Luxusautók a 90-es években - ezekkel jártak a nagykutyák

Mi jut eszünkbe autó fronton, ha visszatekintünk a mocskos kilencvenes évekre? Sokaknak a híradó képkockái, ahogy napról-napra tudósítanak az aktuális bűnesetekről, a felrobbantott Mercedesekről és pórul járt társaikról.

Gondolom senkinek nem kell bemutatnom a Margit-körúton szétlőtt oldalüveggel álló 600-as bálna Mercit, vagy a III. kerületi Ladik utca sarkánál parkoló fehér Jeepet sem a mellette fekvő tulajdonosával, ahogy a Tahitótfalun kerítésbe csapódott Bentley-t sem. A tulajok nevét néhányan a mai napig fejből tudják, nem úgy mint az elkövetőket, akik közül egy-kettőt még ma sem ismerünk.

Persze, mondhatjuk, hogy az okos maffiózó kerüli a feltűnést, de a maffiózó szereti a kényelmet és a luxust is. Ennek ellenére nekem is van olyan ismerősöm, aki újonnan vett egy Opel Astrát - amit bő húsz évvel később a fia örökölt meg - pedig zsebből kifizette volna bármelyik menő luxusautót. Ő például nem azért vett Opelt és járt azzal, mert nem akart feltűnő lenni, hanem mert pontosan annyi volt az igénye, és remegett, ha valami felesleges nagyzolásra két forintot is ki kellett fizetnie.

Valamikor a kilencvenes évek közepén, mikor már egész jól mentek a dolgaim, nekem is az volt egyből az első gondolatom, hogy kell egy jó autó. És bár még nem engedhettem meg magamnak a legdrágább verdákat, a lehetőségeimet kimaxolva nézelődtem. Egy szép W126-os Mercedes volt a kezdet, majd sorban a többi. Egyre fiatalabbak, drágábbak, újszerűbbek, és az sem tántorított el, ha nem volt minden teljesen frankó az eredetével.

De hiába volt sok autóm, akkoriban csak két márka létezett ezekben a körökben: a BMW és a Mercedes. Az Audi csak kicsit később tört be a piacra az első A8-cal, a terepjárók közül pedig a Jeep Cherokee-t tudnám kiemelni.

És bár mindegyik szép autó volt, és jó, a „bálna” Mercihez, vagyis a W140-hez semelyik nem ért fel. Sem méretben, sem presztízsben.

Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor 1998 nyarán elbizniszeltem Törpével az első „bálnámat”. Gyönyörű, karcmentes, lakk-fekete autó volt, fekete bőr kárpitozással, az elképzelhető összes akkori extrával. Ugyanakkor azt sem felejtem el, ahogy kikanyarodtam a kereskedés kapuján, majd onnan, talán kétszáz méterre leintett a rendőr ellenőrzésre. Nevettem.

Hát maga meg mit nevet? - kérdezte a fakabát.
- Azt baszd meg, hogy láttad, ahogy most hajtottam ki a kereskedés kapuján! - aztán elengedett. 

Innentől nem volt megállás. Naponta két-három igazoltatás és gépjármű átvizsgálás garantált volt. Akármerre mentem, a rendőrök azonnal lemeszeltek. Olyan volt a szemükben a luxus Mercedes, mint bikának a vörös posztó. Egyből kipattantak az F Astrából és megvadultak tőle.

Igaz, hozzátartozik, hogy a kilencvenes években tényleg számos alvilági arc hajtotta ezt a típust, a rendőrök pedig folyamatosan nyomoztak utánuk és a nagy rajtaütésre vártak. Volt is, hogy sikerült.

Ma már annyi szép és drága autó járkál az utakon, hogy nehéz elképzelni mekkora szám volt a sok Lada, Dacia, Wartburg és Trabant között egy-egy nyugati luxusautó. Tudjátok mit éreztem, amikor megvettem? Hetek óta jártam vele, de minden alkalommal, amikor szembe jött egy hasonló én fájó szívvel néztem, hogy milyen gyönyörű autó. Majd rádöbbentem, hogy ugyanolyanban ülök és onnantól belül csak mosolyogtam. 

Én a mai napig azt gondolom, hogy a W140 volt életem legjobb autója a 320-as benzinmotorral, kevés kilométerrel, minden extrával. És bár ezt követően is voltak még „bálnáim” - összesen négy darab - , de egyik sem volt ennyire tökéletes, mint az első.

