Autótolvaj 2 - az alvilágnak nincs romantikája!
Bolya Zoltán első cikke jócskán megosztotta a közvéleményt, de rengetegen voltatok kíváncsiak a történeteire, a végén pedig kétszer annyian szavaztatok a folytatásra, mint ellene. Úgyhogy most itt a második rész, melyben az autótolvaj bemutatja saját jellemfejlődését. Gyorstalpaló azoknaknak, akik lemaradtak volna: a cikksorozat írója főleg autókat lopott a rendszerváltást követően, de nem okozott gondot számára egy-egy betörés sem. Tetteit megbánta, büntetését megkapta és leülte, ma pedig családos, dolgozó emberként már senkinek sem ajánlja, hogy hasonló karrierbe kezdjen. Története szolgáljon tanulságként azoknak, akiket vonz a könnyű pénzszerzés lehetősége, és könnyen elcsábulnának a rossz irányba.
Társam ráfarolt a butik bejáratára, majd járó motorral hagyta a Uno Turbót, hogy az indítással se kelljen időt vesztegetnünk. Láttam a kirakaton a riasztó matricáit és érzékelőit, az üzlet tetején pedig a dobozát. Gondoltam kiiktatják valahogy az attack előtt, de nem így történt. Tomi egy ökölnyi méretű követ vett fel a földről, és határozott mozdulattal az üvegbe hajította, amely hatalmas csörömpöléssel tört ki. Ebben a pillanatban a riasztó éles hangja belevágott az éjszaka csendjébe. A maradék üveget kirugdosták a helyéről, így szabad volt az út a márkás ruhákért.
Lefagytam.
Pillanatokig dermedten álltam az üzlet előtt, és vívódtam, hogy bemenjek vagy szaladjak inkább minél messzebb. Végül a csordaszellem és a pénz utáni vágy erősebb lett, követtem a társaimat. Hangyák módjára ürítettük ki a kis üzletet, majd rekord időt futva tűntünk el a környékről a méregerős kis olasz sportkocsival. Mikor beálltunk a biztonságot jelentő garázsba, és nekiálltunk az osztozkodásnak már nyoma sem volt a percekkel korábbi feszültségnek. Fülig ért a szánk, nevettünk, miközben válogattuk a szajrét és ment a zrikálás, viccelődés.
Látszólag ugyanolyan hétköznapi emberek voltunk, mint bárki más, csak mi letértünk a tisztességes útról. Én sosem voltam az a megrögzött, velejéig romlott bűnöző, mint Semsei Tomi vagy sokan mások, és lehet, hogy ennek a háttere a rendezett család volt, amely mindig mögöttem állt, még a legrosszabb pillanatokban is. Szeretetben nőttem fel, normális emberi értékeket próbáltak átadni a szüleim, de valami, valamikor mégis félrecsúszott.
Először tizennyolc évesen kerültem bele
egy munkahelyi lopás sorozatba még biztonsági őrként. Egy idősebb kollégám vett bele az okosságba, és gyakorlatilag akkor dőlt el a sorsom, mert a sok pénz és a hirtelen jött jólét rossz irányba terelt. Ekkor még nem is voltam valódi bűnöző, legalábbis nem éreztem magam annak, sokkal inkább egy tudatlannak, aki csak megállás nélkül sodródott az eseményekkel. Rövidesen vékony jégre tévedtem - a kezdeti svindliket felváltották az autólopások és a többi vagyon elleni balhé. Eleinte a tudatlanság édes öröme vezérelt, talán fel sem fogtam, hogy mekkora barom vagyok, és hová vezet ez az egész, de amikor 1992-ben három hónapot előzetesben voltam, már éreztem, hogy nincs vissza út.
Most, hogy visszagondolok, a legdurvább az volt, hogy még élveztem is ezt az életformát, tetszett, ahogy pörögnek a dolgok, mindig történik valami és nem mellesleg az, hogy jól kerestem. Sportoltam, fiatal és pénzes voltam, szerettek a nők. Mi kell ettől több egy húsz éves srácnak? Tényleg éltük az életet, és nem volt lelkifurdalás, vagy hasonló.
