Nyolc necces helyzet, amikor nekünk is vonalkódos lett a gatyánk

Sturcz Antal: Csíklássz

A legfélelmetesebb autós élményemen nem kell sokat gondolkodni, mert bár a top 3-ban ott van, amikor Rolanddal a 67 lóerős szívódízel Golfot belehajszoltuk a 150-be, mégsem versenyezhet azzal, amikor a Mercedes gyári tesztpilótája majdnem kinyírt egy G osztállyal a Schöckl hegy oldalában. Ez a hegy a G természetes tesztpályája, mindig itt próbálják ki az aktuális fejlesztéseket, szép alpesi képződmény, kevés puha talajjal, rengeteg sziklával. Itt találkoztunk a G Mercik Valentino Balbonijával, aki már akkor is 25 éve gyakta a G-ket a hegyoldalban. Mostanra eléggé odavannak szegény úr csigolyái, segítséggel tudott már csak beszállni, amihez köze lehet annak, hogy a sziklákon ugratni is szokott a 2 tonnás Mercivel.

Na, mi nem a megfontolt öreget, hanem az ifjú padavant, Markot kaptuk, aki két dolgot nem tudott: csendben maradni, és kimondani a “Dzsí’ hangot. Szóval egész nap azt hallgattuk, mennyire frankó dolog a “Csíklássz”, és emberünk nagyon meg akarta mutatni, mennyire tud vezetni. Kemény terepen mentünk, zárt középső diffivel, meg a négyliteres biturbó sem sokat kérdezett, tehát törtettünk délcegen. A triálozás után ráfordultunk egy burkolatlan erdei útra, és elkezdtünk kigyorsítani egy kanyar felé. Itt jött a baki, ugyanis a zárt középső diffi, valamint a kikapcsolt ESP miatt az autó keresztbe állt, és néztük a rohadt meredek partoldalt, amibe bevágták az utat. Csíklássz Mark úgy kezdte tekerni a kormányt mint akinek az élete múlik rajta, csak hát nem kizárólag az ő élete múlt rajta, hanem másik három emberé is.

Klasszikus kalácsfonós sztori állt fent, tehát fél pillanatig úgy tűnt, a meredek partoldalon borulunk fel, aztán meg a domboldalon való leborulástól rettegtünk. A negyedik korrigálásnál még egy kő is volt a partoldalon, itt már mindenki elkönyvelte a borulást, szerintem Csíklássz Mark sem fogta a kormányt, csak támasztott, de aztán egy rohadt nagy csattanással a futómű mégis kimozogta az akadályt, és valahogy visszataláltunk az útra. Mark aznap többet nem szólalt meg, én meg egyre csak azon gondolkodtam, hogy a vezesses Földes kolléga full frame-es gépe a 70-200-as objektívval mit művelt volna az utastérben ülőkkel, miközben G a hossztengelye körül pörög lefelé a domboldalon.

Gajdán Miklós: landolás a kavicságyon is túl

Szerencsére a halálközeli élmény kimaradt a praxisomból, de jelentős anyagi károkozás közelébe sikerült keverednem. Mégpedig éppen ott és úgy, ahol és ahogy erre viszonylag kevés volt az esély. A Hungaroringen rendeztek meg egy Jaguar bemutatót, ahová a brit márka színe-javát felvonultatták, és persze vezetni is lehetett őket. Versenypályán azért el lehet esni, aminek a rendezők azzal próbálták elejét venni, hogy konvojban kellett autózni. Mégpedig egy autóversenyző vezetésével, akinek azért a lelkére kötötték, hogy ne a saját tempóját hozza, hanem olyat, amit követni lehet.

Csakhogy nem számoltak azzal, hogy nekem nem sikerül összhangba kerülnöm a Jaguar – ha jól emlékszem F-Type – menetstabilizáló rendszerével, amit a biztonságra hivatkozva nem volt szabad kikapcsolni. Kettővel a felvezető autó után következtem a konvojban, és nyilván próbáltam tartani a lépést a mezőny elejével. Azt vettem azonban észre, hogy hiába nyomom meg a gázpedált a kanyarból kijövet, az ESP leszabályoz, és nem enged gyorsítani. Nosza, gondoltam, kitolok veled, és utána már a kanyar közepén ráálltam a gázpedálra. Hátha így előbb bekapcsolja a rakétáit a Jaguar.

