Nyár van. Ténymegállapítás, mindennél letisztultabb, sugárzó aranygravírral írva az azúrégre. Alig fürdőruhában… retro-szál, fülbemászón, dudorászva, nem monoton, Neoton, Csepregi Éva szőke tincseit rímelve remegnek a bőszen ömlő sárga fényre. Á-á. Égetem magam. A vason.
Az agyolvasztó kánikulába ágyazott szabadság, nyaralás, kirándulás, módfelett alkalmas arra, hogy bizonyítsunk. Magára adó férfiautós ilyentájt nem csupán köznapin lendül bele a helyváltoztatásba, bizony az előtte álló hosszabb-rövidebb autós túrában, sőt, már annak előkészületében is meglátja macsó mivolta bizonyításának lehetőségét.
Ez a szűnni nem akaró legitimálási késztetés a gyakorlatban foganhat olyan alkalmi katalizátor hatására is – esetlegesen, mondom: néha, talán – amikor a hím autóvezető nőnemű hozzátartozója érvényre juttatja azt az elképzelését, hogy ő Agárdon, Siófokon, Jesolóban bringázni szeretne, ilyenkor a modern kor férfija azzal az eltökéltséggel indul a sufniba a kerékpárszállítósínekért, mint ahogy évezredekkel ezelőtt ágyékkötős-szőrös-büdös ősei nyúltak cetszomorító szigonyaikhoz vagy piszkálták elő barlangjaik mélyéről medvepusztító lándzsáikat.
A férfi veleszületett eleganciával elvakar egy szúnyogcsípést sortja alatt, közben egyetlen pillantásával tudatosítja a nőben, hogy igen, ő maga az az egyetemleges együttállás, aki konstrukciós felvértezettségével, nyers erejével, istenektől lopott intellektusával képes arra, hogy bringákat helyezzen el egy autó tetején. Ezt a szerepet neki kellett megtanulnia, nem látta-leshette el sehonnan. Ahol és amikor felnőtt, ott átjárhatatlan kasztokba rendeződtek autósok és biciklisek. Vagy – vagy.
Persze, voltak olyanok, akik mindkettővel bírtak, ők meg eldöntötték, mikor mivel közlekednek. Vagy – vagy. Egyszerű, viszonylag józan elvek mentén folydogált az élet akkortájt: aminek nem volt kereke, azt vitték, aminek volt kereke, azzal vitték. Biciklit autóval… ki látott már olyat? Mára viszont létező igény lett, elfogadott crossover, mint a kutyás SUP-jóga, meg a körömpörköltfagyi, hála az égnek. Nem baj az, így legalább lehet férfi mivoltot bizonyítani, maradt legalább valami kétkezi, küzdésből és verejtékből esszenciálódó maszkulinkivételezettség, hagyományos faszaságrezervátum, ebben a felborult világban, ahol már nemcsak levesek, de bicepszek készülnek porból, és gémerszékből dőlnek el páncélosütközetek.
Maga a mélymacsóság bizonyítási eljárása akkor veszi kezdetét, amikor a sofőr kezei közt a vasakkal közeledik saját napra kitett autójához, ami hozzá hasonlóan férfias, tehát sötét, tehát hatványozottan hőszívó. A férfi felsőteste ilyenkor mezítelen. Mert csak. Meg mert meleg van, és otthon van.
Balatonparti üdülőhelyek, strandfővárosok boltjainál, vendéglátóegységeinél újabban a bejáratra applikált tiltások figyelmeztetnek, hogy oda te be fedetlen testtel ne – hacsak nem vagy szakasztott Jason Statham, Dwayne Rock Johnson vagy Pumped Gabó. Azonban. Egy férfi teste inget, pólót, bármiféle hitvány gyolcsot nehezen tűr meg magán a lángoló nyárban, pláne, ha hasa, melle, háta, válla a tegnapi kertipartin a grillrácsra tett bőrösmalaccal pirult versenyt, tehát a férfi félcsupaszon, eleve érzékeny hámbevonattal érkezik a tüzes karosszériához.
Tudja, hogy küldetése van, a nő figyelhet is a teraszról, tehát mindennek működnie kell, nemcsak jól, de szépen is, mutatós koreográfiává gyúrva precizitást, energiát, kompozíciós készséget, barkácsrátermettséget. A férfi nem csupán erős, de magas, könnyedén eléri a tetőcsomagtartót. Ha a nej nem SUV-ot vett. Pedig de, azt. Behódolt a divatnak, szakított a szedánnal, így a férfi nyújtózkodik a nyárban. Nem éri el. A (majdnem) mindent fölülíró fizikalitás most átadja helyét a leleményességnek: ajtót nyit, és küszöbre hág, mint egy tornász, emeli fel szinkronban a sínt.
Diadalittasan gondol önnön nagyszerűségére, szinte megrészegül a részsikertől. Csavarozni kezdi. Az a nagy, kerek műanyagos tekerentyű olyan magátólértetődően és könnyedén szalad körbe és körbe a menetes száron, mint kapuzárásipánikos tesitanár a Margit szigeti rekortanon. A férfi már a biciklit emeli szilaj markai közt szorítva az égig, ha akarja, a Nap aljáig. Beszívja a cselekvés lendülete, megvakul az értékteremtés dús varázsától. Már nem óvatos, nem figyel. Küszöbre lép, és vörösre sült mellkasával nekidől a feketeizzás állapotában lévő acéltetőnek.
Megdicsőülése egy pillanat alatt ér véget, hátrahanyatlik, vert helyzetben, kezei biciklivázzal tele, így tompítás nélkül, puhán puffan a hőrelágyult aszfaltra. A magáraejtett trekkingről pikírten homlokának pattan a kulacs, a lánc fekete, gyászos-gúnyos-olajos nyomot présel hasára, nyög, visít és szűköl, amikor a nő kilép a házból és értetlenül nézi az útra kenődött, könnyező férfit, egykor csodálata tárgyát, aki szétszakadt nadrágban, fektében szipogva szorongatja a biciklit. A férfi ráemeli nedves tekintetét, felmentésért könyörög és magyarázkodik, egyetlen, meteorológiai jelentésekből kikölcsönzött negyedmondattal:
– Meleg van.
