Épp a múlt előtti héten írtam egy cikket arról, hogy milyen sok motoros baleset történt az elmúlt időkben, és valahogy egyre kellemetlenebb érzés motorral végigmenni a buszsávon – jött is a hideg-meleg. Volt benne egy kis általános, nézzünk jobban körül sávváltás előtt figyelmeztető népnevelés, elvégre továbbra is jónéhányan szeretnénk motorral meg bringával is járni, és életben maradni. Kényelmetlen kezdett lenni a sok befurakodó gondolat arról, hogy mennyire könnyű belehalni ebbe az egész közlekedési műsorba. Ez most teljesen személyes, és sokkal inkább érzelmi alapú, vállalom. De hátha nem vagyok egyedül.
Másnap éjjel csapódott be a hírekbe az Árpád hídon történt horrorbaleset, aminek helyszínét sajnos volt is szerencsém tizenöt perccel később meglátni. Amíg élek, nem felejtem el, amit ott láttam, és nem is részletezném.
Az egész város erről beszél, netszerte másról sincs szó, közlekedésbiztonsági szakértőktől pszichológusokon át a rendőrségig mindenki próbál ésszerű magyarázatot találni, hogyan lehetséges ilyesmi, a kommentszekciók tombolnak. Mindenki szeretne valami megnyugtatót hallani, hogy hogyan nem lesz ilyen mostantól minden héten.
Valahogy azt várná az ember, hogy egy kicsit lejjebb csendesülnek az utak, olyan arcon csapása volt ez minden rendes közlekedőnek, az egész közvéleménynek: kivagyi drágaautós gyerek teljesen fölösleges faszméregetésből védtelen arra járót gyilkol. Mindenki, aki kicsit is szeretett volna hinni még valami sorsszerű igazságban, felhördül.
Nyári péntek éjszaka van, ülök a lakásban a kanapén, az ablak nyitva. A szokásos pesti belvárost hallgatom, ami gyerekkorom óta mindig megnyugtatott, elaltatott: kiabálnak a jókedvű részegek, megy a villamos, dudálnak a taxisok, néha elszirénázik egy mentő, elzúz néhány renitens gyorsuló.
Az utóbbi eddig nem tűnt fel, az utcazaj része volt. Most összerándul a gyomrom. Egyik a másik után, mintha egyre több lenne, vagy eddig is ennyi volt?
Hirtelen nyomasztó lett a város, baljós, rosszízű. A város, amit úgy szeretek.
Majdnem minden este sétálok néhány kilométert, nem is lehet máshogy épen maradni annyi autóban töltött óra mellett. Nyolcadik kerület, Rákóczi út, Erzsébet híd, Tabán. Összerezzenek, amikor valaki iszonyatos robajjal egy kerékre áll egy Suzuki GSXR-rel a Rákóczi buszsávjában.
Egyre ingerültebb vagyok, amikor meglátom a kabrió BMW-t vagy nyolcvannal átszáguldani a macskaköves, harmincas Várkert bazáron.
Mintha nem történt volna semmi. Mintha tényleg egy pillanatnyi gondolat nem futna át ezeknek az agyán. Csak én érzem, hogy egy pillanatra, csak pár napra legalább minden ilyesminek meg kellett volna állnia? Feketébe borulni a Váci útnak, a hidaknak, és csak néhány napra csendben maradni a városban büntetlenül driftelőknek és gyorsulóknak? Amolyan kegyeleti csendben.
Péntek este, motorral jöttem haza pár órája, ahogy általában. Nem hosszú szakasz, csak Angyalföldtől a Deák térig. A Dózsa György úttól a Nyugati térig üldözte egymást két eszetlen sportautó. Mit tudom én, milyen márkájú, de az egyik szlovák, a másik svájci rendszámú, na persze, úgy svájci ez, ahogy én. Hallottam magam mögött a dübörgést, ösztönösen félrehúzódtam, a sofőr szájmozgását láttam csak, elégedetten: helyes. Nem hittem a szememnek, ahogy kergették egymást, a gyalogosokkal teli Lehel téren át a Nyugati felüljáróig.