A Mercik után az „E38-as hetes” BMW mondhatni kegyeletsértés volt. Méretre jóval kisebb, mint a Mercedes, de cserébe a belseje sokkal korszerűbb és kifinomultabb. Bár sosem érdekelt igazán az autóim fogyasztása, azért már akkor sem volt mindegy, hogy hét liter gázolajat, vagy húsz liter benzint tankoltam. Emiatt egy ideig egy 725 TDS-sel jártam és nem csak az autó tetszett nagyon, hanem a fogyasztása is. 

Egy másik nagy kedvencem a BMW 850i volt, bár ezt nem nevezném igazán a  gengszterek autójának. Na ez volt az a típus, amelyik bárkit megszépít, még engem is. Szinte mindent elvégzett helyettem az autó, ha csajozásról volt szó. Imádták a nők, és én is.

Egyedi volt, bivaly erős és olyan státuszszimbólum, amit manapság már csak a legdrágább, százmilliós nagyságrendű autók adnak vissza. A keskeny, projectoros bukólámpák, a keret nélküli ajtók és a tizenkét hengeres motor üvöltése minden rosszat elfeledtetett az emberrel.

Mondjuk a fogyasztása már-már súrolta a pofátlanság határait a maga bőven 20+ literével, de nem bánok egyetlen forintot sem, amit belelocsoltam a feneketlen tankba. Ráadásul nem elég, hogy őrült extravagáns volt a vas, de remekül autózható és nagyon ritkán jött szembe ilyen. Ez utóbbi ma sincs másképp. 

Egyszer a 850i-vel épp a Markó utcában voltam tárgyaláson - hol máshol - , amikor egy barátom hívott, hogy ne ijedjek meg, nem lopták el a kocsimat, csak  elszállították. Kiderült ugyanis, hogy épp a városban autózott, amikor felfigyelt a körúton a sárga közteres trélerre, amint viszi az autómat. Megnyugodtam, az autót később visszakaptam, de a lényeg, hogy ilyen szinten ritkaság volt akkoriban ez a típus.

Egy időben, az első A8 megjelenésével elkezdtek szaporodni az Audik, viszont  ezekről saját tapasztalatom nincs, mert soha nem kedveltem a márkát. Akármennyire is jó, annak ellenére, hogy megtehettem volna, soha nem éreztem a vágyat, hogy kipróbáljak egyet. Ma azért már más a helyzet, az Audi felvette a kesztyűt dizájn terén a többiekkel és számos típusuk elég menőre sikeredett.

A Jeep Cherokee már más tészta. Sokat szemeztem velük, több ismerősömnek, barátomnak is volt, akik szerették. Komolyan érdekelt a Jeep-es élet és szerencsére sikerült kölcsön kapnom és napokon keresztül hajtani egyet. Sajnos végül óriási csalódás volt számomra a típus, mert az egy dolog, hogy az 5.2-es motor annyi üzemanyagot szívott, mint egy indiai elefánt, de cserébe még kényelmetlen is volt az ülése. 

Ráadásul, a speckó terepjárós futómű sem nyújtotta azt a luxus érzetet, mint egy személyautó. Ez utólag visszagondolva természetes, hiszen másra találták ki őket, de ettől még joggal várhattam volna el a kényelmet, hiszen egyáltalán nem voltak olcsók. A finom, steppelt bőr ülések és az egyedi amerikai autó illat a mai napig előttem van, de végül lemondtam róla. Városi gyerek lévén megmaradtam a jól megszokott Merci-BMW párosnál.

A kilencvenes években én autókat loptam, és jogos lehet a kérdés, hogy mennyire volt jó ötlet elkötni egy ilyen verdát? - hát, ha valaki szeretett volna nyugalomban megöregedni, akkor messze elkerülte őket. Ellopni el lehetett, de eladni kizárt, ráadásul ha véletlenül egy igazi nagykutya autóját sikerült megpattintani, az az egészségre is kihathatott. Így járt egyszer egy ismerősöm is, akik elvittek a belvárban egy újszerű BMW-t. Alig haladtak néhány utcát, mire csörgött a srác telefonja. Ekkor még nem is sejtette, hogy élete legnagyobb baklövését követte el.

A kétezres évekre komoly átalakuláson ment át az éjszakai élet autó állománya. A nagy Merciket, BMW-ket és Jeep-eket végül csak-csak leváltották az A8-as Audik, vagy érdekes módon az amerikából behozott Dodge Caravan-ok. Hogy ennek mi volt az oka? Ki tudja... a világ folyamatosan változik. 

A cikk szerzője Bolya Zoltán, ex autótolvaj és az Ököljog c. könyv írója.