát a TC Híradóban is feldolgoztuk, kommentben jelentkezett Bálint László Krisztián, a robogós, akivel a mai különkiadásba Karotta készített interjút, természetesen Zoomon, mivel Laci a baleset óta ágyhoz van kötve. A videó alatt a beszélgetést szöveges formában is olvashatjátok.

Laci az egyik nagy ételkiszállító cégnek dolgozik. Azon az éjszakán is futárkodott, éppen végzett az utolsó fuvarral, és hazafelé indult: „A nyár végén még jólesett motorozni. Az utolsó címet kivittem, a Lónyay utcában voltam, én itt lakom a Budafokin, igazából csak a Duna választott el. Nem is nagyon siettem, kellemes ötvenes tempóval gurultam hazafelé, megnéztem, amit meg lehetett, akkor történt, ami történt.”

Amikor filmben látunk hasonlót, a dramaturgok és a rendezők úgy találják ki a történéseket, hogy végig lehessen érezni, valami épül. Laci azonban visszagondolva semmi ilyesmit nem érzett, hirtelen történt minden: „Kifejezetten kellemes este volt, még a közlekedés is. A Petőfi hídon egyáltalán nem volt forgalom. Nem is tartottam fel senkit, a külső sávban közlekedtem. Ugye a táskánk úgy van megcsinálva, hogy elég jól látható, ha az autó fényszórója rávilágít. A motoromon is működtek a berendezések, minden, ami kellett. Csak hát ezt látni is kell.”

„Mentem a hídon, három srác épp ott állt a korlátnál, még hallottam is őket, hogy beleköpnek a Dunába, mert ez régi hagyomány, nem tudom pontosan. Ebben a pillanatban éreztem egy irdatlan ütést, fel se tudtam fogni, mi történik, és miután földet értem, csúsztam jó pár másodpercig, mert három és fél villanyoszlopnyi távolságra találtak meg az ütközéstől.”

Ezt méterre lefordítani nem könnyű, de a villanyoszlopok általában 40-50 méterre vannak egymástól. A helyszínen lévők sem tudták, hogy mi történt pontosan, de egyiküket is eltalálta egy alkatrész. Laci viszont a baleset minden mozzanatára emlékszik: „Ahogy felrepültem, majd elkezdtem csúszni, akkor esett le, hogy igazából mi történt. Amikor megálltam, és pont a menetiránnyal szembe fordultam, úgy álltam meg, akkor még egy kézzel próbáltam integetni az érkező kocsiknak, hogy nehogy veszélyes legyen, hogy én ott megálltam” – idézi a gázoló megfogalmazását arról, miért nem nyújtott segítséget a helyszínen. „Akkor ugye szaladtak oda, és az a mondat hangzott el legelőször, hogy ez egy motoros baszki, de hol a motor? És igazából nagyon nagy szerencsém volt, mert a három főből kettő szabadnapos mentős volt, az első két taxi, ami odaért, abban is mentősök ültek, szóval egyből jó kezekbe kerültem.”

Laci úgy tudja, nagyjából 120 km/h-s sebességgel üthette őt el az autó. Ezt pedig a töréskép alapján nem nehéz elképzelni, 30 km/h-nál nyilván nem ékelődik be így a motor egy másik jármű orrába. Főleg, hogy a robogó sem állt. Ezután Laci még megpróbált felállni, de hamar megérezte, nagy a baj: „Sajnos elég hamar szembesültem vele, hogy nem fogok onnan felállni. Mert volt már balesetem, önhibámon kívül volt az is, de azok valahogy jobbak voltak, mert megvolt az az egy tized vagy egy másodperc, amíg szembesült az ember, hogy igen, ütközés lesz, és valamennyire lelkileg felkészült. De itt annyira váratlanul ért, hogy nem tudtam rá felkészülni. És utána, mivel szakemberek, mentősök voltak, akik odaértek, egyből tudták, mi a teendő. Megnyugtattak, stabilizáltak, és onnantól kezdve már intézték a dolgokat.”

Az eredeti hírben volt egy furcsa részlet, ugyanis a balesetben érintett autóról a tűzoltókhoz is érkezett bejelentés. Mint kiderült, ez azért történt, mert a hazaúton szikrázott a törött kocsi, ahogy egyes részei leértek az aszfaltra. Közben Laci első gondolata az volt, hogy valahogyan értesítse párját: „Azonnal megkértem az egyik srácot, hogy hívja fel a páromat. Hogy tudja, mi történt, hogy egyben vagyok. Nem szerettem volna, ha bárkit is hivatalos úton értesítenek, mert akkor nem úgy megy át az infó, hogy még él, mozog. Igazából ennyi volt, és próbáltam elviselni azt az irdatlan fájdalmat, amit egy combcsonttörés és a két összeérő csont produkál.”

A mentő nagyjából negyedóra alatt ért a helyszínre, bár ez Lacinak ott, a földön fekve egy hétnek tűnt. A szemtanúk szerint 0 óra 45 perc körül történt a baleset, a párját pontosan 1 órakor hívták, ez után pár perccel érkeztek a mentők. Addig viszont az aszfalton kellett küzdenie a fájdalommal: „Nem tudtak megmozdítani, mert félig behajlítva volt a bal lábam, hiába próbálták egyenesbe rakni, mondtam, hogy nem bírom, olyan szinten fájt. Igazából meg is lepődtem, hogy csak ott érzek fájdalmat egy ilyen ütközés után. Jött a hidegrázás, mert a cipőim lerepültek, meg minden. Ahogy elkezdtem remegni a hidegtől, még nagyobb fájdalmam volt.”

