Gyalogost gázolt halálra, kis híján megúszta

Az eset Nagykanizsán történt, a húsz év körüli tanuló lány éppen egy óráról tartott hazafelé, közben édesanyjával beszélt telefonon. Egy útterelés miatt ideiglenesen kialakított buszmegállóhoz igyekezett éppen, amikor a telefon hirtelen elhallgatott...

A fiatal nő már túlhaladt az út közepén, amikor egy autó elgázolta. Az ütközés következtében több métert repült, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a helyszínen elhunyt. Az autó vezetője (egy idősebb férfi) össze-vissza kezdett beszélni a baleset körülményeit illetően, hogy nem látott semmit, nem vette észre a gyalogost. Ezután azt állította, hogy jobbról balra szaladt át előtte az áldozat.

A szemtanúk a csattanásra figyeltek fel, így csupán a szakvéleményekből derült ki, hogy a lányt jobb hátulról kapta el az autó és az is megállapítást nyert, hogy biztosan balról jobbra kelt át az úton, így már hosszú másodpercek óta az úttesten tartózkodott – a másik irányból sokkal rövidebb idő alatt elérhetett volna az ütközési pontig, nyilván ezért állította ezt a gázoló. Azt azonban, hogy keresztben vagy átlósan kelt át az úttesten (ez szintén az úton töltött idő miatt lett volna fontos), még a szakvéleményekből sem lehetett pontosan megállapítani.

A helyzetet bonyolította, hogy bár késő este volt, és nem túl jó idő, a közvilágítás a városi környezetben megfelelően működött. A gyalogos nem a kijelölt átkelőhelyen haladt át, így neki is ráhatása volt a végzetes eset bekövetkeztében (a baleset pontos helyszíne előtt kb. 20 méterrel volt egy zebra...). A vezetőnek ennek ellenére egyértelműen fel kellett volna ismernie az úttesten tartózkodó alakot. A legfontosabb kérdéssé az vált, hogy milyen távolságból észlelhető a gyalogos, és ilyen szituációban milyen észlelési idő a reális, illetve azt követően mekkora cselekvési késedelem a még maximálisan elfogadható mérték – ezekből lehet megállapítani, hogy volt-e lehetősége elkerülni az autósnak az ütközést.

Nagy általánosságban elmondható, hogy egy másodperces reakcióidő az elfogadott, ezalatt a gépjármű 50 km/h sebességgel haladva nagyjából tizenhárom métert tesz meg. Tehát észlelés után még ennyit halad az autó, mielőtt ténylegesen lassulni kezd. Ezek alapján már húszméteres távolságból észlelve is lassulnia kellene a járműnek, még ha meg nem is tud állni, ennek ellenére emberünk a rögzített és kivizsgált nyomok, adatok alapján fékezés nélkül ütközött a lánynak.

Láthatósági vizsgálat következett, melynek bizonyítása többféle módszer szerint történhet, hisz egyáltalán nem könnyű lemodellezni, hogy az adott körülmények között mit milyen távolságból lehet észlelni. Tamás eddigi tapasztalatai alapján azt találta a leginkább pontos és célravezető módszernek, amikor a baleset helyén, azonos napszakban, ugyanolyan látási viszonyok mellett útzárat létesítenek a baleset helyszínén, majd az első három arra járó autóst megállítják, és őket jelölik ki a vizsgálatban részvételre.

A veszélyhelyzettől kezdve húsz méteres közönként egészen nyolcvan méteres távolságig vonalakat festenek fel, a három autóst egyenként a volán mögé ültetik, ugyanúgy felkapcsolt fényszórókkal, majd a szélvédőt lepedővel letakarva először a nyolcvan méteres vonalhoz tolják az autót. Az éppen bent ülő sofőrök csak annyit tudnak, hogy figyelniük kell, ekkor egy másodpercre felrántják a lepedőt, majd azonnal visszaengedik. Ezután megkérdezik őket, hogy mit láttak, majd tovább tolják a letakart autót és a kísérletet húsz méterenként mindenkivel megismétlik.

Véletlenszerűen kiválasztott résztvevőkkel elég jó közelítéssel pontos eredményt lehet kapni. Ahol mindegyikük észlelt valamit, ám bizonytalanok voltak abban, hogy pontosan mit is látnak, ott már felkészülhet az ember a veszélyhelyzetre, ahol pedig mindenki egyértelműen azonosítani tudta az emberi alakot, ott már egyértelműen reagálni kellett volna a veszélyre.