Az ötlet működött is, egészen addig, míg a célegyenes előtt egy kettős kanyarkombináció nem következett. A korán lenyomott gázpedál miatt a Jaguar kilőtt az első kanyarból, hogy azután olyan tempóval essen be a másodikba, amit már nem lehetett megfogni. Azt hittem vége a világnak, de a mai áron negyvenmilliós autónak mindenképp. A pálya szélétől húsz méterre, a füvön jutott végre nyugvópontra a Jaguar, a menetiránnyal szemben. A Hungaroring biztonságát dicséri, hogy nem a tetején, hanem a négy kerekén, méghozzá úgy, hogy egy karcolás sem esett még a felniken sem. Megúsztam tehát, de ezzel együtt nem vágyom újrajátszásra.

Bittó Ákos: bilikék Trabant

Baromira régen volt, nagyságrendileg húsz éve, és még egy egészen más sajtóterméknél dolgoztam újságíróként. Messzi vidéki riportról tértünk vissza egy fotós kollégával, már Százhalombattánál jártunk a főúton. Siettünk haza, tudtuk, hogy Budapesten épp a legnagyobb dugóba megyünk bele. Haladtunk a többi autó között, szemből pedig egyre sűrűsödött a forgalom, az agglomeráció lakói már hazafelé gurultak. Köztük volt egy régi, kétütemű, bilikék Trabant - érdekes, hogy ennyi idő elteltével is pontosan emlékszik az ember -, amelynek minden előjel nélkül egyszer csak felcsapódott a motorházteteje.

A sofőrnek elképesztő lélekjelenléte volt, mert nem állt meg: ahelyett, hogy normális emberként a fékbe taposott volna, elkezdett áthúzódni a mi sávunkba, megfontoltan és céltudatosan felénk tartva. Tisztára kamikáze volt a csávó, mi meg az amerikai hadihajó, és csak az mentett meg, hogy gyorsabban tudtunk manőverezni, mint a USS Indianapolis. Kollégám kövér gázt adott - érdekes, hogy az ő autójára már nem is emlékszem, talán egy régi Nissan volt? -, félrerántotta a kormányt, le a poros-murvás padkára, aztán vissza az aszfaltra, valahogy nem csúsztunk be az árokba, de a mai napig nem tudjuk, hogyan sikerült visszahozni a kocsit.

Már csak a tükörből láttuk, hogy a Trabi is megúszta, a mi sávunkban állt meg, szemben a forgalommal, a többiek addigra állóra fékeztek. Nem szálltunk ki, nem néztük meg, mi történt ezután: kissé remegve egymásra röhögtünk, és mentünk tovább befelé, a biztonságos budapesti dugóba.

Lendvai Zsolt: aquaplaning

Érdekes módon eddig soha nem éreztem azt, hogy csak azért félnék, mert túl erős egy autó alattam az adott körülményekhez. Oké, mondjuk az AMG GT C Roadsternek rendesen megadtam a tiszteletet, tényleg baromi körültekintő voltam, és csak akkor padlóztam, amikor biztos voltam benne, hogy van előttem és mellettem elég hely, hogy ne legyen baj, bármi váratlan történik. Emellett persze sokszor pont a leggyászosabb, jeges-latyakos időkben voltak nálam izmos tesztautók, mint mondjuk a TT RS, de nem féltem, alkalmazkodtam. Az mondjuk necces volt, amikor egy Porsche úton a versenypályás rövid etapok alatt egy külföldi kolléga forgott meg, majdnem letarolva két-három másik Panamerát, meg is ölte a bulit, az instruktor megrántotta a gyeplőt.