De aztán beütött a krach,
és nagyjából egy évnyi dolce vitát követően a rendőrök elvitték a spanomat. Ekkor még nem dőlt romba a kártyavár - hiszen ez nem volt több annál -, mert nem dobott fel, ám mi továbbra sem tudtunk leállni. Néhány nap szünetet tartottunk ugyan, de semmi sem történt. Nem jöttek a rendőrök, nem lett forró a talaj a talpam alatt, hamar megnyugodtam. Aztán éreztem, hogy valami hiányzik, viszkettem, nem találtam a helyem. Végül rájöttem, mi: az izgalom, az adrenalin, a lopással járó bomba az ereimben. Nem tudtam, hogy mikor kell leállni, pedig a jóisten többször is figyelmeztetett, hogy elég!
1993 nyarának egyik forró kora délutánja volt,
amikor Zuglóban a Füredi utcán haladtunk az egyik alkalmi társammal, és kiszúrtunk egy kockalámpás, 2107-es Ladát a Főtáv telep előtt. Hiába volt világos nappal, ez nem okozott gondot, hiszen legtöbbször napközben dolgoztunk. Ráadásul a kis parkolót, ahol a melósok autói álltak, dús sövény övezte két irányból is, remek takarást biztosítva számunkra. Minden ment a maga útján. Pillanatok alatt kinyitottam, majd beültem a sofőr ülésbe, és lehúztam a vezetékeket a gyújtáskapcsoló hátuljáról. Nem voltam ideges, mert ez már rutin feladat volt számomra, de aztán megtörtént a baj.
A sövény, amely remek takarást nyújtott, ugyanolyan tökéletesen a mi szemünk elől is elrejtette a közeledő munkásokat, akik egyszer csak ott termettek előttünk. Mindenki ledöbbent. Ők is, mi is. Öt jól megtermett férfi ellen kellett felvenni a küzdelmet, mindezt úgy, hogy társamat addigra már elkapták. Elfuthattam volna, de próbáltam neki segíteni a menekülésben, ám hiába. A ricsaj hallatán rövidesen még több munkás érkezett a telephely irányából, így már nem volt lehetőségem, hogy segítsek, győzött a túlerő. Mentenem kellett az irhámat, különben engem is ott fogtak volna.
A másik srác azonnal köpött
a kiérkező rendőröknek. Azonnal elmondta, ki vagyok, és mindent terített, amit tudott, még azt is, amit nem kérdeztek. Végül két és fél éven keresztül köröztek, innentől már esélyem sem volt a becsületes életre, mondhatni törvényen kívüli lettem. Számítottam rá, és végül úgy döntöttem, hogy egy időre köddé válok.
Eltűnni a hatóságok és a világ szeme elől nem könnyű, mert rengeteg idegeskedéssel jár és nagyon sok pénzt emészt fel. Hiába tudtam iratokat szerezni, attól még nem volt egy nyugodt éjszakám vagy nyugodt utam sem. Ha kiléptem az ajtón, semmi sem garantálta, hogy haza is érek újra, sosem tudtam igazán kipihenni magam. Rengeteg kalandom, menekülésem volt, míg végül éppen akció közben kaptak el a Széchenyi fürdőnél. Akkortájt már semmi örömöt nem okozott ez az életvitel, sokkal inkább
hánytam tőle, de élnem kellett valamiből és nem értettem máshoz.
Óriási megnyugvással vettem tudomásul a sorsom alakulását, amikor 1995 januárjában arccal fektettek a jéghideg aszfaltra a zsaruk, és végül rámcsapódott a zárka nehéz vasajtaja. Egy szikla esett le a mellemről, úgy megkönnyebbültem, majd közel egy évet töltöttem előzetesben. Végül persze ismét könnyen megúsztam, ráadásul nem javított rajtam a Gyorskocsi utcában rám ragadt mocsok sem, sőt! Már a szabadulásom másnapján újra az utcákat róttuk balhét keresve. Itt még lett volna lehetőségem viszonylag könnyen kiszállni, és jó útra térni, de nekem ez eszembe se jutott. Valamikor ekkortájt válhattam végérvényesen bűnözővé.