Tényleg nem változik semmi, de semmi, csak egyre idegesebbek vagyunk, az arra hajlamos egyre agresszívebb, a másik fele meg egyre jobban fél? Vagy ez eddig is ennyire volt, de most legalább észrevesszük?
Furcsa reflexeket növesztettem ki néhány hét alatt. Ha motorral vagyok, nem merek elmenni senki mellett lassan, gyalog összerezzenek egy erősebb motorhangtól.
Hogy merjem a tanulóimnak azt mondani, hogy ha szépen mindenre figyelsz, majd minden rendben lesz? Hogy biztassam a vezetéstől félő újrakezdőket, akik megijednek egy dudálástól, hogy neked is jogod van az úton lenni, ne adj isten, akár húsz másodpercig is váratni a mögötted állót egy parkolással? Kis mimóza, ne üljön autóba, ne menjen utcára, mert aki gyengébb, azt eltapossák? Ezzel engedjek útjára friss sofőröket? Többségében nőket, akik a gyerekeiket is szeretnék fuvarozni?
Ez, amit az Árpád hídon láttunk, ez nem baleset, a baleset, az sajnálatos véletlen. Ez erőfitogtatás, törvényen felül állás, erőszak, ami további erőszakot szül, mint mondhatnánk közhelyesen.
Jelképe annak, ahogy az erősebb áttapos a védtelenen. A sárkány megeszi a legkisebb fiút. Nyilván ezért sem csak egy baleset a sok szörnyű másik között, ezért is tartja lázban a közvéleményt: mert kendőzetlenül megmutatja magát az, amiről szó van.
Biciklis barátaim egy része egy hét óta köpköd az autós társadalomra, ami ezt végső soron kitermeli. Az autó- és gyorsautó-kultuszra, aminek természetes folyománya, ami történt. Megértem őket: felfoghatatlan erőszak történt ellenük, a védtelen közlekedők ellen. Egy ember halála szimbolikus lett. Azt mondják a bringás barátok, hogy na, még autósok háborognak, hogy felmentem a járdára, hogy átmentem a piroson, hát akkor átmegyek, akkor mindegy, úgyis megöltök, nem véd se lámpa, se korlát. Akkor rohadjatok meg mind. Nem szép, de érzelmileg érthető.
Elkötelezett autós ismerőseim szintúgy háborognak: mostantól üldöztetés lesz, az esetet felhasználva repülnek majd a csekkek az ötvenkettővel haladó tisztes családapáknak, a törvényt és a többieket nagyjából tisztelőknek, az igazi kihágások elkövetői meg megússzák. Az eddig is szabálytalan bicikliseknek meg majd mindent lehet eztán?! Igaza van itt mindenkinek, és nincs igaza senkinek, de a felkorbácsolódott érzelmek mind érthetőek.
Uszítás, hergelés, kattintás, gyilkost kiáltanak és vért kívánnak olyanok, akik múlt héten ugyanott gyorsultak, csak véletlenül ügyesebben.
Ezzel a jól odarakott mozdulattal sikerült egy lassan egészen jó mederbe kerülő együttélést, együttműködést, legalábbis a kezdeményét is felborítani, évekre visszavetni. Eleve is ellenérdekelt, de lassan talán így-úgy megbékélő csoportokat többszörös hévvel egymásnak ugrasztani. Mondom, szimbólum ez, még az emberölésen felül.
Sikerült megfélemlíteni olyanokat is, akiknek eddig eszébe sem jutott félni. Ezen dolgozó emberek küzdelmét semmissé tenni: kerékpáros aktivistákét, akik azért dolgoznak, hogy kevesebb legyen a dugó és jobb a levegő, autós oktatókét, akik azért, hogy a tanulók szájába rágják, hogyan kell szépen és együttműködően közlekedni. Közlekedésbiztonsági szakemberekét, akik újra és újra kampányolnak évek óta a biztonságosabb utakért, köztük rendőrök, mentősök, akik minden elképzelhetőt láttak már, ami a közlekedésből következhet. Egy mozdulattal érezheti ezernyi ember arcon csapva magát és a befektetett munkáját.