A legfélelmetesebb számomra a robogózás volt egy időben, de nem is véletlenül. Akkoriban – olyan 17-18 éves korom körül – sokat jártam Babettával, és mindig elkértem Gergő barátom robogóit. Ő többnyire 150-es négyüteműekkel közlekedett, az Aprilia Leonardóját imádtam is, aztán leakasztott valahonnan egy MBK-t. Amikor ráültem, nyilván végsebességteszttel kezdtem, de a baj nem ebből lett. Amikor éppen vissza akartam már menni a többiekhez, az út széli felhordott salak megtréfált, és először azt hittem, hogy a fék szar, ezért ráhúztam egy rendesebbet. A kocsma mögött eltűntem, majd a másik oldalon csak a felszálló porfelhőt látták a haverok. De nem azért fostam, hogy magamat összetöröm, hanem mert a motor nem a sajátom, és ki tudja, mekkora lesz a kár. Gergő legyintett, és nem fizettetett ki velem semmit.

De hogy autós sztori is legyen: az első autómmal, a Fiat Unóval igyekeztem haza valahonnan, sietnem kellett, mert éppen fel kellett volna vennem valakit, de elhúzódott valami a gimiben. Jócskán szakadt az eső is, és láttam, hogy előttem a körforgalom torlódik. Az indokoltnál keményebben álltam bele a fékbe, a kiskocsi meg úgy elkezdett csúszva suhanni, mintha jégen mennék. A szívem zakatolt, tudtam, hogy az előttem haladóban fogok kikötni, és már fejben a betétlapot kerestem. Végül volt annyi lélekjelenlétem, hogy elengedjem a pedált, a kerék újra gördült, én pedig szakaszos fékezéssel meg tudtam állni. Remegtem, és szakadt rólam a víz.

Horváth Máté: tékasztori

A reptéri kölcsönzőben autómozgatóként az ember dolga, hogy a terminál és a mosó között futkozzon naponta 20-szor. Napi 12 órában, heteken, hónapokon át ugyanaz a 3,4 kilométer, kiismered a távot, na: itt lehet elrúgni az 520d-nek, ott csúszott belétek a román Transporter. Azt is tudod, hogy zápor után a gyökerek tendenciózusan lepotyognak a reptéri lehajtóról, de hát a közlekedés többi résztvevője egyébként is csak átutazó, amatőr - a pökhendiség íze sós.

Engem mondjuk nem ez, hanem a véletlen kapott el: torlódás a mosóban, az ügyfél 20 perce vár, sietni kell, a délutáni forgalomban pedig elég egy túl vastag B-oszlop: váll fölött egy pillantás hátra, pont befér a Talisman Grandtour - valahogy így rántottam rá a kormányt egy autósra. A kicsit lemaradva érkező kolléga az ujját nem tette volna a két autó közé. A fickó persze támadásnak vette a hibát, cserébe egy teljes percen és 1110 méteren át a dudát nyomva próbált leszorítani. Vállainak kidolgozottsága, bántó szándékot sugalló gesztikulációja és az ablakra spriccelő nyála alapján megkönnyebbültem, hogy továbbhajtott a négyesen. 

Szentkuti Ákos: leállósáv, köd, csattanás 

Hajtasz fel az autópályára, de rövid a gyorsítósáv, az autó gyenge alattad, és annyira nézed a balos visszapillantót, hogy előre már nem jut a figyelemből – tipikus sofőrhiba, amit némi tapasztalattal az ember már nem csinál, friss jogsisként viszont igen, a 18 éves Ákos pedig egy hajdanán 103, akkorra már inkább 75 lóerős Alfa Romeo 146 1,4 TS-sel meg is csinálta.