Az ütközés és az esés következtében Lacinak eltört a combcsontja, azt már meg is műtötték, össze kellett csavarozni. Több helyen tört a medencéje, eltört az ágyékcsontja, a lábujján zúzódások vannak, körmei felszakadtak. Sípcsontját már az orvosok fúrták át, mert amíg nem tudták műteni, szét kellett húzni a csontokat, hogy legalább pihenni tudjon. A kezén is láthatók sérülések, és több foga is kitört.

„Igazából mindenki azt mondta, aki részese volt ennek, hogy két szerencse volt. Az egyik, hogy túléltem, a másik, hogy ennyivel megúsztam. Leginkább nem fizikailag, hanem mentálisan viselt ez meg. Hogy ugye bekerültem a kórházba, rendben, ott hirtelenjében összeraktak, és amikor másnap is, mondjuk csak megpróbálja az ember megmozdítani a lábát, és nem történik semmi. Ehhez kellett egy-két nap, mire fel tudtam fogni. Mindig is szerettem sportolni, mozgékony gyerek voltak, és ez nagyon nehéz volt. Meg édesanyámékat is látni, hogy mi történt a fiukkal, és hogy reagálnak erre. És, hogy most annyira kiszolgáltatott vagyok, hogy a párom pelenkáz, és ez így 29 évesen – tudom, hogy nem úgy, de mégis – megalázó lelkileg egy férfinak, hogy ez történik vele.”

Másnap a gázoló bement hozzá a kórházba, megállt a kórterem ajtajában, és váltottak néhány mondatot: „Hárman voltunk a szobában. Láttam, hogy rám néz, én nem értettem, hogy ő kicsoda, mert nem ismerem. Azt mondta, szia, bocsi, én vagyok, aki elütöttelek. Mondtam, hogy szia, rendben. Ne haragudj, de én ezt nem tudom hova tenni. Értékelem a gesztust, hogy bejöttél, mert ehhez is kell egy gerinc, de ezzel nem tudok mit csinálni. Annyit kérdeztem tőle, hogy telefon vagy pia. Mondta, hogy részeg volt, és hogy megadná az adatait kártérítés szempontjából. Mondtam, hogy azt a nővérpultnál tegye meg, és itt elköszöntünk egymástól, mert nem igazán voltam rá kíváncsi.”

Laci szerint bűnbánó arca volt, de azt nem lehet megítélni, hogy őszinte vagy sem. Ő viszont úgy hiszi, az ilyesmire nincs bocsánat, a felnőtt embereknek tudniuk kell gondolkodni. Az volt a kifogása állítólag, hogy hívott taxit, de nem kapott. Persze ilyenkor sem lehet az a megoldás, hogy valaki csuma részegen egy közösségi megosztós autóba üljön, és azzal induljon haza.

„De üljön bele, menjen haza, de akkor miért nem harminccal megy? Nekem volt olyan ismerősöm, aki bevallotta, hogy vezetett már ittasan haza, de 5 km/h-val ment, tudta, hogy ittas. Az pedig a másik, hogy a rokonságomban van, aki ezzel a céggel szerelőként áll kapcsolatban, és heti rendszerességgel visznek hozzájuk összetört autókat, amiket ittas ügyfelek törnek össze. Amire szerintem már megvan a technika, hogy ki lehetne küszöbölni. Mert én azt megértem, hogy a cég részéről az le van tudva, hogy a biztosító, ha ittasan töri össze, akkor nem fizet egy fityinget se, de a másik szempontból lehetne rajta változtatni.”

Az orvosok azt mondják, járni fog majd tudni, és a korára való tekintettel arra számítanak, hogy a fájdalom sem kíséri el élete végéig: „De azt mondták, felejtsem el, hogy innentől kezdve száz százalékos leszek. És hogy a bal csípőm maximum 10 évet fog bírni, utána protézisre lesz szükségem. Igazából így a családomnak köszönhetően úgy vagyok vele, hogy örülök, hogy élek. Megteszek mindent azért, hogy minél jobban felépüljek.”

Ezzel az interjúval, Lacival együtt azt szeretnénk a fejekbe verni, hogy az ittas vezetés nagyon nem oké. Hogy bárki, akinek akármennyi alkohol elfogyasztása után kell eldöntenie azt, hogy oké-e kipróbálni a hazamenést, annak legyen egy arca és egy története. Mert senki nem úgy kezd el piásan autót vezetni, hogy ezt fogja csinálni valakivel, de van olyan, hogy ez a vége. És ezzel nem csupán egy embernek változtatja meg az életét, hanem egész családoknak.

„Itt most a körülöttem lévő családtagoknak megváltozott az élete. Mindenkinek munkahelyet kellett váltani, az idejét átcsoportosítani, mivel 24 órában gondozni kell engem. Megint más az anyagi része. Rendben, majd fizet a biztosító, egy-két-három év múlva. De most hirtelenjében elő kellett teremteni azokat az összegeket. Mint például a fűző, ami összetartja a gerincemet, azt kérdés nélkül íratták, és küldték két napra rá a számlát, hogy 35 ezer forint. Ez oké, de van még mellette sok más is. Valahogy jó lenne elérni, hogy az emberekben egy nagyon kicsivel több felelősségtudat lenne.”