Ebben a konkrét esetben azonban nem ezt, hanem egy jóval pontatlanabbnak tűnő módszert alkalmaztak: egészen nevetséges módon magát a gyanúsítottat ültették volán mögé, mellette egy rendőrrel, egy másikat pedig az úttestre állítva. Ebben a felállásban utasították a sofőrt, hogy ötvenes tempóra gyorsítva akkor kezdjen fékezni, amint meglát valamit – mindezt háromszor megismételve. Egyrészt ő eleve tudta, mire számíthat, másrészt nem általánosan elvárható, hanem egyéni képességet vizsgál, harmadrészt pedig egyszerűen szándékosan félre is vezetheti a hatóságot a vizsgálat során.

Ez a hármas kísérlet eleve nagy szórást mutatott, ám már itt is látszott, hogy 60 méter körüli távolságból észlelnie kellett volna a veszélyt, még ha egyértelműen nem is ismeri fel az alakot. Így józan ésszel mindenki arra számíthatott, hogy a felelősség egyértelmű: ilyen távolságból észlelve, a normál reakcióidő mellett bárkinek meg kell tudni állnia, az autó vezetője azonban még csak nem is lassított. Az ezek alapján készült hevenyészett szakvélemény meglepő módon arra a következtetésre jutott, hogy a balesetet az autós nem tudta volna elkerülni.

Mint kiderült, ennek oka egy számítási hiba volt, melyet a szakértő a kiegészítő véleményében orvosolt, azonban itt már a szokásos egy helyett két és fél másodperces reakcióidőt vett alapul, így fenntartva azt, hogy az ütközést nem lehetett volna elkerülni. A büntetőeljárásokban szokásos módon a vádlottra nézve legkedvezőbb adatokkal számolt, ami szerint a sértett egyenes vonalban haladt az úton, hisz nem volt bizonyítható a hosszabb átlós haladás, ez természetes.

Az extrém reakcióidő elfogadása azonban már igen furcsa. Ezek (és a „szakértő”) szerint simán belefér az, hogy ilyen helyzetben fékezés nélkül elgázol valakit az ember. A rendőrség aztán emiatt szépen meg is szüntette a nyomozást – „oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló” módon. Tamásék megpanaszolták az eljárást, amit az ügyészség elutasított, így viszont megnyílt az út a pótmagánvád benyújtására. Közben a család is felkért igazságügyi szakértőt, az ügy végére készült vagy hat-hét különféle szakvélemény.

Elsőfokon a sofőrt felmentették, így fellebbezést nyújtottak be. Másodfokon az eljáró háromtagú bírói testület, aztán még egy szakvélemény kiegészítést is kért, ami eleve nem egy mindennapos dolog, majd megfordították az ítéletet, és bűnösnek hozták ki az autóst az ügy végén. Mivel azonban a fiatal nőnek is közrehatása volt a baleset bekövetkeztében azzal, hogy nem a kijelölt gyalogátkelőhelyen, tehát szabálytalanul kelt át, végül pénzbüntetéssel és a tetemes bűnügyi költségek megfizetésének kötelezettségével megúszta a gázoló az esetet. Megdöbbentő módon még a jogosítványát sem vették el, felfüggesztettet, letöltendőt sem kapott.

Ez még mindig nem volt elég a bűnös autósnak és a védőjének. Ha a büntetőeljárásban első- és másodfokon a bűnösség kérdésében ellentétes ítélet születik, akkor megnyílik az út a fellebbezésre a harmadfokra – minden más esetben a büntetőeljárás kétfokú. Harmadfokon már egyébként a Pécsi Ítélőtábla helyben hagyta a másodfokú ítéletet, így hosszú évek után Tamásék az okozó biztosítójával is meg tudtak egyezni. A biztosítót már korábban kénytelenek voltak beperelni, mert a korábbi, autósra kedvezős döntések miatt a biztosító nem ismerte el a jogalapot, a büntető eljárás folyása azonban a polgári jogi elévülést nem szakítja meg. Így három éven túl már nem lehet hivatkozni az ún. veszélyes üzemi felelősségre, öt éven túl pedig már semmire sem, csak ha annak letelte előtt megindul a per.

A jogerős büntető ítélet után a biztosítónak megjött a fizetési kedve, így a polgári pert szerencsére már nem kellett végigszenvednie a családnak. A családnak egyébként kevésbé a pénz volt a fontos (hisz az már nem hozza vissza szeretett lányukat), inkább az elv, hogy minden fórumon elismerjék a halálos gázolást okozó vezető felelősségét és bűnösségét.

Hogy mennyire igazságos és elégséges ez az ítélet, egyáltalán az egész eljárás (ha a hozzátartozók nem erősködnek, a gázoló simán megúszta volna a baleset okozását), mekkora egyik vagy másik fél felelőssége...? Gyanítom, hogy mindenkinek megvan erről a véleménye, ahogy nekünk is, ám megtartjuk magunknak.

Címlapkép: GettyImages