Tárnokról, nem meglepő módon épp autószerelőtől jöttem haza, Budapest felé hajtottam volna fel az M7-esre, csúnya ködös idő volt, ráadásul koromsötét, hiszen egy decemberi napon történt, este 6 körül. A külső sáv folyamatosnak tűnő kamionoszlopához éppen passzoló, 90 körüli tempót értem el a kettes tiltásközeli fordulatából éppen hármasba felkapcsolva, és a tükörben már remekül ki is néztem azt a rést, ahova beférek, ám mikor visszanéztem előre, megláttam egy lerobbant Swiftet a gyorsítón, nem is tudtam mást tenni, csak beletaposni a fékbe – közel 10 évvel később a veszélyes helyzeteket szerintem elég jó lélekjelenléttel tudom viselni, akkor a közelében sem voltam a dolognak, a torkomban dobogott a szívem és két századmásodperc alatt egy litert izzadtam.

Érdekes, mennyire lelassul ilyenkor az idő. Az a két másodperc, amennyi idő alatt az egész megtörtént, bőven elég volt arra, hogy összerakjam a fejemben a helyzetet: előttem van egy kis Suzuki, lehet, hogy valaki épp kereket cserél rajta, lehet, hogy benne ül a család, nem tehetem meg, hogy 50-60 körüli tempóval belerongyolok az álló autóba, mert akkor jó eséllyel elfelejthetem a kényelmes ágyamat az éjszakára, ami nem opció. Jobbra húzódni lehetetlen a szalagkorlát miatt, balra pedig teherautó van, oké, akkor válasszuk azt. 

Kormány balra, a Swift mellett éppen kicentizve, viszont a 40 tonnás teherautó pótkocsijának legvégét, a lámpatartó vasat és egyben aláfutásgátlót első sárvédővel elkapva oldottam meg a helyzetet – az Alfa bal eleje konzervnyitóba került, viszont semmi nem történt, anyagi kárt és személyi sérülést nem okoztam. A kamionos megállt, de csak azért, mert a mögötte nagyot fékező kollégája rávillogott, hogy valami baj van, egyébként érezni és látni semmit nem látott az egészből, félreállt, megkérdezte, hogy nekimentem-e, mondom igen, mutattam, hogy hol, ránézett, majd azt mondta: nekem nem látszik, én nem kérek lapot, de a tied eléggé összetört, drága lesz javítani. Azzal a lendülettel visszaült, és ment tovább, én meg közben próbáltam 200 alá vinni a pulzusomat, ami nem nagyon jött össze.

Arra büszke vagyok, hogy a mentőmellényt legalább felvettem. Visszasétáltam a Swifthez, a közelében sem volt senki, egyszerűen ott hagyták, elakadásjelző háromszöget meg vagy nem tettek ki mögé, vagy valaki azt már eltalálta előttem. Körülbelül egy havi fizetésembe került a javítás mindenestül, azóta arányaiban jóval drágább lett a karosszériamunka és a fényezés is.

Petrány Máté: fogalmatlan, de bátor emberek mellett a volánnál

Nem vagyok ijedős típus, és bár extrém esetekben még nálam is jelentkezhet némi émelygés a jobb egyben, alapvetően utasként sincs problémám. Vezettem jó autókat, néhány elég rosszat, valamint akadt pár versenyző a műszakilag kérdőjeles kategóriából is. Pályán, közúton, terepen, jégen, nekem aztán mindegy. Versenyautókban pláne nem aggódok, mert bár négy tizedmásodperccel később kanyarodni, mint az agyam javasolná, rendkívül túrautós szokás, ezt élvezni kell, nem túlgondolni.

Kellemetlen élményeim akkor szoktak lenni, ha más a környezetemben kirívóan felelőtlen. Van az a szituáció, mikor azért, mert épp valami hatszáz lóerős sportautót tesztelünk, a kedves kolléga beláthatatlan kanyarokban, szűk, teljesen ismeretlen utakon előzgeti B kollégát, miközben a mobilját nyomogatja, mert Insta. Nagyjából tudom, kik ezek az arcok. Olyan újságírók, akik valójában influencerek, csak ez valamiért nincs kimondva. Nem ülök be melléjük, de ez kívülről is rossz látvány, mert tudom, mi lesz egy régebbi autóval, ha esetleg telibe kapja egy ilyen tempós újdonság.