Nem az Árpád hídi ámokfutó az egyetlen persze, ő csak jelkép. Bármi lesz is az ítélete, felfüggesztett, öt év, húsz év, nyílt színi kerékbetörés, akkor is csak jelkép. A város egyik fele megrendült, a másikban viszont ugyanúgy folyik tovább az eszetlen gyorsulás, leszorítás, az utakat leuraló erőszak. Ugyanott gyülekeznek a benzinkúton a péntek esti önjelöltek.
Most hatásvadász vagyok? Akkor elnézést. Nem hatásvadász vagyok, hanem motoros, biciklis. Gyalogos. Legalább nagyjából szabályos autós. Egy nagy, céltáblás T betűvel a kocsi tetején. Amivel még mindig azt szeretném megmutatni a rám bízottaknak, hogy lehet ezt szépen is. Meg azt, hogy ha te vagy az erősebb, azzal elsősorban felelősség jár, nem pedig pökhendi uralkodói státusz. Az oviban sem vered meg a kisebbet csak azért, mert megteheted. Vagyis de, megvered, ha azt tanultad, hogy megteheted. És később is megtanulhatod aztán, hogy a törvény fölött állsz, ha elég erős vagy.
Így születik lassan az a Mad Max-világ, amit pár éve még elrettentő disztópiaként tartottunk számon. És nem csak motoros meg biciklis meg szabályos autós meg gyalogos vagyok, hanem nő is. Mit számít az, lehet kérdezni.
Hát én nem tudom, statisztikailag mit számít, és elővehetjük az egy szál Rezesovát is akár, de az biztos, hogy akármeddig lehet ismételgetni, hogy a nők bénább sofőrök, és hihihi, parkolás, de valahogy ez a tesztoszteronban és adrenalinban tocsogó méricskélés, ez a pillanat alatt eldurranó agy, ez a drága autóval flexelés, mutogatás és bosszúállás ritkán része a női neveltetésnek. Van persze itt-ott kivétel, de a volt női tanítványaim, és autós nőismerőseim többsége egy kényelmes dobozban el szeretne jutni az úticéljához, nemritkán gyereküléssel hátul, és igen kevésszer mozgatja a motiváció, hogy jól megmutassa.
Remélem, nem ezen a ponton értitek félre, és húzzátok fel a szemöldökötöket: ez itt azt mondja, hogy minden férfi. Dehogy mondom. Sőt.
Azt mondom, a villants a minél gyorsabb és menőbb verdáddal, az erőddel, legyél te az utak királya, a versengés, az erősebb diadala, az a fiúk nevelésének része, az ovitól kezdve. A társadalmunk része. Miért is csodalkozunk akkor azon, hogy legrosszabb esetben ilyesmiben csúcsosodik ki?
Ez csak egy példa persze, elsősorban nem nők és férfiak, vagy autósok és bringások viszonyáról van itt szó, hanem erősebbről és gyengébbről. Ezt mutatta meg ez a történet.
Egy sereg efféle dolog jut még eszembe, talán nem is függ mind össze elég szépen.
Mondhatom még vajon a tanulóimnak, hogy van értelme ennek az egésznek? Ti mit éreztek az utakon mostanában? Mimóza kislányos nyafogás minden, ami arról szól, hogy bevalljuk, ha félni kezdtünk? Aki fél, menjen cukrászkisasszonynak? Legyek akkor mimóza kislány, mert biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül.
Amint befejeztem ezt a gondolatmenetet, feltéve magamban ezeket a kérdéseket, jött a hír, hogy vasárnap valaki telelocsolta a Bajna-Héreg utat olajjal, színtiszta rossz szándékból, és ezek után végképp megkeseredett a szám íze.
Ezek után már végképp hogy mondhatom a tanulóimnak, hogy ne féljetek, jó dolog ez? De hát oktatás, kérem, pozitívnak kell maradni. Hajrá.