Annyi azonban mégis változott, hogy már csak egyetlen dolog motivált: a pénz. Ettől kezdve keleti autót csak nagyon ritkán kötöttünk el, inkább a menő nyugati gyártmányokra álltunk rá. Audik, Volkswagenek, BMW-k, Mercedesek és tulajdonosaik estek áldozatul a nem éppen áldásos tevékenységünknek. És bár bűnöző voltam, mégis tisztán láttam, hogy hová vezet ez az út, és nagyon nem kívánkoztam vissza a sittre. Éreztem, hogy hamarosan váltanom kell, de még nem tudtam, mire és mikor, hiányzott még az a bizonyos utolsó lökés:
Kora nyári este volt,
mikor a II. kerületben elköthető autóra vadásztunk. Itt napközben nem lehetett akciózni, ide inkább az esti órákban jártunk. Az egyik kis utcában egy német rendszámú, fehér színű, kombi Volkswagen Passatra lettünk figyelmesek. Társam azonnal félre is húzódott, én pedig a „zárhúzóval” a kezemben kipattantam mellőle. Odaléptem a német autó jobb oldali ajtajához, hogy a dugóhúzószerű szerszámmal kivegyem a zárbetétet, ám az már nem volt a helyén. Nem sokat hezitáltam, a csomagtartóhoz mentem, és szakavatott mozdulatokkal kiszedtem inkább onnan a zárbetétet, majd visszasiettem a közelben várakozó spanomhoz. Erre azért volt szükség, hogy kulcsot gyárthassunk az autóhoz.
- Siess, mert már „meghúzta” valaki az ajtót! - suttogtam ingerülten.
Igyekeznünk kellett, hiszen tudtuk, hogy a közelben valakik ugyanúgy kulcsot faragnak épp a Passathoz, mint mi és ilyenkor azé a kocsi, aki előbb elviszi. Nem időztünk sokat, néhány perccel később már a kezemben tartottam a nyers darabból kireszelt kész kulcsot, melyet a korábban kihúzott zárbetét alapján csináltunk.
Szinte futva tettem meg az utat a Passatig, amikor szemből egy sötét alak közeledett a kocsi irányából. Először meglepődtem, de aztán megszólalt:
- Nem indul! - mondta a férfi erős szláv akcentussal.
Gondoltam, nem adom ilyen könnyen, és én is rápróbálok, de nem jártam sikerrel. Hiába fordítottam el a kulcsot a gyújtáskapcsolóban, semmi nem történt. Tettem még néhány próbát, de nem akartam feleslegesen kockáztatni, hiszen nem tudhattam, hogy nem szúrtak-e ki a lakók akár engem vagy a külföldi palit. Hagytam inkább a Passatot, és sietősen távoztam, a kulcsot a közeli csatornába ejtettem, majd a társam mellé huppantam a Volvója jobb első ülésébe.
Majd jött a meglepetés!
A Bem rakpart már akkor is egyirányú volt, és aznap este a Bem József utca sarkán a rendőrök igazoltatással egybekötött teljes ellenőrzést tartottak. Legalább tíz egyenruhás és motoros fakabát volt kivezényelve, gyakorlatilag mindhárom sávot lezárták, és csak egyesével engedték át a forgalmat. Kivétel nélkül minden autót átnéztek, és nem volt elég a forgalmi, a zárakat is átvizsgálták, sőt a slusszkulcsot is ki kellett venni ellenőrzésre. A Kacsa utca (ahol a Passat állt) egyirányú volt a rakpart felé, így nem lett volna más út, mint arra. Gyorsan átláttam a helyzetet és rádöbbentem, hogy talán utoljára figyelmeztetett az őrangyalom, hogy hagyjak fel az autólopással, mert nem lesz jó vége. És bár ekkor még messze volt a megjavulás, mégis ez lehetett az a pont, amikor elindultam azon a rögös úton, ami oda vezetett, ahol most tartok.
Hogy mit gondolok most, így ötven fölött?
Azt, hogy hülye voltam. Kockára tettem a fiatalságom, miközben a többiek bár kevesebb pénzből, mégis nyugodtan élhettek, tanulhattak, szórakozhattak. Eközben én és a hozzám hasonlók folyamatos stresszben éltünk, ráadásul belekerültünk egy olyan mókuskerékbe, amiből szinte lehetetlen kiszállni. Hiába volt pénzünk, ha sosem voltunk igazán boldogok és sosem volt nyugalmunk. Nem véletlen, hogy a legtöbb hasonszőrű srácból végül drogos, piás, lecsúszott alak lett, akik vagy az utcán élnek, már meghaltak, vagy a mai napig a börtönöket járják. Én ennek a világnak fordítottam hátat, amikor felfogtam végre, hogy az alvilágnak nincs romantikája.
Ha tetszett a cikk, kövesd az Ököljog oldalát Facebookon!
A TC már régebben is foglalkozott autós bűnözéssel. Ha érdekel a téma, fusd át a csaknem húsz évvel ezelőtt, 2003-ban készült interjút egy akkoriban még aktív tolvajjal.