Persze akadhat olyan eset is, hogy nem egy másik autóból nézem. Hogy a kedves amerikai kolléga először jár Európában, útja pedig Németországba viszi, ahol a Porsche kezébe nyomja az egyik megőrzött Cayenne Turbo S kulcsát. Eddig jól hangzik, hiszen SUV-okat vezetni nem túl bonyolult. Csakhogy az Autobahn táblának emberünk jobban megörül, mint annak, hogy közterületen is lehet sört inni, így hát hamar azon kapom magam, hogy a Cayenne Turbo S végsebességét karcoljuk, viszonylag sűrű forgalomban, hirtelen kivágó kompaktok között. Hány tonna ez a szar?

Mennyire kopott a két karbon-kerámia féktárcsa elöl? 260 fölött nincs sok idő ezen gondolkozni, mert hamar előttetek egy Polo, melynek vezetője nem is érzékeli, hogy mindjárt átmegy rajta a piros hetes. Valahogy épp időben lelassultunk. 150-160 km/h mozgási energiája pillanatok alatt magas hővé alakult. A krízis elhárult, de én tudom, hogy lehetett volna ennél keményebben is lassítani, mert az ABS megfogja a hízott Porschét is, csak meg kell hozzá nyomni a pedált, lendülettel. Emberünk ezt nem érzi, de örömét fejezi ki, hogy szerencsénk volt. Valóban, de a tiltólistám bővült.

Jakusovszky Kristóf: vészfékezés autópályán az öreg Astrával

Az én sztorim nem olyan extrém eset, de annál tanulságosabb. Éppen haladtam az autópályán a Balaton felé az Astra F GSi-mmel, amikor arra lettem figyelmes, hogy ellepték a látóteremet a gyorsan közeledő vészvillogók és féklámpák fényei. Egy egészen kicsivel - tényleg! - mentem a megengedett tempónál gyorsabban, de a megállás így se volt vidám. Annyira meleg volt a pite, hogy a fékezéssel nagyjából egyszerre már löktem is vissza a váltót negyedikbe, majd nem sokkal később harmadikba, mivel nagyon úgy tűnt, hogy itt minden fékerőmorzsa számít.

Emlékszem, hogy remek, szinte új gumikon közlekedett akkortájt az Astra és az idő is szép volt, mégis nagyon paráztam, hogy beblokkolnak a kerekek és belecsapódok az előttem fékezőbe. Sőt, attól is tartottam, hogy mivel igen neccesen fékeztem, hogy más nem figyel mögöttem és engem talál el hátulról. Minden gépkezelői tudásomat bevetve végül hajszál híján, de sikerült megállni - állóra kellett fékezni egyébként - és szerencsére nem jöttek mögöttem olyan közel, ezért engem se talált el senki.

Na de mi okozta ezt a hacacárét? Természetesen pár idióta, akiket innen is feltartott ujjal üdvözlök. Az történt ugyanis, hogy miután megálltam, az a megdöbbentő látvány tárult elém, hogy egy öreg Audi A4-et éppen négy nagyeszű kézzel tol ki a belső sávból a leállósáv irányába. Totál felfoghatatlan volt, hogy a sofőrnek nem jutott eszébe, hogy ha meghibásodik az autó, akkor is érdemes kivitorlázni a külsőbe, majd onnan leállóba, ha négy karika van az orrán, amihez köztudottan bérlet jár a belső sávhoz. De nem, ő inkább megvárta, hogy teljesen megálljon az autó, csak utána jött rá, hogy a belső sáv nem alkalmas az ácsorgásra, ezzel igen komoly veszélybe sodorva rengeteg embert, köztük a haverokat is, akik végül kitolták az autót a leállósávba.

Bár ez már bő tíz éve történt, még mindig fel tudom idegesíteni magam rajta, hiszen az ilyen szintű nemtörődömség - vagy rossz helyzetfelismerés - elképesztően veszélyes és nem mindig végződik ilyen szerencsésen.

Ha te is kerültél már szorult helyzetbe autóval vagy motorral, de aztán szerencsésen végződött a sztori, írd meg kommentben a kapcsolódó Facebook-posztban!