A döntés szerint végül egyik felet sem nevezték meg vétkesnek, noha a motor egyik utasa meghalt a balesetben, amikor egy kisteherautóval ütköztek. A kártérítési felelősséget végül a közútkezelő viselte, de mire idáig eljutottak, több mint egy évtized telt el.
Egy középkorú házaspár Yamaha nagymotoron gondtalanul hasít az 1106-os számú mellékúton, amikor egy kanyarívhez érve hirtelen egy balra nagy ívben kikanyarodó kisteherautó állja útjukat. Nagy sebességgel, oldalról nekiütköznek, a balesetet csupán a férj éli túl (súlyos sérüléseket szenvedve), felesége a helyszínen meghal. Szokás szerint látszólag itt is egyértelműen megállapítható a felelősség – ám a maratoni hosszúságúra nyúló ügy végén meglepő eredmény született, ahol nem a harmadik nevet...
A baleset 2009. nyarán, Csolnok és Dorog között történt, a valós esetek utóéletét, tanulságait feldolgozó sorozatunkban Dr. Kozma Tamással és Dr. Tajti Szabolccsal, a www.karterito.hu szakértő jogászaival vonjuk le a tanulságokat.
A vádirat megállapításai szerint a motoros enyhén túllépte az útszakaszon megengedett maximális, 90 km/órás sebességet, 101-108 km/órával haladt. Eközben a furgonos körültekintő módon akart az úton megfordulni, így nem csupán lehúzódott az út szélére, hogy végrehajtsa a manővert, hanem be is hajtott a jobbra ívelő kanyarban található apró mellékúton át egy fatelepre. Ott megfordult, meggyőződött arról, hogy mindkét irányból szabad az út és így kezdett bele a kikanyarodásba. Már mindkét sávot elfoglalta, amikor észrevette az érkező motorost, így azonnal fékezett, ám az ütközést már nem tudta elkerülni.
A szakértői véleményeknek megfelelően a motoros ellen emeltek vádat, hiszen az megállapítást nyert, hogy talán abban az esetben kerülhette volna el az autós a balesetet, ha valakit átküld az út túloldalára figyelni és integetni, jelezni neki (pl. kocsikísérő). Ám ez maximum lakott területen, például halszálka parkolóból kitolatva elvárható, azon kívül nem életszerű.
Az eljárás viszonylag korai szakaszában, amikor a Tamásék által felkért magánszakértő véleményének hatására a kirendelt szakértő módosította álláspontját, miszerint a motoros kb. 98-104km/órás sebességgel közlekedett, olyan történt, ami igen ritka a büntetőeljárások történetében: az ügyészség ejtette a vádat a motoros ellen. Szerintük bár megsértette a KRESZ-t, azonban olyan kis mértékben, hogy emiatt halálos közúti baleset gondatlan okozása miatt nem lehet őt elítélni.
A motoros – mivel így vádlottból hirtelen sértetté minősült, pótmagánvádas eljárást indított a furgonos ellen, ám a fentebb már részletezett okokra hivatkozva azt a bíróság elutasította, így az autó vezetőjét is felmentették. Büntetőjogilag tehát nem volt a balesetnek felelőse, hiszen egyik fél esetében sem lehetett minden kétséget kizáróan felelősséget megállapítani. De mi a helyzet a kártérítési felelősséggel?
Amint előző eseteinkből az már ismert lehet, annak megállapításához az úgynevezett "alacsonyabb bizonyítottsági fok" is elegendő lehet, így a furgonos kötelező felelősségbiztosítója felé nyújtottak be keresetet a kártérítéssel kapcsolatban, amit ők a büntetőeljárás eredményére és a szakvéleményekre hivatkozva elutasítottak.
Látszólag mindenki minden szabályt betartott, nem történt műszaki hiba, akkor hogyan történhetett baleset? Az ügyvédek figyelme ismét a szakvélemények felé fordult, azokból ugyanis egyértelműen igazolva látszott a tény, hogy valamivel kisebb (70-80km/óra) sebesség esetén a baleset elkerülhető lett volna, mivel a furgon úgy simán kikanyarodhatott volna az útra. Márpedig ennek jelzése nem más, mint a közútkezelő dolga – lenne, sebességkorlátozást jelölő tábla segítségével, ami ez esetben hiányzott.
Így pert indítottak a közútkezelő ellen, ahol közbenső ítéletként (csak a jogalap megállapítása a célja, a kártérítés megállapítása előtt) elsőfokon 50%-os jogalap nyert megállapítást – a bíróság szerint a másik 50% a motorost terhelte, hiszen ha minimálisan is, de túllépte a megengedett maximális sebességet. (Közben érdekes szála az ügynek, hogy a motoros felelősségbiztosítója kifizette a gyermekük számára az anya elvesztése miatti nem vagyoni kártérítést - az új PTK. szerint ez sérelemdíj - mivel abban mégiscsak szerepe volt az édesapa sebességtúllépésének. Ráadásul a károsultnak nem kell mérlegelnie, bárkitől kérheti a kártérítést, több okozó esetén is. Később ők majd lefocizzák maguk között, hogy ki milyen mértékben veszi ki a részét az egészből.)
Ezen a ponton az ügyvédek felajánlották a közútkezelőnek, hogy peren kívül rendezzék a kártérítést. Ettől ők elzárkóztak, így mindkét fél megfellebbezte az ítéletet, nyilván ellenkező céllal. Itt annyit sikerült elérni, hogy már nem 50, hanem 70%-ban marasztalták el a közútkezelőt, ám még ekkor sem sikerült velük egyezségre jutni. Ezután még hosszasan folyt az erőlködés részükről, kúriára került az ügy, majd onnan vissza első- és másodfokra, végül úgy durván a négyszeresét kellett kifizetniük kártérítésként, mintha elfogadták volna az első egyezséget. Tizenkét és fél év(!) pereskedés után került hát pont az ügy végére, ami minden lehetséges fórumot megjárt.
Nyilván nem lehet cél, hogy minden földutat és erdei csapást kitáblázva gyakorlatilag normális közlekedésre alkalmatlanná tegyék az országot, ám az joggal elvárható, hogy ilyen esetek ne fordulhassanak elő a megfelelő korlátozás hiánya miatt. Másrészt amit nem győzünk szajkózni minden ilyen történet tanulságaként: szinte mindig a motoros húzza a rövidebbet, így nekik valóban létkérdés, hogy megéri-e emberélettel fizetni a sietségért cserébe.
